Ugrás a fő tartalomra

Jack Campbell - Rendíthetetlen



A Szövetség flottája a Szindikátussal vívott évszázados háború utolsó hadmozdulatában végzetes vereséget szenvedett. A megvert sereg maradék erői az anya-rendszertől több száz fényévnyire kapitulálni készülnek. John „Black Jack” Geary, a száz éve halott hős, a Szövetség harcosainak példaképe visszatért a halálból – hiszen a háború kitörése óta egy mentőkapszulában lebegett lefagyasztva, és a flotta alig két hete „kukázta” csak össze véletlenül az űrből –, és rövid úton a megalázott, vezérét vesztett sereg parancsnoki székében találja magát. A még ekkor is százezreknek otthont adó flotta választási lehetőségei: halál vagy életük végéig tartó hadifogság és munkatábor. Geary inkább egy harmadik utat választ. A Szindikátus által kontrollált hiperhálót megkerülve, a régi módszerrel kíván hazajutni. Bármeddig is tartson.

Jack Campbell (1956 - )
Jól megírt militarista sci-fiből vagy fantasy-ből – vagyis amikor a történet központjában egy sereg, egy katonai alakulat áll – véleményem szerint nagy hiány van idehaza. Lehet, ennek az az oka, hogy az olvasói bázisuk sem akkora, mint mondjuk egy romantikus regénynek urban fantasynek, de még ha ez így is van, két másik oka biztosan van még. Az első, hogy sokkal nehezebb úgy írni erről a témáról, hogy az is megtalálja majd benne a számítását, akit a csatajelenetek precíz(!) (és naturális!) leírása érdekel, meg az is, aki egyébként szintén fantasztikus műveket olvas általában, de a történetközpontú regényeket jobban kedveli, és az akciójeleneteket legszívesebben csak átlapozná inkább. A második extra nehézség pedig az lehet, hogy az a szerző, aki nem ért a fegyverekhez (vagy legalábbis nem néz igen alaposan utána), a taktikához, a csapatmozgásokhoz, a hadtáphoz ÉS emellett a szokásos írói eszközökhöz, úgymint egy szórakoztató történet kiagyalásához, a helyszínek leírásához, a hangulat megfestéséhez, valamint az izgalmas akciójelenetek elmeséléséhez és az emlékezetes karakterek megalkotásához egyforma mértékben, az eleve hatalmas hátrányból indul egy ilyen regény megírásakor. Jobb esetben csak hiteltelen lesz a kész mű, rosszabb esetben egy katyvasz, ami egyik típusú (a „vérmes” és a „szépelgő”) olvasó tetszését sem fogja igazán elnyerni. (Persze biztos, hogy minden tematikának megvan a maga nehézsége, de itt most egy katonai regényről beszélünk.) Ritka holló az a szerző – mint Bernard Cornwell (hiszen háborús történelmi regényeknél ugyan ezek a kitételek érvényesek), Steven Erikson, Glen Cook vagy David Gemmell –, aki mindegyik kitételnek megfelel.


Jack Campbell, született John G. Hemry, nyugalmazott haditengerészeti tiszt – aminek tudatában a könyvben lévő tengerészgyalogosos jelenetek „romantizálása” (Ooh Rah!) kifejezetten vicces –, aki a kilencvenes évek végén kezdett el írogatni. Először még saját neve alatt novellákat, majd később katonai sci-fiket írt, végül pedig Az elveszett flotta univerzumban játszódó történetei megjelenésekor átváltott a Jack Campbell álnévre. Jelenleg nagyjából tucatnyi kötetet számlál a sorozat, ami folyamatosan bővül, ebből hat rész tartozik az alapsorozathoz és további öt John „Black Jack” Geary flottaparancsnokkal (The Lost Fleet: Beyond the Frontier) a középpontban, míg a másik alsorozat (The Lost Stars) a BtF-el egy időben, de más helyen játszódik. Ezen kívül Campbellnek van még egy hat részes epikus steampunk fantasy sorozata is, a The Pillars of Reality, ami szintén méltán tarthat számot az olvasók figyelmére. (Ebben két nagy céh, a Mechanikusok és a Mágusok küzdenek Demathr világának uralmáért.)

Az amerikai hadseregben eltöltött évekkel a háta mögött nem merész az a feltételezés, hogy Campbellnek a hadászati részek tolmácsolásával, hitelességével nem lehetett sok baja. (Külön plusz pont jár a Rendíthetetlen, a parancsnoki hajó közkatonái között játszódó nyúlfarknyi részekért, meg azokért, ahol Geary a régi időkben megszokott, mára kihalt katonai tradíciók miatt kesereg.) Az első harci jelenet olvasása után mindenki – akinek ez fontos – megnyugodhatott. Vérprofi! Nem tudom pontosan, mi is volt a szerző munkája a haditengerészeten belül, de nem lepődnék meg semmin. A személyes tapasztalata azonban – annyira nem meglepő módon – kevés lehetett ahhoz, hogy a több(száz) űrhajóval elkövetett és az időeltolódással, mint taktikai elemmel számoló kvázi-reális (értsd: lehet, hogy egy nagy zöldség az egész, de tuti biztos, hogy pont így lesz majd egyszer-típusú) űrcsatákat álmodjon papírra. Az illúzió tökéletes. Sutba kell ugyan vágnunk az eddig látott összes film és elolvasott összes sci-fi – kivéve talán Joe Haldeman Örök háborújának – űrharc jelenetét. Itt ugyanis nincs nagy pörgés, mint a régi kedvencekben. Két parancs kiadása között a parancsnok néha elmegy nyolc órát aludni, és még így is kényelmesen visszaér, mire az ellenfél válaszmozdulatára valamit is reagálnia kéne. Óriási. Ahogy a távolságok is azok az űrben, és a relativisztikus torzulások, amik a szintén az óriási sebesség miatt hatnak az űrhajóra és a kezelőszemélyzetre. Csillagos ötös kidolgozásában és egyediségében egyaránt, ahogy a nagyszabású, fordulatos és ezernyi lehetőséget tartogató történet szintén hibátlan. Beszippantott azonnal!

A mérleg másik serpenyőjébe a negatív dolgok kerülnek. Geary flottaparancsnokon kívül nincs benne értékelhető szereplő. Ez így leírva nagyon csúnya, de akárhogy is, ez sajnos (?) egy egyszemélyes show. Rajta kívül él még a flottában egy nagy masszányi katona, pár kompetens és néhány inkompetens hajókapitány – valamint egy politikus asszony, aki legalább pár mondatosnál hosszabb szöveget kapott, és ettől máris azonnal kiemelkedett a szinte arctalan tömegből. Ez azonban nem is olyan nagy baj, ha a főszereplő „elviszi a hátán” a regényt, amire Geary – a háttértörténetét alapul véve – abszolút tökéletes alany... lenne. Campbell általános írói kvalitásai – ezen a téren és egyelőre legalábbis – úgy tűnik, nem olyan erősek, mint „vetélytársaié”, ám ez könnyen lehet, hogy a következő részekre már teljesen megjavul. A kapitányra legjellemzőbb viselkedési forma ugyanis, már ha egy pillanatra eltekintünk a harctéri tapasztalatától és a katonás, rendíthetetlen, megalkuvást nem ismerő stílusjegyeitől, hogy állandóan azon siránkozik, mennyire félreismerik őt az emberek. Hogy nem tud majd felnőni ahhoz a (teljesen hamis) romantikus eszményképhez, amit az eltelt száz év alatt a Szövetség polgárai az alakja köré szőttek. Ez így kiindulópontnak teljesen remek lenne, de sajnos a kötet végén pont ugyanitt tartunk majd, jellemfejlődést nem nagyon találunk. (Persze, ha úgy nézzük, egyébként Gearynek nincs is szüksége semmiféle fejlődésre, úgy tökéletes parancsnok, ahogy van. De akkor meg ne siránkozzon már az összes jelenetben, amikor magában monologizál vagy tanácsadójával beszélget.)


Illik így a végére egy kis megkövető verdikt, hisz a regény a (szerintem) elég közepesre sikerült próza – ami biztosan nem a fordító hibája, hiszen Tamás Gábor (például) a sokkal nehezebbnek tűnő Steven Erikson-kötetekkel is példásan meg tudott birkózni –, illetve az egynél több emlékezetes karakter hiánya mellett is összhatását tekintve nagyon jó olvasmányélmény volt, ami maradandó nyomot hagyott. A folytatásaira egészen biztosan benevezek, hiszen ez az egyik legolvasmányosabb, legreálisabb(nak tűnő) űrhajós katonai sci-fi, amit valaha olvastam. Egy újabb nagyszerű (a háborús tematikát szeretőknek egyenesen kihagyhatatlan) regény a GABO Könyvkiadó SFF sorozatában.

A posztom az ekultura.hu-n is olvasható.

Megjegyzések

  1. "Hogy nem tud majd felnőni ahhoz a (teljesen hamis) romantikus eszményképhez, amit az eltelt száz év alatt a Szövetség polgárai az alakja köré szőttek."
    Talán jobban bírná a gyűrődést, ha a romantikus eszményképnek való megfelelés nem lenne fertőző, és nem kerülne egy rokona életébe, mindjárt a könyv elején. Ráadásul olyan hosszú idő nem is telik el, az egész cselekmény pár hónap alatt játszódik le. Ennyi idő alatt szerintem csak akkor lehetne napirendre térni 100 év masszív "hősítése" felett, ha egyrészt nem utálná zsigerből, másrészt nem kéne naponta legalább ötször szembesülnie vele, harmadrészt nem lenne égető szüksége rá, hogy felhasználja a széthúzó flotta összetartásában. Ahhoz még el kell telnie egy-két űrcsatának, hogy a nehézfejűbbek, a bizalmatlanabbak és a saját érdekeiket a flotta érdekei elé helyező karrieristák a valódi képességei miatt respektálják.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehet, h igazad van. Nekem mondjuk par honap eleg arra, hogy feldolgozzak egy inputot. :) Egyebkent meg ki is volt az a rokona? Egy a "halala utan" 70 evvel szuletett unokaoccs, ha jol emlekszek vissza. Ketlem h 3 perc telefonbeszelgetes utan nagy erzelmi kapcsolat alakult volna ki fele. Persze lehet csak en vagyok tul sekelyes, egy erzelmi nulla. Siman bennne van. De engem zavartak egy ido mulva KICSIT ezek a monologok ujra meg ujra. Addigra mar minden olvaso jol tudta, h Geary utalja a szerepet mint hos. Nem kell ennyit sulykolni. :) Szerintem.

      Törlés
  2. Lehet, másként állnál a dolgokhoz, ha a szemed láttára füstölne el az az illető (még ha 70 évvel a halálod után született is), akitől többet megtudhatnál azokról a szeretteidről, akiket ismertél...
    Nyilván könnyebb feldolgozni egy inputot, ha folyamatos a kapcsolat más hardverekkel. Az sem könnyítené meg senki dolgát, ha egy éjszaka alatt sikerül 100 évet öregednie. Neked van családod, vannak barátaid és nem úgy néz rád az összes kollégád, mint valami félistenre. (Ha igen, akkor bocs! ;) ) Amúgy kifejezetten szerencsés vagy, ha egy valóban komoly élmény inputját pár hónap alatt fel tudod dolgozni. Nem gondolnám, hogy sekélyes vagy, inkább azt, hogy igazán ütős feldolgozni való inputod még nem volt. Ráadásul nekem az a tapasztalatom, hogy egy ilyen input nem nagyon szeret egyedül járni.
    A regényre visszatérve: nekem az jött le az egészből, hogy a kapitány még "újkorában" se volt kifejezetten egy "bárkivel pillanatok alatt összespanolós természet", ahol meg most van, ott meg főleg nem egyszerű barátokat szerezni...Te mit csinálnál, ha igazából senkivel sem beszélhetnél meg dolgokat?
    Amúgy ez az ismételgetés nekem talán azért nem volt ennyire feltűnő, mert gyorsan kiolvastam a könyvet (és recenziót se akartam írni róla). Bennem jobban megmaradtak az akciók, meg azok a jelenetek, ahol Geary próbálja átszervezni a flottát inkompetens egyének felelős posztokról való eltávolításával. A végén feldobott rejtélyért meg külön hálás vagyok. Én arra számítok, hogy a következő könyvben a leendő admirális visszavesz ebből a "hős vagyok, de utálom" lelkizésből. De ha mégsem...nos, engem nem fog zavarni.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése