Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Stanislaw Lem - Glos Pana (His Master's Voice)
Eredeti megjelenés: 1968
Magyar kiadás: Kozmosz, 1980; Szukits, 2005
Hossz: 204 oldal
Műfaj: science-fiction, klasszikus
Fordította: Murányi Beatrix

Tartalom:

„Azt az olvasót, aki… egyre türelmetlenebbül várja, hogy a híres rejtély lényegére térjek, azt remélve, hogy éppolyan kéjes borzongásban lesz része, mint amikor vérfagyasztó horrorfilmet néz, rábeszélném, hogy tegye le könyvemet, mert csalódni fog. Nem izgalmas kalandregényt írok, hanem azt mondom el, miként került kultúránk a kozmikus vagy legalábbis nemcsak földi egyetemesség próbatétele elé, s mi lett ebből” – írja a könyv fiktív előszavában Lem, a nálunk is széleskörűen ismert lengyel sci-fi író.

Ha külsődleges egzotikus kalandokban nem is bővelkedik ez a regénye, azért fantasztikum bőven akad benne, s a bejárt gondolati mélységekben való búvárkodás legalább olyan izgalmakat rejt: milyen veszélyekkel járhat az emberiség számára az, ha a katonai hatalom pusztító célokra akarja felhasználni a világűrből érkező értelmes üzeneteket?
Külön érdemes felfigyelni Lem írói stílusára, hasonlatainak költői szépségeire, finom iróniájára.

Épp az előző Lem könyvnél - A Legyőzhetetlennél - kezdtem a posztot egy rövid "kesergéssel", hogy az első fejezet után arra gondoltam, nem fog tetszeni a regény, ami szerencsére végülis téves diagnózis lett. Attól is féltem, hogy amikor végigpörgettem Az Úr Hangjának oldalait, láttam, hogy ebben bizony alig lesz párbeszéd, szóval eleve volt egy halvány ellenérzésem a könyv kapcsán.

"...A tudatlanság csak az értelmesek buzgalmát fékezi, a legkevésbé sem tartja vissza az ostobákat."

Nos, az Előszó 20-25 oldalának elolvasása alatt, azt hittem, hogy a földhöz vágom a kötetet - persze nem, hiszen van még benne négy másik könyv is! -, annyira idegesítő, unalmas, érthetetlen volt, telis teli filozófiai, teológiai, biológiai és még számtalan tudomány terminológiájával (néhol egyenesen latinul, hogy még érthetetlenebb legyen), és kijelentem, hogy csak azért nem tettem ezt, mert bíztam Lem írói kvalitásában, hogy fog ebben történni is valami. Nem szoktam abbahagyni könyvet olvasás közben, de ha az Előszó még 10 oldallal hosszabb lett volna, nem bírom ki! :)

Nem azért mert rossz volt, egyszerűen nem nekem írták. Valószínűleg sokkal komolyabb ismeretekre - főleg a pszichológia területéről -, és általánosságban véve a reáltudományok irányában tanusított sokkal nagyobb kíváncsiságra lenne szüksége az olvasónak a szöveg teljes felfogásához és valódi élvezetéhez, mint amivel én rendelkezek, így ezt a részt nem is értékelem a végén. [Itt röviden: nekem 0-ás, de 10-es bárki másnak, akit a magasröptű tudományos fejtegetések egy kicsit is izgalomba hoznak.]
Én is eljutottam tehát arra a pontra, amiről pont Lem beszél ebben a könyvében:

Stanislaw Lem (1921-2006)

"...Nehezen olvastam végig az egyébként mélyenszántó műveket is, mert csakhamar elértem benük egy olyan ponthoz, ahol a szerző szemében nyilvánvaló dolgok nekem már nem voltak azok, tehát ettől fogva a filozófus már csak önmagához beszélt..."

A könyv elején egy "kiadói jegyzet" is található - ez a könyvhöz tartozik már, nem a Szukits kiadó jegyzete -, amiben leírják, hogy a későbbi szövegtől nagyban eltérő az Előszó stílusa és mondanivalója, így mint a fuldokló, újraéledő reményekkel vetettem bele magam az Első fejezetbe, mikor végre odaértem! - Ahol a szakzsargonban vígan tobzódó főszereplő belső monológja bármiféle látványos megtörés nélkül folytatódott tovább.
Összeszorított fogakkal olvastam tovább, mikor elértem a régi Kozmoszos kiadás hátulján lévő tartalomjegyzékben is szereplő részhez (fent pirossal kiemelve) - ez a tartalomjegyzék a Szukitsos kiadáson ugye nincs rajta, ezért nem tudtam, miről fog szólni a könyv pontosan, hiszen előre nem olvasom el a tartalmat összefoglaló részt a könyv hátsó részén szinte soha! -, és akkor biztos lettem benne, hogy bármit is ígér nekünk ez a bámulatos koponya, akinek az első kapcsolatfelvételről szóló gondolatait olvasom már egy jó ideje, itt bizony nem jelenik meg E.T., senki a (Master Voice) Terv-en dolgozó 2500 tudós közül nem keveredik bámulatos kalandokba, sőt már az Előszóból az is előre kiderült, hogy a tudósok végülis nem járnak szerencsével, szóval még azért se nagyon kell izgulni, hogy mit is tartalmaz ez a kozmikus üzenet!

"...lám csak, üzenetet kaptunk a csillagokból, és annyira mentünk vele, mint a vadember, aki a legnagyobb bölcsek műveiből rakott tűznél melegedve azt hiszi, hogy nagyszerűen kihasználta, amit talált!"

Ekkor leszámoltam magamban minden elvárással, felkészültem a legrosszabbra és hagytam magam sodródni a könyv hullámain. Lesz ami lesz!

És az áttörés nem váratott magára sokáig. Először azt vettem észre, hogy - viszonylag - sokat mosolygok a hidegháborús katonai-politikai-tudományos csoportok egymás közti rivalizálásának leírásain, a - főleg katonai - körök kincstári paranoiáján (és reményén), hogy az üzenet egy Szuperbomba terve, és ezért az üzenet léte nem juthat a vörösök fülébe; vagy ahogy a nyelvészek egy könyvtárat megtöltenek olyan írásokkal, amik arról szólnak, hogyan kell viselkednie egy civilizációnak, aki egy másikkal társalogni akar és közben - talán mérhetetlen gőgjükben - úgy gondolták, ez az illemtan kötelező, egyetemes érvényű mindenkire a legtávolabbi csillagködökig bezárólag. Az ehhez hasonló - de valójában rendkívül sokféle témában mozgó - mindenhol jelen lévő irónikus részek olvasása közben pedig folyamatosan peregtek a Dr Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb című csodálatos filmklasszikus oly jól ismert jelenetei a lelki szemeim előtt.

"...az ottani tanácsadók csak egyetlen praxeológiai alapelvet sajátítottak el, de azt alaposan. Az elv úgy szól, hogy ha egy ember tíz óra alatt ás ki egy köbméter térfogatú gödröt, akkor százezer ember egy szempillantás alatt ás ki egy ugyanekkora gödröt. És ahogyan az a százezres tömeg előbb verné szét egymás fejét az ásókkal, mintsem az első göröngyöt kiemelné, éppúgy marakodtak a mi szerencsétlen..." [tudósaink is.] 

Észrevettem, hogy oldalanként jelölök be legalább kettő, későbbi idézésre érdemes részt a könyvben, ami a többszöröse egy átlagosabb, sekélyebb gondolati mélységű mondanivalóval büszkélkedő műnek. (A végére az írás negyede be lett jelölve valami miatt!)

Kinek ajánlom jó szívvel? Nem feltétlenül a science-fictiont kedvelőknek, hiszen az alapkoncepción kívül sok fiction nincs benne, inkább a tudományok - csillagászat, teológia, társadalom, filozófia, pszichológia, matematika, fizika, biológia, stb. - illetve a fajsúlyos, nehéz témák éles elméjű kedvelőinek, akik talán jobban értékelik majd ezt a lassan hömpölygő gondolat-folyam esszét, mint akár én.
Az értékelésnél gondban vagyok, legszívesebben nem adnék rá semmilyen pontot. Az elejével nagyon megszenvedtem, végtelenül untam. De kérdés, hogy mennyire vigyem bele a pontozásba a személyes véleményem? Úgy döntöttem, semennyire. Később gyakorlatilag műfajában tökéletes kvázi-dokumentumregény lett belőle, teli annyi magasan szárnyaló gondolattal, zseniális agytornászmutatvánnyal, ami bármely műfajban alkotó író (vagy akármelyik ókori vagy modern nagy gondolkodó) dicséretére válnék. Ezért egyszerűen nem lehet rá 10 pontnál kevesebbet adni, de tényleg készüljünk fel rá, hogy ez nem lesz egy könnyed, pihentető darab. Én rettenetesen megszenvedtem vele!

Értékelés: 10/10

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

(Az lehetséges, hogy ebben még a Solaris bolygó-agyának kialakulására is adott egy "lehetséges" magyarázatot, mikor az élet kialakulásának kétfajta útjáról beszél a vége felé?)