Ugrás a fő tartalomra

Josh Malerman - Madarak a dobozban


Josh Malerman (1975-)
Úgy látszik, a „végítéletes” poszt-apokalipszises könyveket nem lehet megunni. Régebben az emberek főleg vírusok, szörnyek vagy természeti hatások miatt pusztultak el. Az újhullámos írók azonban mintha valami titkos kreatív versenyben vennének részt, amiben az a cél, hogy ki tud kiötleni érdekesebb / borzalmasabb / meghökkentőbb véget embertársai számára. Csak az idén olvastam Adrian Barnes Álmatlanok című könyvét – nagyszerű volt –, amiben a végzet hétköznapi, mégis halálos formában ér utol minket, ugyanis az emberek képtelenek elaludni, amibe a nagy többség beleőrül. Ilyen végről garantálom, hogy sehol máshol nem olvashattunk még. (Bár filmben mintha láttam volna már…) Most meg itt a végzet-verseny második résztvevője, Josh Malerman, akinek – egyébként szintén nagyszerű – regényében a végítélet eszköze egészen egyszerűen csak valami – nem tudni pontosan, micsoda –, de ha ránézel, megőrülsz. Hát, köszi, Josh, igazán jó fej vagy… A Fumax Kiadó thriller sorozatának első kötete a (kb. ismeretlen) zenészből tavaly világsikerű íróvá transzformált amerikai szerző Madarak a dobozban című könyve lett, amit máris számos díjra jelöltek és persze a filmváltozat is készül belőle.

A történetben anya és két gyereke – Lány és Fiú – hármasban tengődik évek óta egy amerikai kisvárosban lévő házban. A külvilágba csak bekötött szemmel, rettegve merészkednek ki – nagy ritkán –, félve, hogy az ő halálukat is az a közelebbről meg sem nevezett dolog okozza majd, ami az emberiség nagy százalékával is végzett. Most azonban, mivel kifogytak a túléléshez szükséges alapvető forrásokból, elérkezett az idő, hogy nekivágjanak a nagyvilágnak, és világtalanul, kizárólag hallás (esetleg tapintás) útján tájékozódva megtegyék a következő remélt menedékhelyig tartó néhány tíz-mérföldes utat. Kik ők, hogyan kötöttek ki a házban és mi történt társaikkal? Minden kiderül a regény lapjain.

A mű hatásos in medias res nyitással kezdődik, de aztán nem a család további hányattatásai következnek, hanem a gyorsan pergő fejezetek segítségével flashback-elünk vissza a múlt eseményeire. Ez a fajta visszatekintős történetvezetés általában nem szokott tetszeni, (filmeknél se, mert) olyan érzés, mintha a szerző nem bízna abban, hogy a történet elég izgalmat tartogat – az elején –, úgy is, ha lineárisan, időrendben tudjuk meg az eseményeket. Kevés olyan könyvet olvastam, ami így íródott, mégsem kellett emiatt fanyalognom (Anthony Ryan A vér éneke, vagy még inkább Dave Duncan A király pengéi sorozata). Itt most húzom a számat kicsit – mert szerintem felesleges fogás volt, elég izgalmat tartogatott volna a mű lineáris történetmeséléssel is –, de nagyjából ez az egyetlen „kifogásom”.


Azoknak a kedves szadista embertársaimnak, akinek már nem elég annyi, hogy simán csak eljön a világvége, amiben majd’ mindenki odaveszik, de szeretnék még, ha a túlélő keveseknek is kijárna egy kis extra szopóka, na, azoknak kiemelten ajánlom a regényt! A szerző prózája olvasmányos, pörgő, izgalmas, de elég csak egy icike-picikét a szereplők helyzetébe képzelnünk magunkat, és rájövünk, hogy az apokalipszist vakon átvészelni cseppet sem mókás dolog. A klausztrofóbiát általában térben értjük – hogy valaki kis helyre bezsúfolva kénytelen lenni –, de mi lehet annál bezártabb érzés, mint vakságra kényszerítve, ellenséges, veszélyt jelző zajokra fülelve feszülten. A végletekig kiszolgáltatottság érzése szerencsére remekül át is jön a regényből. (A film is akkor lesz valóban jó, ha ezt sikerülne majd átültetni a készítőknek a filmvászonra.)

A sötét hangulaton túl, sok egyéb szempontból is remek a regény. Az olvasó végig olyan sötétben van tartva, mint a szereplők, nem tudjuk, nem látjuk, tehát nem értjük, miért történik „velünk” ez a dolog. A regény lezárása szinte arculcsapása az olvasónak. Egyszerre sajnálom és remélem, hogy később sem lesz folytatás – ez így volt „kerek”. A karakterek kidolgozottságára sem lehet egy szó panaszunk sem, vagy inkább helyesebb, ha azt írom, hogy a karakterek személyiségének teljes lecsupaszítására. Nem is emlékszem, mikor olvastam hasonlóan reménytelen helyzetben lévő, csak a puszta túléléssel foglalkozó szereplőkről. (Hirtelen talán Richard Matheson Legenda vagyok című műve jut eszembe, bár nem mostanában olvastam azt se.) Az anya „kemény szeretet”-elvű – amikor a szeretteinket megbüntetjük, ha nem úgy teljesítenek, ahogy elvárjuk tőlük – hozzáállásának jogosságán el lehetne mondjuk filozofálgatni, de azt gondolom, ez tipikusan az az élethelyzet, amikor a cél szentesíti az eszközt, és a Lány és a Fiú (Micsoda belenyugvást sugallnak már ezek a „nevek” is! Imádtam!) anyjának nevelési módszereit végül még Teréz Anya is csak helyeselni tudná.

Nem szaporítom tovább a szót, akit érdekel a poszt-apokalipszises tematika, az gyorsan vesse rá magát, nem fog csalódni benne. Elég lehúzó és szürke, sőt véres is, de főleg lelki szinten, nem annyira gusztustalanul naturális, mint lehetne akár. Ajánlom! Egy-két vidám délután lerontására pont megfelel! :) Azt hiszem, jó választás volt a kiadónak ezzel a regénnyel nyitni a Thriller al-sorozatot, aminek második kötete, – Dan Wells Az ördög egyetlen barátja – már előrendelhető! Ígéretes!

Megjegyzések