Ugrás a fő tartalomra

Harry Harrison - Helyet! Helyet!


Harry Harrison - Helyet! Helyet!

Harry Harrison - Make Room! Make Room!
Eredeti megjelenés: 1966
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2008
Műfaj: sci-fi, noir, klasszikus, disztópia
Hossz: 256 oldal
Fordította: Kamper Gergely
Vásárlás:
BOOKER

Tartalom:
Egy párhuzamos univerzum 1999-ének New Yorkjában emberpróbáló az élet a környezetszennyezés és a túlnépesedés miatt. A vizet adagolni kell, és igazi húst csak a leggazdagabbak ehetnek, a többiek egyenízű szójakészítményeken tengődnek. Három ember sorsa fonódik össze ebben a barátságtalan világban: Andy Rusch rendőrnyomozó, Billy Chung, a tajvani utcakölyök és Shirl, egy milliomos bűnöző kitartott szeretője járják haláltáncuk egyre szűkülő köreit a fojtogató tömegben, és csak remélhetik, hogy megérik a közelgő ezredfordulót. Harry Harrison európai SF-nagymester világhírű regénye megrázó erejű antiutópia egy olyan lehetséges közelmúltról, amit egyelőre sikerült megúsznunk, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ne kéne szembenéznünk vele.




Harry Harrison (1925.03.12. - 2012.08.15.)
Harry Harrison amerikai sci-fi szerző sajnos már nem lehet velünk. Majdnem pontosan egy éve, végelgyengülés miatt bekövetkezett halála óta már nem várhatunk tőle olyan könyveket, könyvsorozatokat, mint a Bill, a Galaktika hőse, a Rozsdamentes Acélpatkány vagy a Halálvilág sorozat, amelyek a ’90-es évek elején meghatározták nekem, hogy milyen típusú műveket fogok olvasni a következő évtizedekben. A rendszerváltás utáni idők könyvkiadására (is) jellemző módon Harrison könyveinek kiadása gyorsan abbamaradt, és tizenöt évet kellett várni, hogy valaki – a Metropolis Media – újra felkarolja életművét. (A Rozsdamentes Acélpatkány például annyira élvezetes írás volt, hogy mikor a második rész után a többi (kilenc) nem jelent meg, néhány rajongó még a harmadik és a negyedik részt önszorgalomból lefordította, és bár akkor még nem volt az internet annyira elterjedt, mint manapság – igen, már az őskorban is éltem –, azért az érdeklődőkhöz még eljutott eme fordítások A/4-es lapra kinyomtatott verziója. Valahol még nekem is megvannak.)

A Bill, a galaktika hőse című könyvsorozat (hat rész) – ami a Csillagközi invázió paródiájaként született meg – megfilmesítése elől pedig végre az utolsó akadályok is elgördültek. Ezért is reménykedhetek benne, hogy ha a filmváltozat siker lesz, akkor talán valamelyik kiadó lát a többi rész megjelentetésében fantáziát. Hiszen Harrison humoros science-fiction akcióregényei Terry Pratchett könyveihez hasonlítanak leginkább, aki pedig itthon is sikerszerzőnek számít már évtizedek óta.

„…Fogott egy szivacsot, kevéske vízzel letörölgette magáról az izzadtság egy részét, aztán bekapcsolta tévét, és a Music-Time csatornára váltott. Jazz töltötte be a szobát. 18:47, jelent meg a képernyőn. Alá azért kisebb számokkal odaírták, hogy 6:47 DU, hátha akadtak még olyan hülyék, akik anélkül vergődtek át az életen, hogy sikerült volna elsajátítaniuk a huszonnégy órás időszámítást.”

Harrison viszont nem csak mulatságos történeteket írt. A Helyet! Helyet! – aminek fő vezérfonalának felhasználásával készült a Soylent Green (Zöld szója) című 1973-as Charlton Heston film – például semmilyen szempontból nem vicces egy csöppet sem – na jó, a leíró részek stílusa azért sokszor mosolyra fakasztott ebben a műben is. A könyv magyar kiadásának hátuljára az van írva, hogy „egy párhuzamos univerzum” Földjén játszódnak az események. Nos, ez hatalmas tévedés. A gerincvelő fagyasztó események ugyanis a Mi Földünkön játszódnak – ahogy ezt a szerző egy nyilatkozatában is világossá tette a kételkedők számára –, és bár az ezredfordulót már túléltük nagyobb probléma nélkül, de ehhez a dátumhoz nem kell görcsösen ragaszkodnunk. Harrison koncepciója szerint a könyv eseményei valamikor a KÖZELI JÖVŐBEN fognak velünk megesni.

A regény 1966-ban jelent meg és a harminc évvel későbbi időben, 1999-ben játszódik. A túlnépesedés miatt a Földön összeomlott a gazdaság. Néhány bűnözőnek és politikusnak még sikerül – aranyáron – folyóvízhez jutnia a testőrökkel és barikádokkal megerősített lakóerődjében, de az átlagpolgároknak már a rendőrség porciózza ki a vízfejadagokat, hiszen a vérrel-verejtékkel működésben tartott néhány mezőgazdasági agrártelep számára nélkülözhetetlen a víz. Már az átlagemberek is szörnyű nélkülözések árán élik túl a mindennapokat, de tőlük van még lejjebb is. A fedél- és munkanélküli, kizárólag a Jólét-kártyán – és persze bűnözésből – élő nincstelenek tömegei teszik teljesen élhetetlenné a ráadásul soha nem látott augusztusi hőhullámtól lassan megzavarodó harmincötmilliós metropolisz lakóinak életét.

„…Amikor Andy elérte a járdát, utoljára még át kellett lépnie egy a legalsó fokon elterülő öregember kinyújtott lábát. Nem tűnt úgy, mintha aludna, inkább halottnak látszott, és a közelében összezsúfolódott tömegtől akár az is lehetett. Lába csupasz volt és mocskos, a bokájára csomózott zsineg egy meztelen csecsemőhöz vezetett, aki üres tekintettel ült a járdán, és egy görbe műanyagtányért rágott. A gyerek éppen olyan koszos volt, mint az öregember, és a zsineget pipaszár karjai alatt kötötték meg a mellkasa körül, merthogy hasa dagadt volt és súlyos. Vajon az öreg tényleg halott volt? Nem mintha számított volna, más dolga úgysem akadt a világon, minthogy a gyerek horgonyaként szolgáljon, erre pedig éppen olyan alkalmas volt holtan, mint élve.”


Az apokalipszis történeteknek is több fajtája van. Ha jól van megírva, izgalmas mindegyik – meteor, atomkatasztrófa, vírusfertőzés, űrbéli idegenek támadása –, de nekem a legreálisabbak, a legfélelmetesebbek, a Föld folyamatosan csökkenő erőforrásai miatti történetek a kedvenceim. (A zombi-apokalipszis sztorik mellett, nem tudom miért. ;-P) Nem olyan régen olvastam szintén a Metropolis Mediától az Összeomlást, ami az olajkészletek elfogyásáról szólt. Teljesen a hatása alá kerültem, ugyanúgy, mint ennek a könyvnek is. (Az áldatlan állapotok dacára nem is igazából apokalipszis történet, inkább a szörnyűséges kilátások vékony határán egyensúlyozó könyv. Ha nem tesznek valamit sürgősen – bár valószínűleg már késő –, minden hiába.)

„…Oroszországba mennél? Esetleg Kínába? Tizenöt éve háborúznak a határ miatt, amivel tulajdonképpen legalább csökkentik a népességet.”

Manapság, ha nyitott szemmel járunk a világban, nem látunk mást, csak a korai jeleit, hogy ezekhez hasonló ökológiai katasztrófák idővel bizonyosan be fognak következni. A legszomorúbb, hogy a jó irányú változásokra semmiféle jel nem mutat. Lehet, hogy nem pont harminc év múlva következnek be majd az itt olvasottak – és ugye mit számít akkor, hiszen úgysem érem meg –, de már bocsánat, csak az idióták gondolkoznak így!. Igen, szeretnék egy élhető világot hátrahagyni a gyermekeimnek, ahol nem porciózzák ki nekik az életben maradáshoz minimálisan szükséges kalóriát biztosító algazúzalékból készült kekszek utolsó darabjait, vagy ahol még lehetőségük van arra, hogy ha egyik városból a másikba akarnak költözni azt megtehessék, mert van még tömegközlekedés is. Egy olyan világot, ahol nem tör ki zavargás, ha végre hússzállítmány – persze nem igazi állatból készült hús, hanem szója! – érkezik a közértbe, hogy ne a mérgező folyó vizéből kelljen inniuk vagy hogy a kolduláson és kurválkodáson kívül is legyen számukra valami munka, amivel fenn tudják tartani magukat. Nos, Harry Harrison disztópiája távolról sem ilyen hely!

„…A Jólét élelmiszerkártyáiból szereztek be mindent, ami életben tartotta őket éppen annyira, hogy gyűlölhessék az egészet.”

Az író, felfigyelve maga körül az ökológiai világvége ’60-as években is már látható előjeleire, megpróbált a jövőbe tekinteni. Néhány dologban meglepően látnokian sikerült megjósolnia az eljövendő változásokat, néhány dologban azonban még ezzel a könyvével sem volt elég bátor. Legjobb példa, mikor leírja, hogy New York városában naponta hét-tíz gyilkosság történik. A hivatalos statisztikák szerint viszont öt éve csökken folyamatosan a gyilkosságok száma a városban, így 2011-ben végre már csak negyvenegy történik naponta, pedig a metropolisz lakosainak száma még messze van a harmincötmilliótól, hiszen csak huszonkétmillióan laknak – a peremvárosokkal együtt – benne.

A végig sötét, borongós, rettenetesen lehangoló, noir-stílusú könyvben négy főbb szereplőn keresztül lehetünk az események részesei. Az első a határozott, csak a munkájának élő nyomozó, aki egy gyilkossági ügyet próbál felgöngyölíteni. A nyomozás alatt összejön az áldozat gyönyörű kitartottjával és a zsaru szobabérletébe költöznek a hetvenéves barátja lakásába. Eközben a fiatal tajvani utcakölyök, aki véletlenül vált gyilkossá bujdosni kényszerül az őt kereső rendőrök elől.

„…Charlie-nak voltak a lehető legjobb kapcsolatai, és a kellő fizetség ellenében bármit meg tudott szerezni a lakóknak. Minden bérlő szerette, és Charlie-nak szólította. Minden alkalmazott gyűlölte, és sosem hallotta, minek szólították.”

Egyedül azért írtam le az eseményeket így, már-már spoileresen, mert ha úgy vesszük, maga a történet a könyv leggyengébb pontja. A fordulatoktól és nagy meglepetésektől mentes detektívtörténettől enyhén szólva sem fogunk hasra esni. A nyomozás csak azért kellett Harrisonnak, hogy mialatt bemutatja rettentő jövővízióját, valami mentén fel tudja vázolni a szereplőket és történeteiket, ne csak egy nagy, fiktív dokumentum-regény legyen az egész mű. Ezzel semmi bajom nem volt egyébként, nem a krimiszál miatt akartam elolvasni a könyvet már évek óta. A szereplők jellemrajza és az események (nem a nyomozás!) miatt bekövetkező magánéleti és társadalmi változások elbeszélése már sokkal jobban kidolgozott részei a könyvnek. A szerző a születésszabályozás rendkívüli fontosságáról szóló gondolatával pedig teljesen egyetértek. Előbb-utóbb mikor végre megjelenik a globális, felelősségteljes emberi gondolkodás, nagy szükségünk lesz rá – bár azért lehetőleg ne központi elbírálás alá essen, mint például Kínában.

„…A születésszabályozás nem azt jelenti, hogy nem születhetnek gyerekek. A lényeg az, hogy az emberek eldönthetik, hogyan akarnak élni. Üzekedő, ostoba tenyészállatokként vagy gondolkodó lényekként. Egy házaspárnak lehet egy, két vagy három gyereke, amennyi éppen ahhoz kell, hogy a világ népessége állandó maradjon, és mindenki teljes életet élhessen, vagy lehetnek elég ostobák és nemtörődömök hozzá, hogy négyet, ötöt, hatot is szüljenek, de akkor éhínségben, hidegben és nyomorúságban kell felnevelniük őket."

Ezt a félelmetes és nyomasztó könyvet pedig köszönöm a Metropolis Médiának!

Megjegyzések

  1. Köszi az ajánlót.
    Be kell vallanom, hogy HH-tól csak két könyvet olvastam eddig, a Technicolor időgépet (többször is, nagyon vicces) és az Édentől nyugatra címűt (ez nem volt túl jó).
    Úgyhogy ideje a pótlásnak! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én az Éden sorozatot tartogattam eddig, jobban mondva addig, amíg kijön a záró rész. Elvileg ez idén megtörténik, akkor el is olvasom.

      Törlés

Megjegyzés küldése