2017. június 2., péntek

Dan Abnett - Titanicus

Dan Abnett - Titanicus
[Sabbat Világok 03.]
(Titanicus, 2008)
_________________________________
Magyar kiadás: Tuan, 2017
Hossz: 458 oldal
Műfaj: sci-fi, akció, háborús
Fordította: Takács Gergely


Tartalom:
Amikor Orestes kulcsfontosságú kohóvilágát ostrom alá veszik a Káosz titánjai, a bolygó kénytelen segítségért folyamodni. A küzdelemből frissen megtért Invicta Titán Légiónak bár égető szüksége lenne némi időre, hogy elvégezzék a létfontosságú javításokat, hogy feltöltsék a készleteiket, mégis válaszolnak a segélykérő hívásra, és hadba vonulnak. A háborúba induló isten-gépek lábai alatt maga a föld is megremeg, hisz a pusztítás, melyre képesek könnyen romlásba döntheti magát a világot is, melynek felszabadítására felesküdtek.
Az epikus Warhammer 40,000 regény lapjain az apokaliptikus léptékű, vad küzdelem sötét politikai intrikával párosul.



Dan Abnett mesteri Warhammer 40.000 kötetei igen közel állnak hozzám, a nagy részükről ismertetőt is írtam. Kisebb hibái ellenére is mindig izgatott várakozással közelítek az újonnan kiadott regényeihez. A Sabbat Világok címszó alatt futó alsorozat harmadik kötete, a Titanicus sem volt kivétel ez alól.

Dan Abnett (1965-)
A Sabbat Világok nem olyan monstre, látszólag soha véget nem érő sorozat, mint amilyeneket már megszokhattunk a Games Workshoptól – a Warhammer univerzum jogaival rendelkező kiadótól –, hanem szinte nyúlfarknyi, három részből álló „mini”, aminek részei ráadásul nem is kapcsolódnak egymáshoz történeti szinten. A szerzőn túl csak az időszak azonos, valamint a galaxis-szegmens, ahol az épp aktuális háború zajlik az Istencsászárhoz hű emberiség és a Káosz fertőzte erők közt. Az első kötet a Kétfejű Sas tavaly jelent meg, és a légi harc „örömeibe” engedett bepillantást, a második kötet viszont magyarul meg sem jelent. A kevesebb, mint száz oldal hosszúságú The Sabbat World Crusade ugyanis nem regény, még csak nem is novellás kötet, csak egy rövid, a Sabbat Világokért dúló háború háttértörténetét feldolgozó „történelmi” kiadvány, ami vélhetően csak az igazán fanatikusoknak nyújtana felhőtlen szórakozást, így valószínűleg nem is fog megjelenni magyarul – vagy csak nekem nincs róla információm.

A harmadik rész azonban már sokkal érdekesebb – plusz ez lenne az írás témája is –, ami a légiháborús rész után már újra a talajon játszódik. A marsi techno-papok működtette Mechanicus óriási hadigépeivel ismerkedhetünk meg benne, a harminc-negyven méter magas, legyőzhetetlen titánokkal, amit emberi, beültetésekkel módosított legénységük a gépszellemmel közösen vezet csatába az Istencsászár és az Omnissiás dicsőségére. Ezeknek a gépezeteknek még a Warhammer univerzumának legfontosabb, (túlzás nélkül) ikonikus hadereje, az űrgárdisták sem lennének méltó ellenfelei a harcmezőn. Ezeket a pusztító hadi eszközöket a Mechanicus leghíresebb kohóiban a csatatér isteneivé kovácsolták, egyetlen céljuk a háború, az Ellenség sárba tiprása. Mikor az Orestes kohóvilágot támadás éri, a helyi erők a bolygóhoz közel elhaladó Invicta Légiótól kérnek segítséget, hogy megfékezhessék a hirtelen fellángoló háborút.

Dan Abnett sok mindenben nagyszerű, de leginkább az izgalmas harci jelenetekben és a megkedvelhető karakterek megalkotásában szokott tündökölni. (A Gaunt Szellemei sorozata ennek megítélésére tökéletes.) Amennyiben ebből indulunk ki – és miért is ne tennénk? –, ezzel a regényével a mennybe mehetett volna. Minden a kezében volt. Egy hirtelen megjelenő Ellenség, egy bolygó, amit a háború teljes egészében elborított, a harcra tervezett óriásgépek egész hada, a Warhammer világok egyik legbizarrabb rendje (a Mechanicus), akikről még nem jelent meg írás magyarul, egy világok jövőjére hatással levő konfliktus, politikai csatározások és persze egy kisebb raklapnyi regény, ami után ujjgyakorlatnak kellett volna lennie ennek a könyvének a megírása. Sajnos nem sikerült élnie a lehetőséggel. Szerintem – teljesen szemben állva az interneten található vélemények nagy részével –, pedig én aztán nagyon pozitívan, előre ellágyult szívvel álltam neki az olvasásnak, előre borítékolva, hogy kenyérre lehet majd közben kenni, hiszen úgyis elnézem neki a kisebb gyengeségeket is akár, csak azért, mert a kedvenc harcos univerzumomban bolyonghatok újra. Röviden, hogy miért is nem így lett…

A hasonló témájú könyveket olvasók vagy filmeket nézők tudhatják, hogy a titánok gyakorlatilag mech-ek, amik jó ismerősei mindenkinek, akik anno a Beholder Kiadó által megjelentetett MechWarrior könyveket olvashatták. Jómagam faltam őket, igazán kiváló írások rejtőznek azok között a regények között. Igazi háborús sci-fik, tele feszültséggel, adrenalinnal, gép-gép elleni – testközeli, illetve több kilométeres távolságból zajló – összecsapással. (Úgy emlékszek, isteni leírásokkal tarkítva.) A Titanicusban ebből, vagyis harcból, eleve kevés van. Az egész vaskos kötetben – emlékeztetőül mondom, egy hadban álló bolygón három légiónyi titán küzdelméről kéne olvasnunk! – talán négyszer-ötször, ha találkozik egymással néhány titán. Édeskevés, főleg, ha a nagyobb ütközetek leírása, amikor egyszerre többen is egymásnak esnek, teljesen hangsúlytalan, kapkodó. Nem izgalmasan lüktető, hanem listaszerű felsorolásokat tartalmaz: ez elesett, azt meglőtték, az elszaladt, a következő meg elveszett, az egyik Hadúr osztályúnak pedig tönkrement a pajzsa az ütközetben. Túlzásnak tűnhet ez, sarkításnak, de ez bizony ilyen unalmasnak érződött.

Az epikus végső harc is le lett tudva pár oldal alatt, de komolyan, olyan unalmas és veszélytelen volt az egész, hogy még a bolygó kormányzója – vagy kicsoda – is három kilométerre a várostól nézte végig az egész ütközetet… Nem titok, hogy a folyton bukás határán táncoló jó oldal (űrgárdisták és a többiek) melletti drukkoláson túl az erőteljes katonai vonal miatt kedvelem ezt az igen sötét Warhammer 40K-s univerzumot. Ilyen téren a regényben tehát kifejezetten csalódtam – bármelyik MechWarrior könyv messzire lekörözi… –, alig volt háborús jelenet, és a harci részek hangulata is hagyott kívánni valót maga után.

De semmi baj, hiszen ott vannak még a ragyogó szereplők, a politikai konfliktusok, a Mechanicus, a hangulat! Azok majd kiköszörülik a csorbát. A hangulat megteremtése miatt Abnett úgy gondolhatta, elég lesz, ha a főszereplők mellé behoz négy-öt olyan történetszálat, ami az eseményekre semmilyen hatással nincsen – a játékgyáros, az öregek otthonában élő szenilis titán-pilóta vagy a bolygóvédelmi erők újoncának a férje. Ezekkel lehetett volna akár valamit kezdeni, de úgy nem, hogy ezek tényleg csak teljesen felesleges mellékvágányok voltak. Jobb lett volna a regény nélkülük, mint velük lett, és sajnos ez több más dologban szintén így volt. (Legalább a harcokban estek volna el, vagy valami, könyörgöm, de semmi nem történt velük! Oké, a férj az egyszerűen hülye volt, de ez is tök mindegy, semmit nem számított, él-e vagy sem.)

Menjünk feljebb egy szinttel. A fősztori mellékén csordogáló mellékszálakra, a két(!), egymástól teljesen függetlenül, a kietlen pusztában csámborgó bolygóvédelmis (BVE) egység maradékaira. Bár ezek a részek a regény jobb részeihez tartoztak, azért a kevesebb itt is több lett volna. Az egyik oldal katonáinak még a nevét sem érte meg megjegyezni, hiszen a zöldfülű vezetőjükön kívül (Cally) igazi egyéniséget nem találunk bennük. (Jaj, bocsánat, az egyik mindig ellen szegült a nő parancsainak! OMG!) Ráadásul még Callyben sincs igazából semmi emlékezetes, csak azzal vívja ki a szimpátiánk, hogy újonc létére esik a nyakába ilyen felelősség. Az ő története is „felesleges” a történet szempontjából, de legalább jól meg lett írva. Abnettnek a gyalogosokhoz van igazán érzéke, úgy látszik… A másik csapat a Varco által kommandírozott alakulat, akik megpróbáltatásaikkal végre hozzájárulnak a nagy történethez is. Az ő csapatával végre elértünk a regény pozitívumaiig – bár az epikus nagyjelenetük szerintem nekik is össze lett csapva –, de ekkor már szinte hálát adtam minden olyan kis részletéért a könyvnek, ami tényleg tetszett. (Például a skitarii-ké, ezeknek a harcra kitenyésztett katonáknak a viszonylag sűrű szerepeltetéséért, a binárisan kódolt fejezet-számozásért vagy Gearhart Nagyúrért, a Vörös Haragért, az Invictus Antagonistes nevű titán princepséért!)


Fő történetből is kettőt kapunk, mert a Titanicusban láthatóan semmiből nem lehet egy… Az egyik értelemszerűen a háborús konfliktus, amit már egyszer eltemettem, azt hagyom is a továbbiakban. A másik a politikai/vallási törésvonal, ami a Mechanicus Omnissiásnak hódoló frakciója, a Mechanicus az Istencsászárnak felesküdött része és az Istencsászárt feltétel nélkül imádó emberi erők (az egész galaxisban, ami az emberiség fennhatósága alatt áll) közt kezd kialakulni. Ez az a rész, ami miatt érdemes mégis elolvasni a Titanicust. A Mechanicus ilyen részletes, más Warhammer regények talán kicsit értelmezhetetlennek tűnő részleteit megvilágosító bemutatására nagyon sokat kellett várnunk. A Mechanicus techno-papjai mindig az Istencsászár oldalán harcolva jelennek meg, a Hórusz lázadásról szóló regényfolyamban azonban Hórusz oldalára álltak – vagy legalábbis egy jelentős részük. Mi okuk volt erre? Mi történt ez után? Mi lett az átállt erőkkel? Hasonló kérdések tömegére lelhetünk választ, és még ennél is többre.

A Mechanicushoz tartozó emberek a beültetéseik miatt, már sokkal inkább gépek, mint emberek. Gondolkodásmódjuk, beszédjük – bináris – is átalakult, és az emberiség mellett – a Káosz és a xeno-fajok ellenében – sem az együvé tartozás, a közös gyökerek miatt tartanak ki, kizárólag érdekből. A velük szembe kerülő emberek sajnos újra eléggé színtelen karakterek lettek – talán a testőr kivételével –, és a politikai szál elvarrása is inkább idegesítően egyszerű lett szerintem, mintsem igazán átgondolt. A regény legjobban sikerült részei a titánokon belül játszódó jelenetek lettek: a testetlen, mégis akarattal rendelkező gépszellem, az emberségéért küzdő princeps és a még teljesen embernek számító személyzet közti kapcsolat bemutatása.


Talán kicsit borongósabbra – negatívabbra – sikeredett az élménybeszámolóm, mint előzetesen gondoltam. Túl nagy lehetett az elvárásom a regénnyel szemben – hisz már a címe is telitalálat –, száz százalékban biztos voltam abban, hogy minden tekintetben lenyűgöz majd. Sajnos nem így lett, de ez még mindig csak egy vélemény, ne higgyetek nekem, a többség nem osztja az álláspontomat. Ki-ki döntsön maga – természetesen olvasás után –, melyik véleménynek van igaza. Nekem ez összességében nem tetszett, ráfért volna egy szerkesztő, aki a felét kitörli, vagy értelmesebb tartalommal tölteti meg a szerzővel, de ettől még maradtam rajongó, és újra izgatottan várom a következő Warhammer 40K témájú könyvet. Ha minden igaz, a Préda és ragadozó lesz az, A Bestia felemelkedése sorozat második kötete. (…a Tuan-os Warhammer könyveken pedig még mindig túl sok a logó, elcsúfítják a köteteket…)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése