Bár Glukhovsky a Metró 2034 megjelenése után már egyáltalán nem tervezte, hogy új kötettel bővítené a Metró 2033-sorozatát, de miután támadt egy remek ötlete – és persze a rajongói nyomásnak is engedve –, Artyom és a többi metróbeli túlélő története tíz év után végül csak trilógiává bővülhetett.
A Metró 2034 végén Artyom nem képes legyűrni előítéleteit, és a fekete szemű, gondolatátvitelre is képes „szörnyekre” – angyalokra? poszt-humánokra? – végül kilövi a háborúból megmaradt utolsó rakétákat, és ezzel egy csapásra a metró hősei közt találja magát, a lakosok ugyanis azt nem tudják, hogy tettével talán az emberiség túlélésének utolsó esélyét tette semmissé. Artyom persze nem tudja feldolgozni vétkét, és elhatározza, hogy addig jár a felszínre – mit sem törődve a halálos mértékű radioaktív sugárzással –, míg kapcsolatba nem kerül rádión valakivel, bárkivel, és ezzel újjá élessze a reményt. Hiszen, ha a világon a moszkvai metró negyvenezer túlélőjén kívül más is életben maradt, akkor az is lehetséges, hogy egyszer még a felszínre is visszatérjenek és újra civilizált módon élhessenek. Az éter azonban csendes, hívásaira senki nem felel.
Hírt kap viszont arról, hogy az egyik állomás lakójának sikerült az, ami neki nem – kapcsolatba lépni metrón kívülről érkezettekkel. Artyom újra elindul, hogy ezer veszéllyel dacolva szelje át a sötét alagutak világát. Odüsszeiája alatt sorra veszíti el még azt a kevés biztos pontot is, ami számára megmaradt a mélyben töltött húsz éve alatt. Kapcsolatai – „barátai” – cserbenhagyják, a metró jól ismert politikai-ideológiai rendszerei felborulnak, míg végül az emberiség felemelkedésébe illetve túlélésébe vetett sovány hite is fokozatosan elhal. A sorozatos borzalmakon keresztülvergődve végül rádöbben, hogy saját választott végzete elől senki nem menekülhet, de még olyanok se nagyon akadnak sorstársai között, akik örülnének, ha megmentenék őket.
A poszt-apokalipszises tematikájú regényekre általában nem jellemző, hogy csak úgy áradna belőlük a kincstári optimizmus. Nos, a Metró-sorozatot sem azért szeretjük, mert a hősei csip-csup nehézségeket oldanak meg játszi könnyedséggel néhány nap – néhány száz oldal – alatt. Az viszont elég általános koncepció szokott lenni, hogy a szereplők összedolgoznak egy távolabbi siker reményében. Van egy világos cél, ami talán elérhető, egy kalandszál, amin ha szépen végighaladnak, végül győznek – illetve néha elbuknak. Az eddig elolvasott két regény után én már nem voltam olyan naiv, hogy hasonlóan egyszerű történetet és (legalább egy kicsit) optimista lezárást várjak az orosz szerzőtől. A Metró 2035 igazából nem attól lett jó, mert annyira egyedi a világa vagy olyan csavaros a története, esetleg a szerző prózája emelkedik az átlag fölé – sőt, a fordítás sokszor magyartalan lett, amit néha nehezen lehetett gördülékenyen olvasni (vagy az eredeti szöveg volt már eredetileg is olyan, ez esetben elnézést kérek a fordítótól) –, hanem a nem is annyira rejtett mondanivalójával és az emberi lélektanról bemutatott pontos képei miatt jelentős mű.
Kevés olyan szerzőt olvastam, akinek Glukhovskynál is lesújtóbb véleménye lenne az életébe teljesen belefásult átlagemberről – a tömegeket manipuláló és tudatlanságban tartó, csak a hatalom, a kontroll mindenáron való megtartásáért küzdő kisebbségről már nem is beszélve! A könyv talán – sőt biztosan! – ezért is tetszett annyira. Még ha egy drámai sci-fi köntöse mögé bújva is, de bemutatja a manipulálás módszereit, az elrejtett igazságokat, amiket a dolgos hétköznapokon, mint paranoid gondolatokat, általában csak elhessegetünk magunktól. Ezek léte sokszor nyílt titok ugyan, mégsem teszünk ellenük semmit. (Nem a különféle légből kapott összeesküvés-elméletekre gondolok elsősorban – bár néhányról könnyen lehet, kiderül, igaz –, hanem olyan tényekről, amikről már kiderült, hogy hazudtak róluk, elhallgatták, a számonkérés viszont csodálatos módon mégis elmaradt.)
Artyom a szegény, elnyomott, orránál megvezetett közemberek hőse, a híradós, az újságíró – Mózes és Don Quijote egy személyben –, akinek szava elveszik a propaganda-gépezet zakatolásában. Glukhovsky előtt konkrét példaként a hazájában megfigyelhető példák, ideológiák és sajnálatos berögzülések lebegtek, de nincs akkora különbség Oroszország és a világ többi része között, hogy a regény „szimbolikáját” nehéz feladat lenne megfejteni. Igen könnyedén megfeleltethetők a kitalált dolgok a valós életből ismerős verziójukkal, főleg, hogy ezek mindkét környezetben ugyanolyan hatékonysággal működnek. Bár a Metró 2035 Artyom fejlődésregénye, de olvasása alatt annyira reménytelen, pesszimista, lelombozó képet láthatunk birka-magunkról, aminek hatására nem csodálkoznék, ha néhány olvasó is heveny személyiségfejlesztésbe kezdene.
De kerüljön a mérleg egyensúlyba, és essen néhány szó a negatív dolgokról is. Igen meglepő, és valahol szomorú is, de a mostanra a Metró-sorozatnál teljesen mindennapossá vált szörnyes-akciós tematikát (erre a regényre legalább is) elfelejthetjük. Artyom – aki egyébként szinte csak sodródik állomásról állomásra és az eseményeknek nem katalizátora, sokkal inkább egyre jobban elerőtlenedő szemlélője csupán – egy fél darab mutáns szörnyeteg árnyékának emlékével sem találkozik. Sem fent a felszínen, sem az alagút végtelen mélységeiben. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezek a rémalakok nem is hiányoznak a történetből egyáltalán – sőt, ha benne lennének, csak fölösleges időhúzásra lettek volna jók. Az ember úgyis mindegyiküknél sokkal félelmetesebb vadállattá tud válni.
![]() |
Dmitry Glukhovsky (1979-) |
Hírt kap viszont arról, hogy az egyik állomás lakójának sikerült az, ami neki nem – kapcsolatba lépni metrón kívülről érkezettekkel. Artyom újra elindul, hogy ezer veszéllyel dacolva szelje át a sötét alagutak világát. Odüsszeiája alatt sorra veszíti el még azt a kevés biztos pontot is, ami számára megmaradt a mélyben töltött húsz éve alatt. Kapcsolatai – „barátai” – cserbenhagyják, a metró jól ismert politikai-ideológiai rendszerei felborulnak, míg végül az emberiség felemelkedésébe illetve túlélésébe vetett sovány hite is fokozatosan elhal. A sorozatos borzalmakon keresztülvergődve végül rádöbben, hogy saját választott végzete elől senki nem menekülhet, de még olyanok se nagyon akadnak sorstársai között, akik örülnének, ha megmentenék őket.

Kevés olyan szerzőt olvastam, akinek Glukhovskynál is lesújtóbb véleménye lenne az életébe teljesen belefásult átlagemberről – a tömegeket manipuláló és tudatlanságban tartó, csak a hatalom, a kontroll mindenáron való megtartásáért küzdő kisebbségről már nem is beszélve! A könyv talán – sőt biztosan! – ezért is tetszett annyira. Még ha egy drámai sci-fi köntöse mögé bújva is, de bemutatja a manipulálás módszereit, az elrejtett igazságokat, amiket a dolgos hétköznapokon, mint paranoid gondolatokat, általában csak elhessegetünk magunktól. Ezek léte sokszor nyílt titok ugyan, mégsem teszünk ellenük semmit. (Nem a különféle légből kapott összeesküvés-elméletekre gondolok elsősorban – bár néhányról könnyen lehet, kiderül, igaz –, hanem olyan tényekről, amikről már kiderült, hogy hazudtak róluk, elhallgatták, a számonkérés viszont csodálatos módon mégis elmaradt.)
Artyom a szegény, elnyomott, orránál megvezetett közemberek hőse, a híradós, az újságíró – Mózes és Don Quijote egy személyben –, akinek szava elveszik a propaganda-gépezet zakatolásában. Glukhovsky előtt konkrét példaként a hazájában megfigyelhető példák, ideológiák és sajnálatos berögzülések lebegtek, de nincs akkora különbség Oroszország és a világ többi része között, hogy a regény „szimbolikáját” nehéz feladat lenne megfejteni. Igen könnyedén megfeleltethetők a kitalált dolgok a valós életből ismerős verziójukkal, főleg, hogy ezek mindkét környezetben ugyanolyan hatékonysággal működnek. Bár a Metró 2035 Artyom fejlődésregénye, de olvasása alatt annyira reménytelen, pesszimista, lelombozó képet láthatunk birka-magunkról, aminek hatására nem csodálkoznék, ha néhány olvasó is heveny személyiségfejlesztésbe kezdene.
De kerüljön a mérleg egyensúlyba, és essen néhány szó a negatív dolgokról is. Igen meglepő, és valahol szomorú is, de a mostanra a Metró-sorozatnál teljesen mindennapossá vált szörnyes-akciós tematikát (erre a regényre legalább is) elfelejthetjük. Artyom – aki egyébként szinte csak sodródik állomásról állomásra és az eseményeknek nem katalizátora, sokkal inkább egyre jobban elerőtlenedő szemlélője csupán – egy fél darab mutáns szörnyeteg árnyékának emlékével sem találkozik. Sem fent a felszínen, sem az alagút végtelen mélységeiben. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezek a rémalakok nem is hiányoznak a történetből egyáltalán – sőt, ha benne lennének, csak fölösleges időhúzásra lettek volna jók. Az ember úgyis mindegyiküknél sokkal félelmetesebb vadállattá tud válni.
A posztom az ekultura.hu oldalon is olvasható.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése