Stephen King - Joyland

Stephen King (1947 - )

Bár Stephen King neve valószínűleg végleg egybeforrt a horror műfajával, a kicsit is tájékozottabb olvasói tömegek régóta tudják már, hogy a szerző munkásságából nem hiányoznak a mélabúsabb, érzelmes írások sem, amelyek inkább a szépirodalom, mint a rémirodalom gyűjtőfogalma alá tartoznak. Ezek a művek – Állj mellém!, Atlantisz gyermekei, Halálsoron, A remény rabjai – ráadásul egytől egyig az életmű legjobban sikerült darabjai közé tartoznak. A közelmúltban megjelent Joyland is ezt a kört erősíti tovább.

"...Ő mindig visszakozott, én pedig nem erőltettem. Istenkém, gáláns fiú voltam. Azóta sokat töprengtem, mi változott volna (akár jó, akár rossz irányba), ha nem vagyok az. Azt azonban ma már tudom, hogy a gáláns fiúk ritkán szereznek puncit. Írják fel ezt egy cédulára, és tűzzék ki a konyhájukban."

Egy valahol nemrég megjelent írás, amit olvastam a Stephen King elfelejtette hogyan kell horrort írni? kezdetű hatásvadász és merőben félrevezető költői kérdéssel kezdődött. Bár a felvetés láttán már előre húztam a szám, de be kellett látnom, hogy valami kis igazság mégis rejtőzik ebben a kérdésben. 2014 „Stephen King éve” az Európa Kiadónál, hiszen idén már négy kötet jelent meg (néhány csak új kiadás) a mestertől és még legalább négy várható az év második felében is. A legújabb kiadású könyvei közül – Blaze, A coloradói kölyök, A búra alatt, 11/22/63, Átfúj a szél a kulcslyukon – viszont hány viszi tovább az „ősi”, a Ragyogás és a Carrie által elkezdett vonalat? Még a – gyöngébbnek tartott – Mobil és a Lisey története sem igazán illeszkedik a rém-tornasorba. Az utolsó igazán „horrorisztikus” könyve talán a 2008-as Duma Key volt. (Az utoljára megjelent Álom doktor, ami a Ragyogás folytatása viszont lehet, hogy rácáfol majd erre a „vádra”, ám ez a mű jelenleg olvasás alatt áll, ezért arról nem nyilatkoznék inkább. Update: éppen tegnap olvastam ki, és minő meglepetés: JÓ VOLT!)

"...Nem tudom, akad-e, aki tökéletesen képes kigyógyulni az első szerelméből, de úgy, hogy nem is fáj többé. A lelkem mélyén egy kicsit még mindig tudni szeretném, mit rontottam el annak idején. Mi volt, ami hiányzott belőlem? Ma, immár deres fővel, túl a hatvanon, túl egy prosztatarákon még mindig tudni szeretném, miért nem voltam elég jó Wendy Keegannek."

A Joyland tehát az idilli 1973-as év vidéki Amerikájába repíti el az olvasóit, egy maine-i kisvárosba, aminek szélén egy virágkorán már régen túljutott kis magán vidámpark – ahol boldogságot árulnak – várja az odalátogatókat. Szerelmi csalódása után ide jelentkezik nyári munkára a fiatal Devin, akit azonnal elvarázsol a „vurstli” forgataga. Új barátokra lel a vidámpark állandó és beugró dolgozói között, akik szívből megszeretik a csendes és megbízható legényt. A mindenkin segíteni vágyó Devin hamarosan megtudja, hogy a park „sötét attrakcióit” – az elvarázsolt kastélyt és a tükrök termét – egy ott meggyilkolt fiatal nő szelleme kísérti, akit csak az éjszakai műszakot teljesítő karbantartók látnak hébe-hóba. A rejtélyes gyilkossági eset befészkeli magát a fogékony fiatal agyába, és új barátai segítségével megkísérli megoldani az ügyet, ami már a rendőrségen is kifogott.

"...a fellépők vagy B kategóriás countryzenészek, vagy olyasfajta rockerek voltak, akik az ötvenes-hatvanas években lehettek a csúcson. Emlékszem, egyszer Johnny Otis és Big Joe Turner adott benne közös koncertet. Muszáj volt megkérdeznem Brenda Raffertyt, a főkönyvelőt, aki mellékesen a Hollywoodi Lányok afféle pótmamája is volt, hogy ezek kicsodák. Bren úgy nézett rám, mint egy idiótára, én meg rá, mint egy vén szatyorra; azt hiszem, mindkettőnknek igaza volt."

Ebből a történetből akár még egy remek kísértethistória – de legalább egy hamisítatlan, izgalmas krimi – is kikerekedhetett volna, de mivel King ugyebár „elfelejtett horrort írni”, ezért nem így történt. A vékonyka könyv King írói profizmusa, és az általam (is) annyira kedvelt stílusa miatt szinte azonnal elfogy, olvastatja magát, ahogy ezt mondani szokás, de izgalmas, „kinges” fordulatokat csak elvétve találhatunk benne. Ettől még egy pillanatra sem fogunk unatkozni, hiszen a kisvárosi – és a vidámparki – miliő megteremtése most is remekül sikerült, a szereplők mindegyike hibátlanul megfestett és a gyilkos kilétére utaló jelekre is folyamatosan lehet figyelni – már eleve arra is, hogy találkoztunk-e már vele egyáltalán, vagy sem.

"...Az ördög is tudja idézni a Bibliát."

Általában rosszallóan szoktam megjegyezni, ha egy könyvben túl erős a romantikus szál – ez Kingtől egyébként egyáltalán nem áll távol –, ami most itt is „adná magát”. Devin ugyanis szinte a regény összes nőalakjába belebolondul. A keserédesen romantikus tinédzserkori fellángolásokat a szerző annyi beleéléssel, olyan hihetően – én legalábbis szintén hasonlóképpen emlékszek vissza ezekre az érzésekre – és olyan mély empátiával képes tolmácsolni, hogy a hőbörgésem ezentúl elmarad. Mintha a Kingben élő tini keresett volna egy utat, hogy megmutathassa magát a világnak. A csak a bennfentesek által használt vurstlis „tolvajnyelv”, a hadova pedig azt az érzést erősíti az olvasóban, hogy ő is testközelből lehet részese az eseményeknek. Hangulatteremtésből King ismét kiválóra vizsgázik tehát, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a mű hangulata most sem a (talán egy kicsit) várt sötét és félelmetes érzést árasztja, hanem sokkal inkább egy hazánkban a ’60-as években indított kultikus gyerekkönyv sorozat – a Delfin könyvek – egy remekül sikerült kötetére hajaz. Konkrétan Csukás István Vakáció a halott utcában című regényéhez tudnám hasonlítani, hiszen mindkettőben gyermekek nyomoznak nyáron egy valódi gyilkossági ügyben. King története egy leheletnyivel több azért, hiszen a Joylandben van egy halovány „bazári/vásári” misztikus szál is… mert King mégis csak King. A könyveit pedig vérfagyasztó borzalmak, pók-szörnyek és mindenféle túlvilági rémségek nélkül is ugyanúgy szeretjük – sokszor talán még jobban is!

"...Amikor az ember huszonegy, az élet olyan, mint egy turistatérkép. Csak amikor huszonöt lesz, akkor kezdi sejteni, hogy fejjel lefelé tartja a térképet. Amikor aztán betölti a negyvenet, már biztos lesz benne. Mire pedig hatvan lesz, higgyék el nekem, rájön, hogy kurvára eltévedt."

A poszt az ekultura.hu-n is megjelent!