Terry Pratchett & Stephen Baxter - A Hosszú Föld

Stephen Baxter (1957-)
és
Terry Pratchett (1948-2015)

A külföldön már a negyedik részénél járó sorozatba 2011-ben fogott bele a brit spekulatív fikciós irodalom két gigásza. Egyik az idén márciusban elhunyt Sir Terry Pratchett, aki talán nem is szorul komolyabb bemutatásra, hiszen hasfalszaggatóan szatirikus fantasy könyvek hosszú sorával tette felejthetetlenné a nevét. A szerző kultikus Korongvilág (Discworld) regényeinek többé-kevésbé mindenki a rajongójává vált, aki akár egybe is beleolvasott valamikor élete folyamán. A kooperáció másik tagja Stephen Baxter, akit eddig – humoros írások hiányában – főleg szenzációs hard sci-fi-jeiről és alternatív történelmi regényeiről ismert meg a szélesebb publikum. Igencsak kíváncsi voltam, hogy kamaszkorom egyik irodalmi „bálványa” hogy passzol össze Baxterrel, akinek műveit meglettebb koromban elkezdtem még a régi nagy kedvencnél is jobban értékelni.

Abban szinte biztos voltam, hogy az elsőre elég bizarrnak tűnő együttműködésből csakis egy bizarr regény(folyam) születhetett. A mára majdhogynem klasszikusnak mondható alapötlet, miszerint: mi lenne, ha jó öreg Földünk párhuzamos világokban létező verzióit szinte mindenki – pontosabban a Föld lakosságának nagyjából 4/5-e – képes lenne végigjárni, szinte bizonyosan Baxter fejéből pattant ki. (Igaz, Pratchett a The High Meggas című kiadatlan művét tartják A Hosszú Föld gondolati elődjének.) Az, hogy ehhez az utazáshoz csak egy krumplira van szükség, már vitathatatlanul Pratchett keze nyomát viseli…

A regény kettőssége – hard sci-fi könnyed, humoros részekkel tarkítva – azonban egyáltalán nem zavaró. A Pratchett-regényekben megismert, néha túlburjánzó, színpompás humor-orgia itt ugyan hiányzik, de a kalandrészek mellé, főleg a párbeszédekbe és karakterjellemzésekbe így is került annyi, hogy a sci-fikre sokszor jellemző nyelvi sivárságnak nyomát se leljük. Baxter pedig… nos, ő hoz valamennyi rációt ebbe az őrült mókába. A két egymástól merőben eltérő stílusú, más-más tematikákkal dolgozó író remekül kiegészíti egymást. Egyik sem nő a másik fölé, sosem nyomják el egymást egy pillanatra sem.

„…ettől másnak érezte magát, és ettől a másságtól Gond lett belőle. Ami rossz dolog volt, és ezt nem volt szabad elfelejtenie, még itt, Agnes nővér dolgozószobájában sem. Mert a Szent Szív és Meat Loaf képei felett állt egy kis szobor, amely azt az embert ábrázolta, akit azért feszítettek keresztre, mert Belőle is Gond lett.”

A sokszor humoros, szórakoztatóan olvasmányos mű (egy XXI. századi, persze fiktív, az amerikai telepesek között, a határvidéken játszódó Verne-könyvhöz meglepően hasonló) – amiben a szereplők utazásaik során hihetetlen kalandokba keverednek, sosemvolt és/vagy történelmi teremtményekkel futnak össze – azonban nem csak a könnyedebb olvasmányra vágyókat fogja elkápráztatni, főleg Stephen Baxternek köszönhetően. A regény érdekes gondolatkísérlet, ami azt hivatott vizsgálni nem-tudományos módszerrel, hogy mi lenne akkor, ha az emberiséget nem nyomasztaná tovább a természeti erőforrásoktól, a megművelhető, illetve a lakható földtől való függés, hiszen mindenből végtelen mennyiség állna rendelkezésére mindenkinek. Akár egy saját bejáratú Földnyi, vagy ha az kevés, akkor még több, nem probléma. Ha az állampolgárok az államtól sem függenének, hiszen büntetlenül oda és akkor költözhetnének, ahová és amikor csak akarnak. Ennek a hirtelen jött végtelen szabadságnak a vége vajon egy gyönyörű utópia lenne, vagy ellenkezőleg, éppen az emberiség hanyatlásának kezdete, egy össznépi purgatórium, ahol a nagy szabadságért a civilizáció összeomlásával fizetünk? De vajon szükségünk van a civilizációra egyáltalán?

Nos, a humoros máz alatt ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel – a többségtől való különbözőséggel, az elfogadással, az evolúcióval – foglalkoztak a szerzők. Ezen kívül a regény néha kifejezetten érdekes, inkább az ismeretterjesztő művekre jellemző irányokba sem fél elkalandozni, főleg a biológia és a társadalomtudományok témaköreiben.

A párhuzamos Földek témájához egyszerűen adja magát az időben nem lineáris történetvezetés, ami számomra kifejezetten bosszantó volt, lévén nem különösebben rajongok ezért a mesélői fogásért. A szerzők védelmére legyen mondva, a történet – ami összességében több évtizedet ölel fel – csavarjait ettől még nem lett nehéz követni, tényleg sok leírással és párbeszéddel tarkított, olvasóbarát a szöveg. A viharos kezdet után, teljesen váratlan módon, pont a kaland-részek alatt (és kicsit pont miattuk) a történet lelassul, és izgalmakat nem annyira, inkább érdekes kérdéseket és sokáig homályban maradó válaszokat tartogat az olvasók számára – ami talán megbocsátható egy sorozatnyitó kötet esetében. Remélhetőleg a második rész (ami a Delta Vision Kiadó ígérete szerint még idén megjelenik) már izgalmakban is bővelkedni fog. A sorozat folytatása egyébként, a The Long War, vagyis A Hosszú Háború címre hallgat, ami talán segít belőni azt, hogyan is vélekedik a szerzőpáros az emberiség, mint nagy massza, egészének intelligenciájáról…