Philip K. Dick - Az ember a Fellegvárban

Philip K. Dick (1928-1982.03.02)

Nagy szégyen, de Philip K. Dick életművével még nem sokat foglalkoztam, pedig vitán felül megérdemelné a kult-státuszú amerikai szerző. Az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal-t persze azért olvastam – igaz még a Valhallás kiadást –, de nagyjából ennyiben ki is merült a kapcsolatom vele. A műveiből készült filmfeldolgozások – Szárnyas fejvadász, Kamera által homályosan, Az emlékmás, Különvélemény és társaik – azért megvoltak, tehát az igény évek óta ért bennem, hogy olvassak Dicket, de mégsem mozgolódtam ez ügyben. Leginkább két könyve érdekelt, az egyik Az ember a Fellegvárban című disztópia, a másik a Csordulj könnyem, mondta a rendőr (amiért egyébként szabályos hajtóvadászatot rendeztem, mire végre sikerült belőle szereznem egy példányt…) című antiutópia. Idén, talán a hamarosan érkező tv-sorozat apropójából is az Agave Könyvek – akik egyébként anno még azzal a céllal alakultak meg, hogy kiadják a szerző regényeit magyarul – új köntösben, javított szöveggel és szerkesztéssel jelentették meg 2003 és 2010 után harmadszor is Az ember a Fellegvárban-t, én meg éreztem, hogy eljött végre az én időm, és gyorsan el is olvastam az egyébként nem kimondottan hosszú (278 oldal) könyvet.

Az 1962-ben íródott Az ember a Fellegvárban az alternatív történelmi sci-fik sorába tartozik. A történet szerint a második világháború nem az általunk ismert módon végződött, hanem a fasiszták győzelmével zárult. A német-japán koalíció a világégést követően felosztották egymás között a világot. Amerikát például két részre vágták, a nyugati részt a japán birodalomhoz, a keletit a német birodalomhoz csatolták. A harcok után látszólag a béke évei következtek, a gyarmatosított népek (a regényben az ex-USA-n kívüli országokról nem sok szó esik egyébként) meglepően jó körülmények közt, laza elnyomásban – a zsidókat és egyéb nem kívánatos népeket (például a feketéket) már jószerivel kiirtották, a túlélők rejtőzködve kénytelenek élni, velük tehát nincs már sok baj –, a gazdaság virágzik, a németek az űrutazás és a Naprendszer árja meghódítása felé kacsingatnak, a japánok ősi tradícióikat ápolgatják és az egyébként „elnyomott” köznép sorsa is inkább csak fásult, közönyös, nem nagyon vannak, akik ez ellen a Rend ellen valóban tenni is kívánnának. De létezik egy könyv, egy alternatív valóságról szóló sci-fi regény, a Nehezen vonszolja magát a sáska, aminek története szerint a németek elvesztették a háborút és a szövetségesek megnyerték. Igaz, hogy az írás a német fennhatóság alatti területeken be van tiltva, a japán területeken pedig elnézően semmibe van véve, az emberek azonban – amerikaiak, németek, japánok egyként – tágra nyílt szemmel olvassák és az esetleges náci merénylők ellen erődként is funkcionáló, a Sziklás-hegységben található Fellegvárban lakó szerző őrült látomásáról beszélnek mindenfelé.

Ebben a világban éli milliárd társához hasonló életét a regény öt nézőpontkaraktere – direkt nem írok főszereplőt, mert nagyjából egyforma hangsúly van mindegyikükön –, egy amerikai régiségkereskedő, egy zsidó származású munkás, annak elvált felesége, egy japán középvezető és egy svéd „gyáros”. A köztük kialakuló kapcsolati háló a regény első felében igen laza, sokáig nem teljesen világos, hogy fognak összeérni a szálak, hogyan fognak ezek öten találkozni vagy legalábbis hatni egymás életútjára. Később megnyugodva konstatálhatjuk, hogy nem fognak összeérni, legalábbis nem mindegyik, mindegyikkel. A köztük lévő kapcsolat sokkal inkább szellemi, mint materiális. Az igen megosztó mű (a „sáskás”) mellett van még egy könyv, a Ji King, ami egyfajta spirituális iránymutató, „jóskönyv” amit mindenki használ, ha iránymutatásra van szüksége valamilyen kérdésben. A szereplők (akik egyébként elég semmitmondóak, köszönhetően talán annak is, hogy nincsen köztük egy Főszereplő sem) közt ez az egyik kötelék, a másik pedig, hogy az antik amerikai műtárgyakhoz végül is mindegyikük ilyen-olyan módon, de kapcsolódik. A központi feszültség pedig a könyvben főleg a vereségből adódó kisebbrendűségi komplexusból, a keleti és nyugati kultúrák és, gondolkodásmód alapvető különbözőségéből, a rasszizmusból és legkisebb mértékben a náci vezetők hatalmi törekvéséből adódnak.

Dick legendás szerző, kiemelkedő életművel, irodalmi díjakkal a zsebében. Az 1963-ban HUGO-díjjal jutalmazott Az ember a Fellegvárban az egyik legfontosabb írása, igazi kult-siker világszerte évtizedek óta. Nem megbántva senkit, de őszintén bevallom, nem igazán értem az okát. Az izgalmas korrajz és a hangulat volt ami igazán tetszett benne. A nácik uralta alternatív világot nem áztatta el annyira, mint amit kétségtelenül megérdemelne, hanem korrekten bemutatta, hogy még a legyőzötteknek is van helyük ebben a persze-szar-de-végtére-is-nem-is-olyan-rémes-világban (nagyjából olyan tehát, ami akár a miénk is lehetne…) és esélyük is a felemelkedésre. Ha nem is most, de a következő vagy az azutáni nemzedék idejében, de egyszer még eljöhet a nemzetek közti békés együttélés kora is – akár. Persze nem szükségszerű, hogy eljön, de – akár. A japán házaspár és a régiségkereskedő fejezetei – főleg a gondolatviláguk különbözősége – tetszettek tehát legjobban, de egyébként… valahogy nekem a katarzis teljesen elmaradt. Sőt még a feszültséget, a sorok között rejtőző veszélyt sem tudtam átérezni, amit pedig szükségszerűen kellett volna ahhoz, hogy tényleg jól szórakozzak. A regény lezárása pedig… hát… nos… eleve nem is történt semmi igazán meglepő – a klasszikus Történet szinte teljes hiányát leszámítva –, szóval nem is nagyon csodálkoztam, hogy egyszerűen csak vége lett hirtelen.

Volt-e benne valami rejtett gondolatiság, utalás, ami felett elsiklottam? Szinte bizonyos. Olvassátok el, járjatok utána magatok, mert nekem erre most nem igazán sikerült ráhangolódnom. Filozofikus, elgondolkodtató, fajsúlyos regény, akik ilyet keresnek, jól járhatnak vele, de ha pörgésre, „akcióra” vágyunk, ne ezt vegyük le a polcról. Egyébként pedig a prózával sem volt semmi probléma, de hát egy Dick-szintű szerzőnél ez a minimum elvárás. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a regényből készülő filmsorozat. Fogadni mernék arra, hogy nem fogják hűen követni a könyv „cselekményét”.