Ugrás a fő tartalomra

Simun Vrocsek - A pétervári háború


Simun Vrochek (1976 - )
Az 1976-os születésű, 2001 óta íróként dolgozó orosz sci-fi szerző, Simun Vrocsek valószínűleg örökre ismeretlen maradt volna a magyar olvasóknak, ha Dmitry Glukhovsky poszt-apokaliptikus Metro-kötetei nem hódítják meg az egész világot. Az atomháború után a világ földalatti menedékhelyein – jellemzően a metrókban – élő túlélők hányattatásai, kalandjai remek alapot kínáltak egy osztott (vagy közös) univerzum létrehozásához, amihez aztán más, nemcsak orosz, hanem más országokban élő írók is csatlakozhattak, és mindannyian elmesélhették, szerintük mi történhetett saját hőseikkel, vagy hogyan változott meg a világ a határtalan pusztítás hatására.

Glukohvsky METRO 2033 univerzuma 2015-ben már több tucat regényből áll, amiből az Európa Könyvkiadó az eredeti duológián – Metro 2033 és Metro 2034 – kívüli írásokat 2013 telén kezdte el kiadni. A tervek szerint csak a legjobban sikerült írások fognak megjelenni, tehát a gondos szerkesztésnek, válogatásnak hála, a „tömegtermelés” nálunk már nem fog esetlegesen a minőség rovására menni. A sorozatba tartozó, magyar nyelven is elérhető – tehát sem az időrendi, sem a megjelenés szerinti eredeti sorrendhez nem ragaszkodott a magyar kiadó! – hatodik kötet A pétervári háború, ami a két Andrej Gyjakov regényhez hasonlóan Pétervárra, vagyis Pityerbe repíti el az akcióban gazdag fantasztikumra vágyó olvasókat.

A szerteágazó pityeri metró egyik jelentéktelenebb kis állomásáról ismeretlenek ellopják a generátort, ami nélkül az ott lakók élete lehetetlenné válik. A nyomok egy népszerűtlen, de népesebb, fegyverekkel jól ellátott állomás lakosaira mutatnak, ezért a helyiek kelletlenül, de elhatározzák, hogy szövetségeseikkel együtt háborút indítanak a létfenntartó eszköz visszaszerzéséért. Az elhúzódó ellenségeskedés során azonban a szövetségesek sorai közt is egyre fokozódik a feszültség: az emberi rosszindulat mellett a véletlen kovácsolta, valószínűtlen összetételű csapatnak a megváltozott ökoszisztéma öntudattal bíró értelmes lényeivel is meg kell birkóznia. A csapat vezetője, Iván, a gyökértelen, de elnyűhetetlen digger, aki a háború előtt ideje nagy részét állandó életveszélyben, folytonos hadakozással és gyűjtögetéssel töltötte a szörnyetegek között - a felszínen és a mélyben egyaránt.

„…Mihez kezdesz, amikor mindent elveszítettél? Mész, és a folyóba ölöd magad? A gyengék így tesznek. Az erősek így tesznek. És az olyanok, mint te, a középszerű, se-hús-se-hal emberek, azok inni kezdenek.”

Vannak azok a poszt-apokaliptikus világok, amik megpróbálják a lehető legjobban ötvözni a képzelet és a valóság szörnyűségeit abban a valóságban, ahová elkalauzolják az olvasókat, vagyis azok, amik szinte teljesen realistának tűnnek – kapásból Cormac McCarthy kult-regénye, Az út ugrik be példának –, és amelyekben a drámai helyszín csak a hátterét adja valami nagyobb, jelentősebb mondanivaló regényes kifejtésének. A Metró 2033 sorozatba tartozó regények viszont nem ebbe a fajtába tartoznak: science-fiction-nek nem is mondanám egyáltalán, hiszen mindenféle tudományos alapot nélkülöz akár az, hogy a katasztrófával végződő háború után a természetben milyen genetikai mutációk jelennek meg, akár az ezekben a könyvekben jelentős szerepet játszó részek, a földalatti létre áttért emberiség társadalmi változásai hatnak sokszor elég hiteltelennek.

Kell egy bizonyos laza nemtörődömség ahhoz, hogy egy legyintéssel elnézzük például a művészetnek, az eunuch operaénekeseknek vagy a bordüriánusozó „társadalmi elit”-nek szentelt állomás kialakulásának valószerűtlenségét. Kicsit olyan érzésem volt, hogy a földrajzilag jól elhatárolható területek nagy száma miatt az emberek különbözőségére, a széthúzásra, a kisstílű politizálásra vagy az idegengyűlöletre hajlamos természetük bemutatása során a szerző (de már Glukhovsky is!) átesett a ló túloldalára. De persze lehet, hogy csak én vagyok túlságosan idealista, aki hisz abban, hogy legalább a kipusztulás küszöbén ennél egy kicsit nagyobb összetartozást mutatna a fajunk.

„…Motiválatlan döntések nem léteznek. Csak titkolt vágyak, amelyek végre felszínre kerülnek.”

Amennyiben a fent említett megalapozatlanság nem riasztott el, úgy már csak egy nehézség állhat a „könnyed szórakozást” ígérő poszt-apokaliptikus történet szívbe zárásának útjába. Nevezetesen a szerző – esetleg a fordító? – stílusa, amit nehezen tudnék egyenletes színvonalúnak nevezni. Alapvetően semmi nagy baj nincs a szöveggel – bár ugye szépirodalmi minőséget senki nem vár el a regénytől –, de mivel előszeretettel ugrál akár bekezdésen belül is gondolatról-gondolatra vagy egyenesen vissza a múltba, ezért klasszikusan könnyen követhető, egyszerű, olvasóbarát szövegként nem aposztrofálnám. Másrészt meg néha meglepően magvas gondolatokat, már-már olyan idézhető summázatokat ad a szerző a szereplők szájába, amik a nálánál nevesebb íróknak sem feltétlen szokása. Ráadásul Vrocsek a szöveget a legváratlanabb helyeken dobja fel humoros jelenetekkel, amik szerencsére nem lógnak ki mégsem az egyébként elég sötét prózából, hanem kicsit emberközelibbé teszik az egyébként ugye nem túl hitelesnek tűnő „metrós életvitelt”.

„…ahhoz, hogy azzal háljunk, aki tetszik nekünk, legalább egy kicsit szeretnünk kell saját magunkat is…”

A pétervári háború ízig-vérig kalandos akció-regény, amiben ömlik a vér, kalászként hullanak a szereplők, a kalas (AK-47) csak pillanatokra hallgat el, az elmaradhatatlan klasszikus főhős mellett atipikus szereplőket találunk – ki hallott már például szimpatikus, szocialista, majdnem-liberális szkinheadről, aki nem is annyira fajgyűlölő, márpedig Überführer pont ilyen –, a történet pedig minden igényt kielégítően csavaros. Előzetes várakozásommal ellentétben kicsit kevésnek találtam benne a „szörnyes” jelenetek számát, de az emberi ellenfelek miatt unatkozásra nem marad időnk így sem. Gondolom, akiknek tetszettek az eddigi Metro 2033 regények, azok ezzel is tesznek egy próbát – ők nem fogják megbánni. Hozzájuk új olvasóként ezzel a kötettel is lehet csatlakozni, hiszen önálló, lezárt a történet, mégis talán illene az eredeti duológiával nyitni a sort, amit elvileg még idén trilógiává egészít ki Glukhovsky. Nekem azért kicsit meglepetést jelentett, hogy idén ez a regény jelent meg a sorozatban magyarul, nem pedig a Gyjakov-féle trilógia harmadik része, de remélem, az is jön hamarosan.

Megjegyzések

  1. ÜberFührer? Komolyan így hívják az egyik szereplőt? Medve anyám! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bezony és talán ő a "legszimpatikusabb". :)

      Törlés

Megjegyzés küldése