George R. R: Martin - A jégsárkány

George R. R. Martin - A jégsárkány
The Ice Dragon, 1980
____________________________
Magyar kiadás: Alexandra, 2016
Hossz: 120 oldal
Műfaj: fantasy, ifjúsági, mese
Fordította: Bujdosó István

Tartalom:
Létezik egy legendás lény, a jégsárkány, amelyről csak félve mernek suttogni az emberek. Szárnycsapása nyomán nem marad más, csak fagy és pusztulás. De van egy kislány, Adara, aki nem fél a jégsárkánytól, hiszen ő maga is a tél gyermeke. Ez az ő története.
George R. R. Martin meséje egyszerre megrendítő és csodálatos, olyan olvasmány, amiben kicsik és nagyok egyaránt örömüket lelhetik.





Talán nem akkora meglepetés, hogy a manapság a Trónok harca sorozat írójaként „elhíresült” – abszolút pozitív jelzőként értve – George R. R. Martin más műveket is írt, más világokat is teremtett pályafutása során, főleg az első időkben. Martin első novellája még huszonkét évesen jelent meg, amit aztán még számos remekmű követett, míg végül örökös helyet szerzett magának a fantasy írók halhatatlanjai között. Ám kötetei közül csak egyetlen szól a fiatalabb korosztálynak, mégpedig az először 1980-ban megjelent The Ice Dragon, magyarul A jégsárkány, amit végre mi is elolvashatunk és megcsodálhatunk, hiszen a magyar kiadás szerencsénkre már a 2014-ben Luis Royo, a zseniális spanyol illusztrátor által felturbózott verzión alapul – és egyszerűen csodálatos. A mesekönyv ugyanis harmincnégy igazán gyönyörű, nagyméretű, nem ritkán egész oldalas – sőt, néha egyenesen dupla oldalas – grafit (?) rajzot tartalmaz, amik segítségével a gyermekek könnyebben maguk elé képzelhetik a történéseket.

De vajon klasszikus mesekönyv-e A jégsárkány, amit a csöppségeknek a gondos szülő elalvás előtt bátran olvashat fel pár napon keresztül a szép, nyugodt álom reményében? Egyáltalán nem! A téli hidegben, édesanyja élete árán világra jött kislány, Adara története, akit később barátként elfogad a szelídíthetetlen vadállat, a címszereplő sárkány, egy, a gyermeki nyugalom megzavarására igencsak alkalmas könyv lett. Felejtsük is el gyorsan, hogy a Benedek Elek meséit tartalmazó, rongyosra olvasott esti mesekönyvet majd ezzel lecseréljük egy rövid időre – hacsak nem akarjuk, hogy éjszaka az ovis csemeténk a szülői ágy biztonsága felé vegye az útját. (Saját tapasztalat…) A rövid – nagy betűkkel, dupla (tripla?) sorközzel szedett és a rajzokkal együtt is alig százhúsz oldalas – történet viszont az alsó tagozatos iskolás gyerekeknek már remek szórakozást nyújthat. Igazi ugródeszka lehet arra, hogy – az olvasás gyakorlása mellett – a minden újdonságra fogékony lurkókat finoman a fantasy zsánere felé terelje, vagy legalább felkeltse érdeklődésüket ezen lenyűgöző történetek iránt.

Bár a történet meglehetősen egyszerű, érthető – és persze végtelenül kedves –, tehát tényleg nem vitás, hogy a fiatal korosztály számára készült, ám egyúttal igazán tragikus is, ami a modernebb (Disney) mesékhez szokott, azon felnőtt generációt elsőre bizony szíven fogja ütni. A szimpatikus, ám igen búskomor kislány csak a cuki kis erdei gyíkocskái közt érzi magát otthon, hisz a családja látszólag vegyes érzelmekkel viseltetik az „anyagyilkos”, magába forduló lányka iránt. A néhány éves kis Adara boldogságot csak télen talál, mikor elvonulhat és jégvárak építésével mulattatja magát. A kis család földecskéjükön gazdálkodik egyszerű körülmények között békében, ám a kis világukon, egyéni drámájukon kívüli világuk sem csendes – és innentől fordul az „óvodás szintű” mese az igazi, epikusabb és jóval sötétebb fantasy tematikák felé. A királyságot a szomszédos birodalom fenyegeti, egy gátlástalan invázió, legyőzhetetlen sárkánylovasok vezetésével, aminek a hadsereg sem tud ellenállni. Hogyan is sikerülhetne ugyan ez egy hatéves lánynak, vagy akár az aprócska család összefogásának?

Olvasás közben végig olyan érzésem volt, mint amikor Patrick Rothfuss A szótlan tárgyak lassú szemlélését olvastam. A két könyv ugyanis magukon a történetükön kívül rengeteg hasonlóságot tartalmaz, főleg a melankolikus hangulatuk és a ragyogó nyelvezetük miatt. Eleinte nem is igazán tudtam, hogy hová akar Martin kilyukadni majd a végére. Az, hogy nem lesz igazi happy end, borítékolható volt már igen hamar – úgy látszik, már 1980-ban is jellemző volt Martinra, hogy keményen próbára teszi szereplőit, ha úgy tartja úri kedve. De mivel ez tényleg gyerekkönyv, ezért a lurkók kapnak egy utolsó, igazán nyúlfarknyi Nyolcadik fejezetet – egy igazi, mesebeli lezárást, megnyugtatásként. Ám ha felnőttként, a saját kedvtelésünkből csak azért olvassuk el az egyébként valóban figyelemreméltó és élvezetes, bár helyenként „kicsit” lehúzó regénykét, mert ez mégiscsak Martin (még ha nem is Westeroson játszódik a történet) – tőle pedig: Mindent. Mindenki. Mindig! (és ez így helyes is!) –, hagyjuk majd abba a Hetedik fejezet végén! Ez egy olyan jó tanács, amit persze – mint minden jó tanácsot – úgysem fogad meg majd senki, pedig ezt is meg kellene…