Szilágyi Zoltán - Acélgólem

Szilágyi Zoltán (1974 - )

A jó múltkor, az egyik Galaktika XL olvasása során futottam bele Szilágyi Zoltán egy novellájába. Azelőtt nem volt ismerős nekem a – civilben programozó – szerző neve, de a novellája után igen izgatott lettem, mikor láttam, hogy egy Párkák című könyvön dolgozik. (Ami úgy tudom, idén karácsonyig meg is jelenik!) Lényeg a lényeg, hiába kerestem akkor Szilágyi regényt, nem találtam semmi mást tőle, aztán mikor már nem kerestem, hirtelen – véletlenül – felreppent a fátyol a Főnix Könyvműhely Könyvfesztiválos újdonságairól, és ott virított köztük az Acélgólem is – de először nem is esett le, hogy ez ugyan az a Szilágyi, akinek párkáit izgatottan keresetem… Aztán, pár nap múlva Ő maga keresett meg e-mailben és kérdezte meg, hogy ugyan nem olvasnám-e el a könyvét. Gondolhatjátok, hogy erre a felkérésre fel sem merült bennem negatív válasz. Jeleztem, hogy persze, szívesen, de csak „majd egyszer”, …ahogy az időm engedi, …mert most munka van, …meg pont el is utazok, …meg amúgy is sok kötet van már a várólistámon, tehát a szokásos – bár minden kifogás igaz volt! – szabadkozásos kör lement. Aztán, azután pár perccel, hogy ezt letisztáztuk, elkezdtem olvasni a könyvet – majd felálltam, mikor „kivégeztem”… Oké, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a regény, ami egyébként a Káoszszív sorozat első része nem egy monstrum, alig 150 oldal, na de akkor is.

Az első világháború poklában egy három fős brit katonai osztagot valamint két civilt küldenek a frontra, hogy ott megszerezzen egy „acélgólem” kódnevű szerkezetet, ami valószínűleg a német hadsereg tulajdona. Sok biztosat nem lehet róla tudni, hiszen az óriási acélszerkezet eddig minden rátámadó alakulatot szörnyű kegyetlenséggel elpusztított. A veszélyes küldetést tovább bonyolítja, hogy az angoloknak nem csak az acélszörnnyel és az azt birtokló németekkel kellene elbánnia, hanem a szövetséges országok szintén a gólemre pályázó alakulataival is. Ezek közül a legkitartóbb egy Róka nevű francia ügynök, akinek kódolt üzeneteit eddig a titkosszolgálat sehogy sem tudta megfejteni, így mindig egy lépéssel az angolok előtt tudott maradni. És ez még csak a kalandok legeleje…

Az Acélgólem – a hivatalos „kategorizálás” szerint legalábbis – ifjúsági, valamint steampunk könyv. Én pedig rögtön vitába is szállnék egy kicsit ezekkel a skatulyákkal. Egy ifjúsági regénytől ugyanis általában elég meglepő, ha tocsog a vérben, itt ellenben olyan keményen bánik az élet a szerencsétlen szereplőkkel, hogy csak lestem… A főszereplő – Dr. Cole, a civil tanár, majd kódfejtő – például családja elpusztítása miatt már a könyv legelejétől őrült, aki szellemekkel diskurál és látomásai vannak. A másik civil – az órásmester – is régóta bentlakásos vendége a „gyogyónak”, nem nevezném az ifjúsági regények folyton visszatérő alap-alakjainak karaktereiket. A katonák pedig… á… már szót sem érdemelnek, a frontszolgálat nagyon veszélyes még holmi acélgólemek nélkül is. (Csúnya dolog volt pont a kedvencemmel nyitni a sort… és ilyen „szemét” módon…) A másik kategória, miszerint a regény steampunk még csak-csak megállja a helyét – bár az én agyamban az 1910-es évek már maximum csak a „steampunk-korszak” legeslegvége lehet, én inkább valahová XIX. század második felére tenném a virágkort –, hiszen ömlik a gőz a káoszszívből és a füst sem oszlik el a belga front környékén, de hamar kiderül, hogy többről lesz itt szó, mint Scott Westerfeld – egyébként szintén jó, de már valóban inkább ifjúsági – Leviatán-trilógiájának koppintásáról vagy továbbgondolásáról.

Enyhén spoilers rész jön, de a nagy fordulatokat és konkrétumokat próbálom elkerülni! Az acélgólemről ugyanis kiderül, hogy nem a németek irányítják, hanem egy párhuzamos/alternatív valóságból – amelyekből cirka milliárdszor milliárd létezik – érkezett hozzánk, ráadásul konkrét küldetéssel. A – még – élő szereplőkkel hamar el is „repül” aztán távoli, sosem volt birodalmakba, világokra. Az utazás közben az utasok a „világok közti matériumban” lakozó entitások nem kívánt figyelmét is felkeltik, de várhatóan – amikor igazán beindult volna a sztori, a könyvnek vége lett! – az igazi fordulatokat, kihívásokat a világról világra vándorlás hozza majd, ahogy a szereplők (esetleg) megpróbálnak majd visszakavarodni a saját valóságukba, vagy esetleg kereshetnek egy olyat is, ahol nem szo..ak majd annyit, mint idehaza… Egy ilyen kiindulópontból pedig már „könnyen” lehet majd hamisítatlan, színes, kalandos, könnyed(!) – és végtelenített – ifjúsági sorozat is a Káoszszív-ciklusból, bár nagyjából biztosra veszem, de legalábbis remélem, hogy nem így lesz és a regény komor hangulata a későbbi részekre is megmarad.

De egyébként annyit az első részről mindenképpen el kell még mondanom, hogy végig maximumra van pörgetve, kiszámíthatatlanul, pillanatnyi megállás nélkül veti az olvasót mindenfelé – főleg térben. Időben már nem annyira, hiszen az egész cselekmény nagyjából egy nap alatt lejátszódik, visszaemlékezésből, mélázásból van vagy fél oldal, egyébként „akció” és párbeszéd az egész könyv. Nagyon tetszett az egész, ahogy az átgondolt – sok lehetőséget tartogató – univerzum is, kíváncsi vagyok, hová növi majd ki magát. Szerencsére nem kell túl sokáig várnom, hiszen a sorozat második, kétszer ekkora terjedelmű része már novemberben meg is jelenik!

Egy dolgot sajnáltam csak, mégpedig, hogy a kódfejtés technikai részéről alig van valami, pedig igen érdekesnek találtam már azt a keveset is. Nem is igaz, hogy „alig van valami”, hiszen le van írva sok minden, de hogy nem értettem belőle sokat sokkal bővebb magyarázat híján – már értem, hogy a titkosírások megfejtéséről szóló könyvek miért olyan vaskosak… –, az tuti. Az is igaz persze, hogy a matematikai módszerek magyarázgatása nem használt volna a könyvnek semennyit sem – sőt! –, de azért megemlítettem…