Robert A. Heinlein - Kettős csillag

Robert A. Heinlein (1907.07.07 - 1988.05.08)

Az emberiség a Naprendszert nagyjából már az uralma alá hajtotta, kolóniákat alapított a Marson és a kisbolygókon – a Föld császára pedig a Holdra épített birodalmi fővárosban él. Ezek azok a dolgok (több másik mellett), amivel a színész, Lorenzo Smythe egyáltalán nem foglalkozik, maximum annyi gondolatot pazarol az egészre, hogy a marsiakat már-már fóbiásan utálja. Neki csak a következő fellépés a fontos, hiszen a shownak folytatódnia kell. Egyik rutinszerű kocsma-körútját követően azonban azt veszi észre, hogy félig-meddig (de még inkább teljesen) akarata ellenére a bolygóközi politikai csatamező aktív résztvevőjévé vált. Undorító marsiak törnek az életére, és élete alakítását kell nyújtania, a Terjeszkedés Pártja épp elrabolt miniszterét megszemélyesítve, akit az emberek közül elsőként fogadna tagjai közé egy marsi boly-család (akik sajnálatos módon az etikett parányi megszegését is halállal büntetik). És ez még csak Lorenzo kalandjainak kezdete…

Mivel az eredetileg katona – akinek családja az összes amerikaiak által vívott háborúban harcolt az Amerikai Függetlenségi háború óta… – és mérnök Heinlein csak meglehetősen későn, negyvenévesen kezdett komolyabban a hivatásos írói mesterség felé kacsingatni, ezért fordulhat elő az, hogy a Kettős csillag – amit egyébként már megjelenésekor, tehát 1956-ban Hugo-díjjal jutalmaztak – még a korai alkotói korszakában születettnek számít. Ez egyben azt is jelenti, hogy a regény az elfogadott álláspont szerint – ahogyan a magyarul korábban megjelent regénye, az Ajtó a nyárba szintén – ifjúsági sci-fi, hiszen Heinlein csak 1959-től, a Csillagközi invázió megjelenésétől számítva kezdett kifejezetten felnőtteknek szóló műveket publikálni.

A nagy kérdés rögtön fel is merülhet tehát: jelent az ifjúsági kitétel valami negatívat a minőségére nézve? Meggyőződésem, hogy ez még nem lenne ok a pánikra – ráadásul ez a műve inkább felnőtteknek szól már, vagy legalábbis minimum a határon áll –, hiszen én magam például akármelyik Heinlein olvasmányomra nagyon szívesen tekintek vissza. Mindegyik kötet könnyen fogyasztható, jó stílusú, finom humorral átszőtt írás volt, ami emellett elgondolkodtató és a mérnök Heinlein precizitásával megtámogatva tudományosan is pontos – azoknál a jeleneteknél legalábbis, ami a jelenlegi tudásszintünkön alapulnak. Ahol pedig más szerzőket elragadott volna a fékevesztett fikció, neki ott is sikerült az írói képzeletét legalább a fizikai korlátokon belül tartania, és közben mégis egy nagy halom magával ragadó technikai újítást „feltalálnia”. A Kettős csillag viszont – sajnos? – kilóg ebből a képből.

A szerző stílusa talán az egyetlen, ami nem változott az eddig olvasottakhoz képest. Az még mindig remek, emiatt a könyv minden vélt „hibája” ellenére jó és szerethető marad, de őszintén nem értem, hogy miért kapta meg a Hugo-díjat. Talán pont az egyszerűsége, a rövidsége miatt, hogy képes azokat az olvasókat is a fotelbe szegezni, akik egyébként nem olvasnak sci-fit? Vagy a történet mélyén lapuló időtálló tanulság miatt? A politika mocskos üzlet, az önmagukat pótolhatatlannak mutató politikusok munkáját pedig egy színész – vagy bárki – képes lenne úgy elvégezni, hogy a személycsere fel sem tűnne igazán senkinek. Esetleg a másik, elsőre kicsit naivnak tűnő írói üzenet miatt – ne feledjük, hogy a hidegháború közepén járunk –, amit az olvasóknak közvetít? Amíg az emberiség erkölcsileg nem nemesedik, addig az űr meghódítása – vagyis egy Csillagközi Tanács vagy valami hasonló, BÉKÉS szervezet felállítása – is elérhetetlen marad, hiszen biztos lesz egy faj, aki nem tolerálja majd folyton előbukkanó morális hibáinkat. Igazából erre nincs válaszom, de az biztos, hogy a regényt még science-fictionnek is nehezen lehet nevezni, hiába játszódik a jó része egy űrhajón, a többi meg a Marson és a Holdon, de ez sokkal inkább olyan, mint egy con movie – amiben folyton átverik a másikat –, például a Kapj el, ha tudsz vagy az A tökéletes trükk, csak éppen nem pénzért megy a huzavona, hanem politikai érdekek miatt.

És hogy ettől függetlenül érdemes-e elolvasni? Persze. A könyv egészen szórakoztató, Heinlein nagyszerű mesélő, de senki ne várja azt, hogy klasszikus értelembe véve „science-fictionös” élményt nyújt majd, mert csalódni fog. Izgalom? Én nem sokat találtam. Tudomány? Nem jellemző, hacsak nem a politika vagy a színjátszás tudományaira vagyunk kíváncsiak (ebben az esetben a regény kifejezetten tetszeni fog, ugyanis elég alaposan belemerül mindkét témába). Fikció? Ha a csápos marsi-szint elégséges, akkor igen, ez az összetevő végül is nem hiányzik. A történet csavaros… lehetett a megjelenésének idején, a mai kor olvasója viszont – megint csak sajnos – könnyen kitalálhatja a legvégét akár már a tartalom elolvasása után is. Humor? Egy csipetnyi, főleg a főszereplő személyiségéből adódóan, és főleg a könyv elején, de még ott is messze nem jellemzi annyira, mint az Ajtó a nyárba című regényét.

Kiemelkedő minőségű viszont a főszereplő – aki egyes szám első személyben narrálja végig az egész könyvet – kidolgozottsága, noha a mellékszereplők – stílszerűen – csak statisztálnak A Nagy Lorenzo egyszemélyes showjához. E hihető, kidolgozott hátterű, minden porcikájával valódinak tűnő, kicsit beképzelt karakter – és személyiségfejlődése – nélkül a regény sokat veszítene élvezeti értékéből. Másrészt viszont roppant mulatságos az (elvileg fontosabb mellékszereplőként funkcionáló) titkárnő végtelenül egydimenziós karaktere: ez a szexista hozzáállás az ’50-es években még teljességgel elfogadott volt, mostanában azonban szinte már muzeális értékűen patináns.

  

Az igazság nevében azonban el kell mondanom azt is, hogy a magyar kiadás borítóját valami borzalmasnak tartom. Egyáltalán nem azt sugallja, mint amit végül a történettől kapni fogunk, teljesen félrevezeti az olvasót, pedig ehhez a könyvhöz nem lett volna túl nehéz egy jót tervezni. A fordítás viszont jól sikerült, amennyire ezt meg tudtam ítélni. Az persze már nem a fordító hibája, hogy a kötet legemlékezetesebb mondata egyben a legelső is – valahogy ilyen módszerrel kell az olvasó figyelmét azonnal felkelteni választott olvasmánya iránt –, előrevetítve nekünk egy könnyed, harsányan humoros könyvet, ám végül ez sem marad így, szóval ha hiszünk a „beetetésnek”, akkor is csalódhatunk…

„Csak űrhajós lehet az, aki tahónak öltözve besétál valahova, és úgy viselkedik, mintha ő lenne a hely tulajdonosa.”

Mint oly sok történetnek, a Kettős csillagnak is van valami valóságalapja, hiszen a fontos személyek helyett kritikus, „meleg” helyzetekben megjelenő dublőrök állításának már évszázadokra visszamenőleg vannak hagyományai. Heinleint mégsem egy régi történet ihlette meg, hanem egy viszonylag friss, II. világháborús eset, aminek részese ugyan nem volt személyesen, de kétségtelen, hogy nagy hatással volt rá – mint szövetséges közkatonára – a jól sikerült hadicselsorozat romantikája. Történt ugyanis, hogy egy bizonyos ausztrál Meyrick Edward Clifton James színész annyira hasonlított Bernard Law Montgomery angol marsallra (a II. világháborúban hadosztályparancsnok), hogy a színész 1944-ben, a normandiai partraszállás előtt többször is azt a feladatot kapta, hogy elterelésként jelenjen meg néhány harcászati helyszínen – Dél-Franciaország, Észak-Afrika, Gibraltár –, és ezzel a német hadvezetést teljes zavarba hozzák (az Operation Copperhead egyébként totális sikerrel zárult, miután a németekkel sikerült elhitetni, hogy a szövetségesek partraszállása valahol délen lesz). A Kettős csillag pedig később maga is hatással volt más szerzőkre, például Connie Willis-re, mikor a hölgy a Blackout/All Clear kettőst írta, ahogy – és ezt már egyértelmű bizonyíték nélkül állítom – néhány filmkészítőre is.