[Kirajzás 01.]
(The Hatching, 2016)
_________________________________
Magyar kiadás: Agave Könyvek, 2017
Hossz: 288 oldal
Műfaj: katasztrófa, horror, thriller
Fordította: Fazekas László
Tartalom:
A perui dzsungel mélyén egy fekete, gyorsan haladó áradat elnyel egy amerikai turistát. Több ezer kilométerrel odébb Minneapolisban egy FBI ügynök egy repülőgép-katasztrófa maradványait vizsgálva ijesztő felfedezést tesz. Az indiai Kanpurban szokatlan szeizmikus mintákat észlelnek egy földrengések előrejelzésével foglalkozó laborban. A kínai kormány balesetnek álcázva atomrobbantást végez az ország egy elszigetelt régiójában. A Washingtoni Egyetemre egy rejtélyes csomag érkezik Dél-Amerikából.
Az események nem csak rövid időn belül következnek be egymás után, de mint kiderül, össze is függnek. Ezekiel Boone debütáló regényében egy ősi, szunnyadó faj ébredése apokaliptikus katasztrófa felé sodorja a világot. A Kirajzás a horror egyik klasszikus témáját gondolja újra ötletesen – ahogy Peter Benchley a cápákkal, Michael Crichton a dinoszauruszokkal és James Herbert a patkányokkal keltette életre az ember egyik legősibb és legbensőbb félelmét, úgy Boone most a sokak által rettegett nyolclábúakkal mesél el egy hátborzongató történetet.
 |
| Ezekiel Boone |
Általában itt, a második bekezdésben a tartalmi összefoglaló szokott helyet kapni, de ez most egyetlen mondatban könnyedén összefoglalható. A perui dzsungelek mélyéről érkező fenyegetés – egy halálos, új (pontosabban őskori) pókfaj egyedei – könnyen az emberi civilizáció végét okozhatják. Ennyi. Erről szól a könyv, se több se kevesebb, akit ez megfog, olvassa el a könyvet, a többiek pedig keressék máshol a szórakozásukat inkább. Mivel a horror zsáner minden ágára és a világvége tematika minden vadhajtására nyitott vagyok, ezért engem azonnal megfogott a „cucc”, de a könyv már nyár eleje óta nálam volt, mégsem kezdtem el. A kóros időhiány miatt ennek főleg az az egy oka volt, hogy ha azt mondom, hogy irtózom a pókoktól, azzal csak súlyosan megsértem a fóbiámat. Betegesen félek tőlük, még a legkisebbektől is, ha van rá okom, ha nincs, akkor is. Ezt mindenki tudja körülöttem jól, ezért a lányaim a könyv borítóján lévő kib…tt félelmetes szörnyeteg képével üldöztek viccből többször is az asztal körül. (Csak nekik volt vicces, hahaha!) A regényt magát azt hiszem a kezembe sem vettem, az elektronikus változatát olvastam el inkább...Szóval meg se kérdezze senki, hogy félelmetes volt-e a könyv, hiszen még el sem kezdtem az olvasást, már be voltam tojva előre… Olvasás közben – azért a jó részét sötétben olvastam, ezt kicsit büszkén mondhatom. :P – pedig folyton magamon éreztem valamiféle szőrös lábak lágy érintését és tüzes csípéseket; halk matatást, kaparászást hallottam a kanapé vagy a fotel alól, egyszóval szörnyű pár órában volt részem. De elég már a nyomoromról – bár azt gondolom, nagyban hozzájárult a végső, teljesen szubjektív értékelésemhez –, kicsit a könyvről is kéne valamit írni.
A Kirajzás tényleg hátborzongatóan félelmetes, felkavaró és sokszor undorító is, de mégsem hiszem, hogy horror regény. Az események ehhez túlságosan epikus léptékűek. Felejtsük el az Arachnophobia film halálos csípésű pókjait, amik egy álmos kisváros lakóit terrorizálták anno és egy féregirtó szakember lett végül úrrá a káoszon. Itt a szörnyűségek nem egyénekhez kötődnek – vajon a főszereplő kislányának az ágyába belemászik-e a pók, és megcsípi-e őt? –, hanem személytelenebbek. MINDENKI veszélyben van. Komplett városok buknak el, féregirtók helyett tengerészgyalogosokkal, karanténzónákkal és ATOMBOMBÁKKAL kénytelenek védekezni a semmiből hirtelen érkező fenyegetés ellen az országok világszerte. Katasztrófafilmekben látható pillanatképekkel dolgozik a könyv, nem pedig a jobb horror művekből ismerős folyamatos feszültségépítéssel és a terror-szint emelésével, míg végül a félelem a bőrünk alá kúszik. Itt nem ez a helyzet, és talán sokak szemében ez a könyv nagy negatívuma is egyben, hiszen nem azt a horror-élményt kapták, amire befizettek, hanem egy apokaliptikus katasztrófa-regényt, esetleg egy ökológiai sci-fit/thrillert.
A pókok ugyanis az egész emberi civilizációt globálisan veszélyeztetik, egyszerre több helyen „csapnak le” (hogy ez hogy lehetséges, arról kicsit később), az események az első fejezettől maximális fordulatszámon pörögnek, és üresjárat később sincs. A regény rengeteg nézőpontkarakter szemszögéből meséli el a bekövetkező eseményeket, akik közül sokukhoz már többször vissza sem térünk. Szerepük kimerül annyiban, hogy egy kicsit előbbre viszik a cselekményszálat, majd (egyáltalán nem békésen) elhaláloznak. A mesélési módnak hála, a történet folyása sem lineáris, többször is visszaugrunk egy kicsikét az eseményekben, és megtudhatjuk, közben máshol mi játszódott le. Ez néha talán kicsit zavaró lehet, de igazából nem problémás.
Vannak főbb, többször is felbukkanó szereplők is azért természetesen – néhányuk még a regény végét is megéli. Mindegyikről elmondható, hogy a megalkotásukkor a szerző remek munkát végzett. Az FBI ügynök, a világvége-hívő, a kutató (de igazából bármelyikük) amennyire csak lehet (szerintem direkt) klisés, de végtelenül szórakoztató figura – vagy legalábbis a gondolataik, tetteik tolmácsolásakor Boone (a témához képest meglepően sokszor vicces, szarkasztikus) stílusa jól áll nekik –, akikhez szinte azonnal tudunk kötődni valamilyen szinten. Élő alakok, saját gyarlóságainkra emlékeztető karakterjegyekkel – ha másért nem, akkor azért, mert mindegyik a szexre gondol, már ha épp nem a pókokra… Miattuk, a szerző tényleg kiváló stílusa és az ezerrel pörgő történet miatt a könyvet kifejezetten szórakoztató – és egyszerre szörnyű is – olvasni. Az biztos, hogy én annyira bele voltam feledkezve az elejétől a végéig, hogy kifejezetten zavart, mikor valamiért félre kellett tennem a regényt. Ha azonban az ember belegondol jobban a Miért-ekbe és a Hogyan-okba, akkor gyorsan kiderül, hogy vagy még messze nem tudunk mindent ezekről a pókokról – mert a további részek nagy fordulatai lesznek majd –, vagy pedig a könyv kiindulópontjának valóságalapja igencsak megkérdőjelezhető, ami pedig szerzői hiba lenne, de erről sajnos egyelőre még nem tudni semmit.Mire is gondolok? Az például simán elmenne, hogy talál valaki valahol egy megkövesedett, tízezer éves petezsákot, vagy mit, ahogy az is, hogy valahogy mégis életben maradtak benne a peték (vagy a tudósok keltik ki őket mondjuk), és ezek a kis pókok elszabadulnak, elterjednek, majd kiirtanak mindenkit. Na de a bolygón több helyen is? Egyszerre? És rögtön annyian vannak, mint egy (vagyis nem egy, hanem rengeteg) áradat? Vagy a földalatti járatokban elmászkáltak Peruból Kínáig? Vagy mindig is ott éltek a föld alatt? És eddig még senki nem futott egybe sem bele? Vagy a kínaiak készítette szuper biofegyverek lennének, amik elszabadultak? Akkor meg Peruba hogy jutottak el? A pókok vadsága miatt nem csodálkoznék, ha előkerülne majd, hogy a dinoszauruszok is miattuk haltak ki anno, innen meg már csak egy lépés, hogy mikor derül ki az, hogy egy földönkívüli faj hagyta itt őket évezredekkel ezelőtt…
Vannak tehát megválaszolatlan kérdések bőven, és a későbbi válaszoktól függ, hogy a trilógia végül az olvasásra feltétlenül ajánlott művek közé kerül-e, vagy a könnyed szórakoztatás címszó alá, de ha olyan könyvet keresünk, ami egyszerre nyújtja Arthur Herzog Rajzásának és az Armageddon vagy A függetlenség napja című filmek (vagy még inkább valami hasonló, de tényleg Zs-kategóriás retró szörnyűség) megnézésének élményét, ne is keressünk tovább, megvan a tökéletes jelölt. Egyébként a regény filmváltozatára a jogok elkeltek vagy legalábbis le lettek foglalva, szóval újra egy pókos filmre fogok beülni a moziba az Arachnophobia után jónéhány évvel… Abban mondjuk egészen biztos vagyok, hogy nekem azért tetszett ennyire feltétel nélkül az egész koncepció, mert ha a pókokat behelyettesítjük – és ezt minden nehézség nélkül megtehetnénk – mondjuk zombikkal, akkor már ott is lennénk a kedvenc horrorfilmes tematikámnál...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése