Bár Glukhovsky a Metró 2034 megjelenése után már egyáltalán nem tervezte, hogy új kötettel bővítené a Metró 2033-sorozatát, de miután támadt egy remek ötlete – és persze a rajongói nyomásnak is engedve –, Artyom és a többi metróbeli túlélő története tíz év után végül csak trilógiává bővülhetett.
A Metró 2034 végén Artyom nem képes legyűrni előítéleteit, és a fekete szemű, gondolatátvitelre is képes „szörnyekre” – angyalokra? poszt-humánokra? – végül kilövi a háborúból megmaradt utolsó rakétákat, és ezzel egy csapásra a metró hősei közt találja magát, a lakosok ugyanis azt nem tudják, hogy tettével talán az emberiség túlélésének utolsó esélyét tette semmissé. Artyom persze nem tudja feldolgozni vétkét, és elhatározza, hogy addig jár a felszínre – mit sem törődve a halálos mértékű radioaktív sugárzással –, míg kapcsolatba nem kerül rádión valakivel, bárkivel, és ezzel újjá élessze a reményt. Hiszen, ha a világon a moszkvai metró negyvenezer túlélőjén kívül más is életben maradt, akkor az is lehetséges, hogy egyszer még a felszínre is visszatérjenek és újra civilizált módon élhessenek. Az éter azonban csendes, hívásaira senki nem felel.
Hírt kap viszont arról, hogy az egyik állomás lakójának sikerült az, ami neki nem – kapcsolatba lépni metrón kívülről érkezettekkel. Artyom újra elindul, hogy ezer veszéllyel dacolva szelje át a sötét alagutak világát. Odüsszeiája alatt sorra veszíti el még azt a kevés biztos pontot is, ami számára megmaradt a mélyben töltött húsz éve alatt. Kapcsolatai – „barátai” – cserbenhagyják, a metró jól ismert politikai-ideológiai rendszerei felborulnak, míg végül az emberiség felemelkedésébe illetve túlélésébe vetett sovány hite is fokozatosan elhal. A sorozatos borzalmakon keresztülvergődve végül rádöbben, hogy saját választott végzete elől senki nem menekülhet, de még olyanok se nagyon akadnak sorstársai között, akik örülnének, ha megmentenék őket.
A poszt-apokalipszises tematikájú regényekre általában nem jellemző, hogy csak úgy áradna belőlük a kincstári optimizmus. Nos, a Metró-sorozatot sem azért szeretjük, mert a hősei csip-csup nehézségeket oldanak meg játszi könnyedséggel néhány nap – néhány száz oldal – alatt. Az viszont elég általános koncepció szokott lenni, hogy a szereplők összedolgoznak egy távolabbi siker reményében. Van egy világos cél, ami talán elérhető, egy kalandszál, amin ha szépen végighaladnak, végül győznek – illetve néha elbuknak. Az eddig elolvasott két regény után én már nem voltam olyan naiv, hogy hasonlóan egyszerű történetet és (legalább egy kicsit) optimista lezárást várjak az orosz szerzőtől. A Metró 2035 igazából nem attól lett jó, mert annyira egyedi a világa vagy olyan csavaros a története, esetleg a szerző prózája emelkedik az átlag fölé – sőt, a fordítás sokszor magyartalan lett, amit néha nehezen lehetett gördülékenyen olvasni (vagy az eredeti szöveg volt már eredetileg is olyan, ez esetben elnézést kérek a fordítótól) –, hanem a nem is annyira rejtett mondanivalójával és az emberi lélektanról bemutatott pontos képei miatt jelentős mű.
Kevés olyan szerzőt olvastam, akinek Glukhovskynál is lesújtóbb véleménye lenne az életébe teljesen belefásult átlagemberről – a tömegeket manipuláló és tudatlanságban tartó, csak a hatalom, a kontroll mindenáron való megtartásáért küzdő kisebbségről már nem is beszélve! A könyv talán – sőt biztosan! – ezért is tetszett annyira. Még ha egy drámai sci-fi köntöse mögé bújva is, de bemutatja a manipulálás módszereit, az elrejtett igazságokat, amiket a dolgos hétköznapokon, mint paranoid gondolatokat, általában csak elhessegetünk magunktól. Ezek léte sokszor nyílt titok ugyan, mégsem teszünk ellenük semmit. (Nem a különféle légből kapott összeesküvés-elméletekre gondolok elsősorban – bár néhányról könnyen lehet, kiderül, igaz –, hanem olyan tényekről, amikről már kiderült, hogy hazudtak róluk, elhallgatták, a számonkérés viszont csodálatos módon mégis elmaradt.)
Artyom a szegény, elnyomott, orránál megvezetett közemberek hőse, a híradós, az újságíró – Mózes és Don Quijote egy személyben –, akinek szava elveszik a propaganda-gépezet zakatolásában. Glukhovsky előtt konkrét példaként a hazájában megfigyelhető példák, ideológiák és sajnálatos berögzülések lebegtek, de nincs akkora különbség Oroszország és a világ többi része között, hogy a regény „szimbolikáját” nehéz feladat lenne megfejteni. Igen könnyedén megfeleltethetők a kitalált dolgok a valós életből ismerős verziójukkal, főleg, hogy ezek mindkét környezetben ugyanolyan hatékonysággal működnek. Bár a Metró 2035 Artyom fejlődésregénye, de olvasása alatt annyira reménytelen, pesszimista, lelombozó képet láthatunk birka-magunkról, aminek hatására nem csodálkoznék, ha néhány olvasó is heveny személyiségfejlesztésbe kezdene.
De kerüljön a mérleg egyensúlyba, és essen néhány szó a negatív dolgokról is. Igen meglepő, és valahol szomorú is, de a mostanra a Metró-sorozatnál teljesen mindennapossá vált szörnyes-akciós tematikát (erre a regényre legalább is) elfelejthetjük. Artyom – aki egyébként szinte csak sodródik állomásról állomásra és az eseményeknek nem katalizátora, sokkal inkább egyre jobban elerőtlenedő szemlélője csupán – egy fél darab mutáns szörnyeteg árnyékának emlékével sem találkozik. Sem fent a felszínen, sem az alagút végtelen mélységeiben. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezek a rémalakok nem is hiányoznak a történetből egyáltalán – sőt, ha benne lennének, csak fölösleges időhúzásra lettek volna jók. Az ember úgyis mindegyiküknél sokkal félelmetesebb vadállattá tud válni.
 |
| Dmitry Glukhovsky (1979-) |
Hírt kap viszont arról, hogy az egyik állomás lakójának sikerült az, ami neki nem – kapcsolatba lépni metrón kívülről érkezettekkel. Artyom újra elindul, hogy ezer veszéllyel dacolva szelje át a sötét alagutak világát. Odüsszeiája alatt sorra veszíti el még azt a kevés biztos pontot is, ami számára megmaradt a mélyben töltött húsz éve alatt. Kapcsolatai – „barátai” – cserbenhagyják, a metró jól ismert politikai-ideológiai rendszerei felborulnak, míg végül az emberiség felemelkedésébe illetve túlélésébe vetett sovány hite is fokozatosan elhal. A sorozatos borzalmakon keresztülvergődve végül rádöbben, hogy saját választott végzete elől senki nem menekülhet, de még olyanok se nagyon akadnak sorstársai között, akik örülnének, ha megmentenék őket.
A poszt-apokalipszises tematikájú regényekre általában nem jellemző, hogy csak úgy áradna belőlük a kincstári optimizmus. Nos, a Metró-sorozatot sem azért szeretjük, mert a hősei csip-csup nehézségeket oldanak meg játszi könnyedséggel néhány nap – néhány száz oldal – alatt. Az viszont elég általános koncepció szokott lenni, hogy a szereplők összedolgoznak egy távolabbi siker reményében. Van egy világos cél, ami talán elérhető, egy kalandszál, amin ha szépen végighaladnak, végül győznek – illetve néha elbuknak. Az eddig elolvasott két regény után én már nem voltam olyan naiv, hogy hasonlóan egyszerű történetet és (legalább egy kicsit) optimista lezárást várjak az orosz szerzőtől. A Metró 2035 igazából nem attól lett jó, mert annyira egyedi a világa vagy olyan csavaros a története, esetleg a szerző prózája emelkedik az átlag fölé – sőt, a fordítás sokszor magyartalan lett, amit néha nehezen lehetett gördülékenyen olvasni (vagy az eredeti szöveg volt már eredetileg is olyan, ez esetben elnézést kérek a fordítótól) –, hanem a nem is annyira rejtett mondanivalójával és az emberi lélektanról bemutatott pontos képei miatt jelentős mű.
Kevés olyan szerzőt olvastam, akinek Glukhovskynál is lesújtóbb véleménye lenne az életébe teljesen belefásult átlagemberről – a tömegeket manipuláló és tudatlanságban tartó, csak a hatalom, a kontroll mindenáron való megtartásáért küzdő kisebbségről már nem is beszélve! A könyv talán – sőt biztosan! – ezért is tetszett annyira. Még ha egy drámai sci-fi köntöse mögé bújva is, de bemutatja a manipulálás módszereit, az elrejtett igazságokat, amiket a dolgos hétköznapokon, mint paranoid gondolatokat, általában csak elhessegetünk magunktól. Ezek léte sokszor nyílt titok ugyan, mégsem teszünk ellenük semmit. (Nem a különféle légből kapott összeesküvés-elméletekre gondolok elsősorban – bár néhányról könnyen lehet, kiderül, igaz –, hanem olyan tényekről, amikről már kiderült, hogy hazudtak róluk, elhallgatták, a számonkérés viszont csodálatos módon mégis elmaradt.)
De kerüljön a mérleg egyensúlyba, és essen néhány szó a negatív dolgokról is. Igen meglepő, és valahol szomorú is, de a mostanra a Metró-sorozatnál teljesen mindennapossá vált szörnyes-akciós tematikát (erre a regényre legalább is) elfelejthetjük. Artyom – aki egyébként szinte csak sodródik állomásról állomásra és az eseményeknek nem katalizátora, sokkal inkább egyre jobban elerőtlenedő szemlélője csupán – egy fél darab mutáns szörnyeteg árnyékának emlékével sem találkozik. Sem fent a felszínen, sem az alagút végtelen mélységeiben. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezek a rémalakok nem is hiányoznak a történetből egyáltalán – sőt, ha benne lennének, csak fölösleges időhúzásra lettek volna jók. Az ember úgyis mindegyiküknél sokkal félelmetesebb vadállattá tud válni.
A posztom az ekultura.hu oldalon is olvasható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése