Ugrás a fő tartalomra

Völsunga saga


A skandináv irodalom széles rajongóréteget tudhat a magáénak hazánkban éppúgy, mint világszerte. Nálunk az Animus Kiadó tűzte zászlajára, hogy az északi életérzést, gondolatvilágot az olvasókhoz közelebb varázsolja. Az igen sikeres könyvek mellett a filmvásznon is egyre népesebb rajongóbázist tudhatnak maguk mögött ezek a skandináv krimik. Miközben az egyszeri olvasó érdeklődve olvassa ezeket a remek történeteket, talán nem is gondol bele abba, hogy a fagyos északi puszták, hegyek és végtelen éjszakák lakosai nem a XX. század végén kezdtek el egy csapásra fogyasztható műveket „kitermelni” magukból, hanem Európa irodalmi palettáján bizony már ezer évvel ezelőtt is meghatározó, vitathatatlanul magas minőséget képviselt a „viking irodalom”.

Természetesen a magyar mondáknak kisebb-nagyobb mértékben megfeleltethető sagákra gondolok. (Saga: olyan történet, amiben „parasztok gyilkolódznak”.) Ezekből az írásművekből, amelyek jelentősége a sokkal ismertebb, híres-neves görög mítoszokkal egyenrangú, nálunk évtizedenként egy, ha megjelenik, már hálát adhatunk azoknak a merészebb kiadóknak – most éppen a Corvina Kiadónak –, akik hajlandóak az egyetemes kultúra – most éppen az északi mitológia – ismertebbé tétele céljából még a (gyanítom előre borítékolható) pénzügyi veszteséget is lenyelni. A Corvina Kiadó Északi Források / Fontes Boreales néve keresztelt sorozata igazán hiánypótló a maga nemében, aminek megszületését teljes szívemből csak üdvözölni tudom. A – könyvhöz járó könyvjelzőn található nyomok alapján – legalább kilenc részesre tervezett sorozat nyitó kötete a Völsunga saga, egy a XIII. században keletkezett óizlandi hőstörténet, Bernáth István, hazánk egyetlen, az óizlandi nyelvet (és persze a magyart is) mesterfokon bíró fordítójának – az eredeti szöveget alapul vevő, tehát nem angolból újrafordított! – tolmácsolásában.

A néhány éve elhunyt Bernáth István életéről és munkásságáról a kötet végén található Utószóból sok érdekességet tudhatunk meg. A méltató írásból jól látszik, hogy látszólag nem született a középkorban olyan óizlandi írás, amit ő ne fordított volna le, amivel ne foglalkozott volna. Igazi, sosem múló lelkesedéssel végezte munkáját, ami persze sokkal több volt számára, mint egyszerű munka. A véletlen – esetleg a nornák szeszélye – miatt, de személy szerint is nagy köszönettel tartozom neki. Igaz ugyan, hogy a fantasy regények szeretete stabil gyermekkori berögzülés nálam, de mikor 1995-ben valami isteni sugallat – vagy a nornák ugye – hatására megvettem a Kopasz Grím-fia Egill / A fölperzselt tanya című dupla-kötetet – ami másik kedvenc regényem, a Hozsánna néked, Leibowitz! mellett áll büszkén –, és megelevenedtek előttem az északi népek VALÓBAN regénybe kívánkozó, vérben és szenvedésben gazdag történetei. Mintha egy teljesen új – fantasy! – világ tárult volna ki előttem. Azzal a különbséggel ugye, hogy ez a valódi világ volt, ahol a történetek történelmi alapokon nyugodtak, amiket az akkori ének- és mesemondók, a skaldok színeztek ki hallgatóik gyönyörűségére. A regény hatására a középkor – kiemelten a skandináv, az angolszász és germán népek – és főképpen a kvázi-középkori fantasy regények iránti rajongásom, érdeklődésem azóta sem csökkent és elég agyzsibbasztó érzés pontosan tudni, hogy melyik könyv olvasása után kezdődött. (Éppen ezért, vagyis, hasonló hatást kiváltó olvasmány híján, nem is furcsállom annyira, hogy más, szintén jelentős népek – görög, római, török, ázsiaiak, szlávok, satöbbi – múltja iránt nem alakult ki ugyan ez az érdeklődésem!) Nem nagy meglepetés, hogy azt a kötetet is Bernáth Istvánnak köszönhettük, az azonban már izgalmasabb hír, hogy az Északi Források sorozat harmadik és negyedik részében Egils saga és Njáls saga címen azok is olvashatják majd ezeket a gyöngyszemeket, akik húsz éve lemaradtak róla. Nem mondom, hogy könnyed olvasmányok, de mindenkinek melegen ajánlom, akit akár az északi népek történelme, akár egy jó kalandregény vagy egy tökéletes fantasy egy kicsit is megmozgat! Na, de hol vannak ezek a könyvek még, a Völsunga saga is csak most jelent meg, és arról még szó sem esett!

Spoiler alert! :)

Nehéz összefoglalni röviden, miről is olvashatunk ebben az először 1400 körül papírra vetett hős-sagában, hiszen a nagyjából száz oldalas kötetben konkrétan annyi minden történik, ami egész könyvciklusok számára elég izgalommal és fordulattal szolgálna. A Völsunga saga egy királyi család – a Völsungok – több generációjának harcát, szenvedését majd elkerülhetetlennek tűnő bukását meséli el igencsak tömör, velős, többször verses betétekkel tarkított formában. Az írás nyelvezete kitűnő, az idegen szavak megértését, az istenek, hősök elhelyezését az északiak panteonjában a bőséges szószedet nagyban megkönnyíti, de egy saga sosem attól jó, mert annyira olvasóbarátnak íródott volna. A próza a klasszikus görög eposzokhoz képest ugyan sokkal befogadhatóbb – eleve azért is, mert próza, nem verses alakban íródott –, de iszonyúan tömény, nekem egy ültő helyemben nem sikerült végigolvasnom, pedig egyébként minden sorát élveztem. Az eredetileg szájról szájra terjedő, a népmesék hangulatát felidéző (romantikus) hősi történetet – ha nem szeretném modern fantasy szerzőkhöz hasonlítani – talán a shakespeare-i drámákkal tudnám rokonítani. Ez is, mint XVI. századi utódjának művei, tele vannak árulással, isteni jóslatokkal, kinyilatkoztatásokkal, vérfertőzéssel, hatalmas csatákkal, gyermek-gyilkosságokkal, vérbosszúkkal. A központban tehát most is tönkrement életek, csalódások, megcsalatások állnak, ahogy a legtöbb mélyen megindító történetekben általában mindig.

Ebben a történetben – és talán ettől (is) más, mint más égtájak népeinek történetei – még a legnagyobb, emberfelettien hősies alakjainak is bukás az osztályrésze. Semmi feloldozás nincs benne, semmi a tanmeséből, miszerint „a jó elnyeri méltó jutalmát”, csak az a gyakorlatias, realista gondolkodás érződik a szövegből, amit manapság is az északi népekhez (és persze a németekhez) társítunk kimondva vagy kimondatlanul is. A kiadvány elején áll Bernáth István néhány oldalas, a középkori viszonyokról és óizlandi irodalomtörténeti gyorstalpalója, ami igen hasznos és érdekes olvasmány már önmagában is. A teljesség igénye nélkül – megvilágít pár fogas kérdést például a fegyverviselés kötelességéről és gyakorlatilag az önbíráskodás szükségességéről a középkorban vagy, hogy miért is ne dőljünk be a „póriasnak ható” próza hamis egyszerűségének. A sorozatot pedig – de legalább egyetlen, szabadon választott részét – nemes egyszerűséggel kötelező olvasmánnyá tenném az iskolában. Pont elférne még a görög drámák és Shakespeare között.

A posztom az ekultura.hu-n is olvasható!

Megjegyzések

  1. Nagyon jó! Van amivel vitáznék benne, de... nagyon jó! Köszi :)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó! Van amivel vitáznék benne, de... nagyon jó! Köszi :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése