![]() |
Stephen Baxter (1957-) és Terry Pratchett (1948-2015) |
Abban szinte biztos voltam, hogy az elsőre elég bizarrnak tűnő együttműködésből csakis egy bizarr regény(folyam) születhetett. A mára majdhogynem klasszikusnak mondható alapötlet, miszerint: mi lenne, ha jó öreg Földünk párhuzamos világokban létező verzióit szinte mindenki – pontosabban a Föld lakosságának nagyjából 4/5-e – képes lenne végigjárni, szinte bizonyosan Baxter fejéből pattant ki. (Igaz, Pratchett a The High Meggas című kiadatlan művét tartják A Hosszú Föld gondolati elődjének.) Az, hogy ehhez az utazáshoz csak egy krumplira van szükség, már vitathatatlanul Pratchett keze nyomát viseli…
A regény kettőssége – hard sci-fi könnyed, humoros részekkel tarkítva – azonban egyáltalán nem zavaró. A Pratchett-regényekben megismert, néha túlburjánzó, színpompás humor-orgia itt ugyan hiányzik, de a kalandrészek mellé, főleg a párbeszédekbe és karakterjellemzésekbe így is került annyi, hogy a sci-fikre sokszor jellemző nyelvi sivárságnak nyomát se leljük. Baxter pedig… nos, ő hoz valamennyi rációt ebbe az őrült mókába. A két egymástól merőben eltérő stílusú, más-más tematikákkal dolgozó író remekül kiegészíti egymást. Egyik sem nő a másik fölé, sosem nyomják el egymást egy pillanatra sem.
„…ettől másnak érezte magát, és ettől a másságtól Gond lett belőle. Ami rossz dolog volt, és ezt nem volt szabad elfelejtenie, még itt, Agnes nővér dolgozószobájában sem. Mert a Szent Szív és Meat Loaf képei felett állt egy kis szobor, amely azt az embert ábrázolta, akit azért feszítettek keresztre, mert Belőle is Gond lett.”
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgpbJJr4lGHmhyphenhyphen3fpMEBXQ69FFd7NIkfW831EWndRjeuW-abTjkV2eGAofUQ6hqtD85tFw-0Apu1aRIFBs7k2h1csOW6pKrJAiLbBy7uvMraOYrteXIscFRQgFkF95HiF-2I9qC26NvGZtB/s400/the-long-earth-cover.jpg)
Nos, a humoros máz alatt ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel – a többségtől való különbözőséggel, az elfogadással, az evolúcióval – foglalkoztak a szerzők. Ezen kívül a regény néha kifejezetten érdekes, inkább az ismeretterjesztő művekre jellemző irányokba sem fél elkalandozni, főleg a biológia és a társadalomtudományok témaköreiben.
A párhuzamos Földek témájához egyszerűen adja magát az időben nem lineáris történetvezetés, ami számomra kifejezetten bosszantó volt, lévén nem különösebben rajongok ezért a mesélői fogásért. A szerzők védelmére legyen mondva, a történet – ami összességében több évtizedet ölel fel – csavarjait ettől még nem lett nehéz követni, tényleg sok leírással és párbeszéddel tarkított, olvasóbarát a szöveg. A viharos kezdet után, teljesen váratlan módon, pont a kaland-részek alatt (és kicsit pont miattuk) a történet lelassul, és izgalmakat nem annyira, inkább érdekes kérdéseket és sokáig homályban maradó válaszokat tartogat az olvasók számára – ami talán megbocsátható egy sorozatnyitó kötet esetében. Remélhetőleg a második rész (ami a Delta Vision Kiadó ígérete szerint még idén megjelenik) már izgalmakban is bővelkedni fog. A sorozat folytatása egyébként, a The Long War, vagyis A Hosszú Háború címre hallgat, ami talán segít belőni azt, hogyan is vélekedik a szerzőpáros az emberiség, mint nagy massza, egészének intelligenciájáról…
Nagyon tetszett a könyv. :)
VálaszTörlésDe úgy látom idén már nem fog megjelenni a folytatása és ahogy a Peter F. Hamilton féle Pandora-nak sem. :(