2017. április 16., vasárnap

Dan Abnett - Ravenor visszatér

Dan Abnett - Ravenor visszatér
[Ravenor 02.]
(Ravenor Returned, 2005)
_________________________________
Magyar kiadás: Tuan, 2016
Hossz: 380 oldal
Műfaj: akció, sci-fi
Fordította: Molnár Orsolya


Tartalom:
A 41. millennium háború tépázta jövőjében, az Inkvizíció titkos háborút vív az emberiség ellenségeivel –idegenekkel, eretnekekkel és démonokkal – hogy megvédje az Ember Birodalmát és az emberiség lelkét.
Gideon Ravenor inkvizítort és kíséretét halottnak hiszik, és az ellenünk szervezkedő, árnyékban bujkáló hatalmasságokat ismerve ők szeretnék is, ha ez így maradna. Visszatérve az Eustis Majorisra, titkos küldetésbe kezdenek, hogy leleplezzék a Birodalomba becsempészett archaikus technológiát terjesztők kiterjedt hálózatát.
Ahogy egyre mélyebbre hatolnak az ügy szövevényes szálai közé, világossá válik, hogy szörnyű terv van készülőben. Az ősi gépek az elképzelhetetlent hordozzák magukban, és Ravenornak minden tudását latba kell vetnie, hogy útját állja az összeesküvőknek, mielőtt a Káosz végső titkairól fellebbenne a fátyol!



Igaz ugyan, hogy a Tuan Kiadó rendesen ráfeküdt a Warhammer könyvekre, és megbízható, gyors tempóban adja ki szinte havonta az univerzumhoz tartozó regényeket, a Ravenor trilógia első részének tavaly februári olvasásától mégis egy teljes évet kellett várnom, míg a másodikba is bele tudtam kezdeni – ez persze az én hibám is, hiszen a regény valamikor az év végén már elérhető volt. Viszont a tarthatatlan állapotot muszáj volt mihamarabb rendeznem, hiszen a sorozat első része kiváló volt, ráadásul számos kérdést hagyott megválaszolatlanul.

Dan Abnett (1965-)
Dan Abnett ötödik „inkvizítoros” regénye – az Eisenhorn-trilógiával együtt természetesen – szerencsére most is olyan könnyedén varázsolt el, mint az elődök. A regény előtt egy rövidebb novella is helyet kapott, a Tövis karmot kíván, ami a két kötet közt eltelt időszak alatt történt meghatározó eseményeket meséli el. Ravenor birodalmi inkvizítor számára bizonyossá válik, hogy az igen veszélyes, idegen (xeno) eredetű kábítószer, a flek csempészete csak másodlagos üzlet, nem a könnyű pénzszerzés motiválja a csillagszektor gonosztevőiből álló kartelt. Mivel az inkvizítort és elitcsapatát mindenki halottnak hiszi, ezt kihasználva kezdenek titkos (az inkvizíció előtt is titkolt) nyomozásba az új fenyegetés után, aminek mibenlétéről és kiterjedéséről – akár térben, akár a benne résztvevők számát tekintve – még halvány elképzeléseik is alig vannak. A nyomozást egy jövőlátó szekta homályos jóslata is tovább bonyolítja, miszerint Ravenor, vagy egyik társának kutakodása nyomán egy irtózatos káosz-démon materializálódása bizonyosan bekövetkezik. Mivel a káoszhívő látnokok (a Testvériség) célja a jövőfürkésző kilátások alatt felfedett szörnyű pusztítások biztos létrejöttének elősegítése és a rombolás maximalizálása, ezért Ravenoréknak az eddigiek mellett egy újabb szereplővel is fel kell venniük a harcot. Mindezt úgy, hogy közben a jóslat miatt saját tevékenykedésüket, viselkedésüket is árgus szemmel kell vizsgálniuk, hiszen ki akarná, hogy az Angelus Szubszektor fővilágán, a sok szenvedést megélt Eustis Majoris-on elszabaduljon még egy hatalmas káosz-démon is...

Régóta hangoztatom, hogy a szerző igazi erőssége a csataleírásokban rejlik, ám inkvizítoros sorozatai bebizonyították, hogy épp ilyen jó az emlékezetes karakterek megformálásában és a világokat is játszi könnyedséggel teszi élettel telivé. Ez történt most is. A Ravenor-sorozat relatíve békés világokon játszódik, ahol épp nem pusztít háború, ezért annyira most nem volt szükség virtuóz harci leírásokra – természetesen kisebb léptékű (egy egy elleni) akciójelenetek azért ebben a kötetben is akadnak –, így kénytelen volt más területeken „domborítani”. Ennek köszönhetjük a regény megdöbbentően nagyszámú, sokáig emlékezetünkben élő szereplőjét, akik mind egyéniségek. Általában – a legjobbak – igen meghökkentő, képregényekbe illően eltúlzott, igazán „beteg” karakterek, akik remekül illenek a Warhammer univerzumba, hiszen itt a túlzó, a leg-leg-leg az új természetes.

Az első részben megismert nyomozó-társaság tagjai – a légtornász Kara, az orgyilkos Kys, a gyermek Zack, az inkvizítor-tanonc Carl, a pszi-erők használatát megakadályozó Frauka, valamint a pilóta Nayl és a brutális katona, Zeph – már jó ismerősünkként térnek vissza, szerepükből nem „lépnek ki”, sajnos azonban az események brutális fokozatra kapcsolása miatt néhányukkal most utoljára fogunk találkozni. Pánikra semmi ok, az új szereplők között igazi kincseket lelhetünk. Jellemzően a „sötét oldalon”, de hé, az meg kit zavar?! Én Lucius Worna, csillagközi fejvadásznak az első pillanatától kezdve szurkoltam végig, ahogy Toros Revoke Titoknoknak is, mindegy, hogy épp min ügyködtek!



A kiváló karakterek mellett a történetet sem érheti panasz. Fordulatos, végig kiszámíthatatlan, mi fog történni a következő oldalakon, ráadásul – szerencsére – őrületes logikai bakugrásokat, következetlenségeket sem tartogat a sztori. Mikor Ravenorék rájönnek, hogy mi is történik a birodalmi székhelyen, mi után is nyomoznak, mekkora hatással van az a csillagszektor lakóinak további életére, az szinte már katartikus élmény. Nem a semmiből jön, szépen felépített a rejtély, amire akár még az olvasó is rájöhet nagyjából – végre nem valami sokszor használt klisé, hanem valami egyedi ötlet –, de nekem szerencsére most nem sikerült, így szájtátva figyelhettem a fejleményeket, az egymással birkózó erőket. Ez csak az egyik – persze a legjelentősebb – a regény izgalmas eseményeinek sorában, de míg ide elérünk sem lesz egy unalmas pillanatunk sem az olvasás során, ezt garantálom. A fémszékébe börtönözött Ravenor – tényleg, azt nem is említettem meg a kiváló karaktereknél, hogy a címszereplő egy agy, akinek a fizikai teste évtizedek óta megsemmisült! – óvatos nyomozásának dacára hullák egész halma emelkedik ártatlanokból és kevésbé szeplőtelen figurákból, mire a főbűnösök végre valahára az inkvizítor célkeresztjébe kerülnek. Az egyszerű halálesetek mellett egy-két olyan furfangos elkövetési módot is kiötölt a szerző, hogy kénytelen voltam veterán olvasó létemre is megemelni láthatatlan kalapomat.

A cselekmény nagy része az Eustis Majoris bolygó nagyvárosában játszódik, és mint kiderül, a városi építészet is fontos aspektusa lesz az eseményeknek. Szerintem sokan észrevették már, hogy néhány szerző, ha a történet miatt „kénytelen” a pár soros kötelező városleírásnál jobban is elmerülni a szárazabb tények, adatok ismertetésében, sokszor túlzásokba esik, és a regény néhány része vontatottá, hovatovább unalmassá válik. Itt ilyesmit nagyítóval sem lehet találni. Abnett annyit mond a környezetről, amennyit kell, se többet se kevesebbet. Már pár sor leírása után is ott áll a szemünk előtt ez a sötét, lehangoló, folytonos savas eső áztatta acéldzsungel – „Michael Bay-esen” látványorgiás és emellett mégis igazi noir-t lehetne ebből a könyvből forgatni… –, ahol az Istencsászár dicsőségére emelt több ezer templom mellett a lelkileg megtört birodalmi hivatalnokok millióinak munkát adó Adminisztrátum betonkockája áll. Ahol mindent ellep a szemét – amit élő madarak viselkedését imitáló gépmadarak próbálnak eltüntetni –, a lakosság a kábítószerek élvezetében keres pillanatnyi menedéket a jövőtlenség és az eladósodás elől.

A Ravenor visszatérben tehát nincsenek űrgárdisták, az Eustis Majoris-on nincs háború sem, ám a Warhammer 40K univerzumában játszódó könyveket a túlzott szörnyűségei, brutalitása miatt is szerető rajongók ezúttal sem fognak csalatkozni. Kiváló regény, remek kikapcsolódás. A trilógia lezárásra pedig nem is kérdés, hogy maradok-e.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése