Cormac McCarthy - Az út

Cormac McCarthy - Az út

Cormac McCarthy - The Road

Erredeti megjelenés: 2006

Magyar kiadás: Magvető, 2010

Műfaj: dráma, horror, szépirodalom

Hossz: 288 oldal

Fordította: Totth Benedek

Díjak:

Pulitzer-díj, 2007

Tartalom:

"Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg."

A Magvető Kiadó a Nem vénnek való vidék (2008) és a Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen (2009) után kiadja Cormac McCarthy Az út című regényét.

Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A "vég" után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon "megmenteni" fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják...

Cormac McCarthy a felkavaró történet kegyetlen kulisszái közt, egy apa-fiú kapcsolat felejthetetlen dialógusaiban kérdez rá az ember alapvető értékeire: a hit, a remény és a szeretet erejére. Ám a válaszokat ezúttal is olvasóira bízza. Megrendítő utópiája 2007-ben elnyerte a Pulitzer-díjat.

A regény az angol Times által összeállított "az elmúlt évtized 100 legjobb könyve" listáján az első helyet érdemelte ki.

Nem is olyan régen, mikor az asszonyka José Saramago Az elefánt vándorútja című könyvét olvasta - és istenítette -, mesélte el, hogy a Saramago könyvekben hiányzik a központozás, egy mondaton belül nem ritkán hárman beszélgetnek egymással, sőt a párbeszéd külön nincs is sortöréssel jelezve. Ember legyen a talpán, aki pontosan követni tudja az író egyébként mély, tartalmas mondanivalóját. Bevallom, hogy a szóban forgó könyv egyáltalán nem érdekelt, de ez a furcsa írói technika igen, szóval beleolvastam. Persze nem segítette a szöveg könnyed olvasását az alapvető érdektelenségem sem, de tény, hogy roppant zavaró és frusztráló volt olvasni, ezért a tesztoldal végén örömmel hagytam is abba.

Cormac McCarthy (1933 - )

Mivel én sosem állítottam, hogy mindent tudok az irodalomról, még a kortársról sem, ezért azt sem tudom megmondani, hogy Saramago valami irodalmi iskola vagy irányzat követője-e, de azt már tudom, hogy nincs egyedül vele. Cormac McCarthy, akit sokan - köztük Stephen King, a nagy kedvenc - a ma élő egyik legjelentősebb amerikai írónak tartanak (Philip Roth, Don DeLillo és Thomas Pynchon mellett), sőt néhányan ennél is tovább menve jelentőségét határok nélkülivé, nemzetközivé emelik (mint Saramago-ét is például), szintén e szerint az új irodalmi "irányvonal" - világosítsatok fel nyugodtan, hogy valóban létezik-e ilyen irányvonal - szerint publikál. Műveiben nincsen vessző - így értelmet is kap a könyv fülszövegében a mondatai, mint "vesszőtlen konvojok" zakatolnak kitétel -, és bár párbeszédjelek sincsenek a könyvben, legalább - bár egyáltalán nem mindenhol - új sorban kezdődnek, ezzel azért nagyban egyszerűsítve a megértést.

Értem én, hogy esetleg mire lehet ez jó. Az olvasót 100%-ig a könyvre, a mondanivaló megértésére koncentráltatja, figyelmét el nem engedi egy pillanatra sem - ha mégis, valami fontos felett már át is siklott. Fáradtan, a külvilág zavaró hatása mellett gyakorlatilag olvashatatlan művek ezek (főleg Saramago írásai).
Jómagam a könyv kiolvasása után - ami egyébként nem volt kínkeserves, hiába hökkentem meg az elején a nem várt újdonságtól - is azt mondom, ennek semmi értelme az ég világon, és inkább bosszantó, mint a figyelmemet a könyvre koncentráló írói eszköz. Optimális esetben úgyis figyelek a tartalomra, ha fáradt vagyok, inkább abbahagyom, most viszont végig volt egy zavaró érzésem - olyan, mint az angol nyelvű könyveknél, mikor párbeszédjelek helyett aposztrófok vannak, ami bár tényleg nem nagy dolog, de a szokatlansága miatt mégis zavar.
Megvettem Az út mellett a Véres délköröket is, amit még Jack Ketchum könyvénél, A szomszéd lány írása alatt ígértem meg magamnak, hogy elolvasok idén, mint egy másik, kiemelten sokkoló művet, de úgy érzem, ez nem mostanában lesz mégsem.
Sajnálom - bár kicsit vicces is -, hogy egy Cormac McCarthy könyv olvasásánál bizonyosodott be véglegesen, hogy konzervatív vagyok. Erre sem gondoltam volna soha, sőt! :)

"...Évekkel később egy porig égett könyvtár romjai közt állt megfeketedett könyvek hevertek a földön a tócsákban. Feldöntött polcok. Valakit nagyon feldühített a sorokba rendezett temérdek hazugság."

A filmet a moziba kerülése után nem sokkal néztem meg. Viggo Mortensen-t, akinek szinte egyedül kellett elvinnie a hátán a filmet, kedvelem nagyon, a többieknek alig-alig volt valami szerepük (még a fiúnak sem), ezért és az elpusztult világ lenyűgöző fényképezése miatt egy végtelenül depresszív, vizuális orgiában volt részem. A film - a trailer ellenére - nem egy pörgős akciómozi. Állandóan sétál a két főszereplő, amikor pedig nem, akkor üldögélnek és nagy ritkán egymáshoz is szólnak, hiszen igazából nincs mit mondaniuk egymásnak, azon kívül, hogy szeretik a másikat és félnek. Pont ez a komótos tempó különbözteti meg a többi apokalipszis-víziótól a filmet. Nekem tetszett, bár hanyat nem vágtam magam tőle. Gondoltam a könyv MINDIG sokkal jobb, mint a filmfeldolgozás, alig vártam, hogy a kezembe jusson végre belőle egy példány. Mivel ez sosem történt meg, ezért szóltam tesómnak, hogy ugyan már, ha istent ismer, lepjen már meg vele szülinapomra. :D

A könyv tehát, bár nagyon vártam, hogy elolvashassam az elején emiatt az újfajta írásmódja miatt csöppet kiakasztott, de megpróbáltam mihamarabb túltenni magam ezen, és a mondandóra koncentrálni. A Pulitzer-díjat ugyanis nem szokás odaadni minden jött-ment könyvecskének, valamint konkrétan ez az a könyv, amiről az elmarasztaló kritikákat nagyítóval kell keresni, szinte mindenki kivétel nélkül a hatása alá kerül hosszabb-rövidebb időre (de főleg hosszabbra). Több ismerősömnek is a kedvenc könyve, legalább ketten közülük mondták, hogy ennél megrendítőbb könyvet sosem olvastak és nem is nagyon tudnak elképzelni.

Spoiler nélkül tehát a könyv tartalma röviden - apa és fia a közelebbről meg nem nevezett nagy világpusztulás után északról délre, a tengerhez vándorolnak, és közben minden esélytelenségük mellett is megpróbálják túlélni az utat, legyőzni az éhínséget, elkerülni a még életben lévő emberiség emberevő félvad hordáit, és mindezt úgy, hogy ne hódoljanak be a körülöttük mindenfelé tomboló őrületnek, hanem egymást erősítve továbbra is a romlatlan emberi erkölcsök szerint éljenek, továbbra is a jóság szent tüzének hordozói legyenek. Bármi áron.
Vándorlásuk alatt a múltból felvillanó képekből előtűnnek az apa életének pillanatai és az anya alakja is, aki már feladta a szüntelen és szerinte értelmetlen életéért való küzdelmet. A gyerekről szinte semmmit nem tudunk meg, csak annyit, hogy végtelenül fatalista, apja minden mondatát egykedvűen veszi tudomásul.
Akivel találkoznak, azt elkerülik ha tehetik, ha ez nem jön össze, elmenekülnek előlük, vagy harcolnak is, ha muszáj, de a létfenntartó ösztönük már mindennél erősebb, semmit nem kockáztatnak, még akkor sem, ha van arra esély, hogy akikkel találkoznak, szintén a "jóság katonái" esetleg. Összefogás nélkül pedig esetleg könnyebb lehet az egyik napról a másikig való túlélés, de hosszabb távon semmi jó nem sülhet ki a dologból.

Sokak szerint ez a könyv pesszimista, hiszen egy olyan lehetséges, reménytelen jövőképet mutat be, amit senki épeszű nem kívanna még az ellenségeinek sem. A könyvben borzalmasabbnál borzalmasabb jelenetek követik egymást (persze az emberevés viszi a pálmát), de mind csak egy fél mondattal felvillantva, tehát célja nem az elborzasztás, hanem az elgondolkodtatás, hová süllyedhet az emberiség - mondjuk - 10 év alatt, ha lemálik róla a civilizáció vékony máza. A könyvben direktben el nem hangzó kérdéseket tesz fel magának az olvasó. Én vajon mit csinálnék? Én is megölném magam, mint az anya? Milyen lehet úgy felnőni, hogy nem ismerem a színeket? Mit csinál Isten? Létezett egyáltalán? Mi lesz a fiúval, ha sikeresen túléve is minden megpróbáltatást, az apja meghal öregkorában? Milyen lehet teljesen egyedül?
Igazuk van.

Mások szerint rejtett optimizmus van benne, hiszen minden megpróbáltatáson úgy-ahogy, de sikeresen túljutnak, és a könyv vége sem igazán pesszimista. Akik ezen a véleményen vannak, valószínűleg még arra is képesek, hogy a regényből erőt merítsenek a saját életük mindennapi harcaihoz.
Nekik is igazuk van, tisztelem érte őket.

Nekem ez a könyv az év eddigi csalódása volt. Nem azért, mert rossz volt, nem volt rossz, jó volt. Hanem azért, mert 11 pontot szerettem volna rá adni, annyi pozitív előítélettel kezdtem neki az olvasásának, amit tőlem csak a legjobb könyvek - a legjobb fantasyk - szoktak megkapni, amelyeknél már van sejtésem, hogy mit fogok kapni. Tiszta aranyat. (Trónok harca sorozat, Malaza sorozat, A szél neve trilógia). Szóval nem vitatom, hogy az elvárásaim túlzóak voltak, de minden kritika, minden poszt, minden magánvélemény ezt erősítette bennem. Ezzel szemben szerintem - minden mást véleményt figyelmen kívül hagyva és szó szerint semmibe véve - mit kaptam? Egy történetet, amiben szinte semmi nem történik. Két ellnetmondásos figurát, akik bár a "jóság katonái", mégsem segítenek senkinek az útjuk során. Olyan ellenfeleket, akikkel jószerével kapcsolatba sem kerülnek. Olyan kérdések érintőleges feltevését - Van-e Isten? -, amik más könyvekben sokkal mélyebben és sokkal szebben, részletesebben kifejtésre kerülnek. Egy olyan véget, aminél csak azért nem repült a könyv, mert a filmből már számítottam rá. Nagy hallgatásokat, felesleges flashback részeket is kaptam, hiszen az az 5-10 múltba révedő rész a maga összesen talán 2-3 oldalával nekem semmi pluszt nem nyújtott abban, hogy jobban átérezzem, mennyire kilátástalan a szereplők helyzete vagy jövője.

Had írjam kicsit McCarthy stílusában tovább apa és fiú párbeszédét (gondolkoztam, hogy az egész posztot vessző nélkül írom, szóval örüljetek, hogy nem tettem):

Ez a mű nekem túl megalkuvó volt egy kihagyott ziccer.
Dehát ez a könyv nagyon pesszimista volt lehúzó.
Igen. Akarsz pesszimistábbat olvasni? Olvasd el a Hozsánna néked Leibowitz-ot.
De ez kegyetlen volt és véres.
Igen. Még kegyetlenebbet akarsz? Olvasd el A szomszéd lány-t.
Ennek a témája a hit és a szeretet és Isten.
Igaz. Akarsz olyat olvasni ami ennél mélyrehatóbban foglalkozik ezekkel a témákkal? Olvasd el A rizs és a só évei-t de ha igazán merész vagy akkor Az Úr Hangjá-t.
Igen de ez a poszt-apokaliptikus mű stílusában a legjobbak közül való.
Persze de ha akarsz egy igazán jót olvasni a Legenda vagyok-ot vedd a kezedbe és ne a filmet nézd meg.
Dehát ez nem is volt sokkal jobb mint Az út.
Úgy gondoltad tényleg rögtön a legjobbat ajánlom ha tényleg egy kalandosat és legalább ugyanennyire megrázót illetve elgondolkodtatót szeretnél olvasd el A szabadulás-t.
De apa Az út mindezeket egyben nyújtja.
Ahogy a fentiek többsége szintén.
Félek.
Ne félj. Minden rendben lesz.
Nagyon félek.
Itt leszek melletted.
Jó.

(És ezek csak olyan példák, amiket az utóbbi egy évben olvastam, és írtam róluk a blogon, szóval biztos, hogy sokkal jobb példákkal is elő lehetett volna rukkolni.)

Felkészültem a megkövezésre! Lehet túl sekélyes vagyok?
Könnyen lehet, hogy véleményemmel én vagyok a magányos fiú a regényből...

Értékelés: 6/10

Még egy pár könyvjelzőnek való, ha már elkészítettem őket: