Interjú - Brandon Hackett

Holnap jelenik meg Brandon Hackett fantasztikus duológiájának második része, Az időutazás tegnapja az Agave Könyvek gondozásában, és ez a jeles esemény remek alkalomnak kínálkozott arra, hogy egy rövid interjú erejéig - ahogy ígértem néhány hónappal ezelőtt - a Profundus Librum-ra csábítsam hazánk egyik legjobb sci-fi íróját.
A jövőben több hasonló posztra is számíthattok majd - a következő hetekben úgy tervezem, kifejezetten sokra. Megpróbálom legyőzni eredendő lustaságomat és rendszeresen próbálok elcsípni valakit a "könyves világból".
Az interjút jól eldugtam a Tovább mögé...

Brandon Hackett (1975.01.15-)

Mikor kezdtél el írni?
Első történetem nyolc éves koromban született. Ezt onnan tudom, hogy a füzetkére még dátumot is írtam hajdanán: 1983! Ezt követően sok fantasztikus filmhez írtam pár oldalas folytatást az Indiana Jonestól kezdve a Star Warsig, majd sokáig képregényeket rajzoltam, ami vizuális történetmesélés volt, végül tizenpár-évesen aztán újra, ezúttal már komolyabb nekibuzdulással folytattam az írást.

Volt-e valamilyen családi indíttatásod rá, például van-e író, költő a családodban?
Nem tudok róla. Kisgyerekként eléggé eltalált a sci-fi és a fantasztikum, és habzsoltam mindent, amiben űrhajók és jövő volt, ráadásul egyke gyerekként történetekkel szórakoztattam el magam, gondolom, ebből szökkent szárba.

Milyen érzés, hogy most már van?
Ó, a legszuperebb dolog, amit el tudok képzelni, hiszen a feleségemmel ugyanaz a szenvedélyünk, így megértjük egymás bogarait, kattanásait, és valószínűleg kevesebb kompromisszumot is kell kötni. Plusz ott van a kölcsönös folyamatos támogatás, segítség, ha éppen valamelyikünknek szüksége van rá.

Milyen szerzők voltak rád hatással régen és most?
Összevissza olvasok mindenfélét a szépirodalomtól a képregényekig. A történet a lényeg, ami számomra olyan, mint a csokoládé, és az, hogy mit ad, de természetesen a sci-fi a meghatározó. Kiskoromban megtaláltak az olyan nagy hatású művek, mint például a Dűne-ciklus, aztán az utóbbi években mintha kevesebb maradandó élményt nyújtó regényre bukkannék, de lehet, hogy csak kritikusabb lettem (utoljára Lynn Ullmann Stella zuhan című szépirodalmi könyve érintett meg nagyon). Ellenben az elmúlt egy évben megannyi zseniális képregénytörténet borult az ölembe (ja, hatalmas elmaradást próbálok behozni), jelenleg épp Grant Morrison-Scott Snyder Joe the Barbarianját olvasom, ami egy inzulin-kómába eső fiú túlélési küzdelmét meséli el, ahogy a fantáziája egybemosódik szobája, lakásuk helyszíneivel, és képzeletbeli gonosz lényekkel küzd meg a halál peremén egyensúlyozva, a hallucinációi közepette.

Sokat változott az irodalmi ízlésed mióta Te is írni kezdtél?
Persze, de nem feltétlenül amiatt, hogy írni kezdtem. Ahogy érik az ember, egyre nő az ingerküszöbe, és egyre finnyásabbá válik. Én mindig az újfajta történeteket, gondolatokat keresem, az egyediséget, olyasmit, amilyennel még nem találkoztam, ami meg tud lepni.

Mi az eredeti foglalkozásod, és valamiképp tudod-e azt hasznosítani a regényeidhez?
Közgazdász vagyok, számokkal dolgozom. Ez egy elég racionális meló, viszont sokat segít, például, hogy írás közben figyeljek a részletekre, ne csak odakenjek valami bullshitet a papírra, hanem annak legyen is némi értelme – már persze, amikor ez lehetséges.

Volt-e valamilyen meghatározó élményed, ami miatt a sci-fi felé fordult az érdeklődésed?
A Star Wars, hat évesen. Nem lehet elég korán kezdeni.:)

Hiszel-e a nulladik típusú találkozásokban?
Mondjuk úgy, hogy kételkedem. Legalábbis a gülüszemű, szürkék látogatásában, itt létében. De azon sem lepődnék meg, ha tényleg emberek vizsgálgatásával múlatnák az időt. Miért ne?

Vágysz-e rá, hogy egyszer legyen, és mire számítanál, ha véletlenül megtörténne? (Az ember könyvében pl. az idegenek a saját érdekeiknek megfelelően „használják” (kihasználják) az embereket. Gondolod, hogy ez a „legvalószínűbb” kimenetele egy ilyen találkozásnak?)
Azt gondolom, ez idővel elkerülhetetlen. Elég hatalmas akár csak a Galaxis is ahhoz, hogy létezhessen értelmes élet máshol is, szóval a statisztikai valószínűség igen magas. Az más kérdés, hogy az óriási távolságok miatt van-e esély bármilyen közvetlen kapcsolatra, de idővel szerintem ez is áthidalhatóvá válik.
Viszont az, hogy milyen fejlettségű civilizációval találkozunk, megint egy másik kérdés. Ha mi vagyunk a fejlettebbek, akkor előre sajnálhatjuk leendő alienjeinket, mert nem lesz, aki megmentse őket az emberiségtől, ha pedig mi leszünk a fejletlenebbek, vagy hasonló szinten állunk, akkor bármi történhet. Lehet, hogy meg sem értjük, vagy fel sem ismerjük egymást.

Azt tudjuk, hogy foglalkoztat az időutazás lehetősége. Az ilyen témájú könyveidnek van tudományos alapja, vagy minden a fantáziád szülötte?
Ha precíz akarok lenni, már nem foglalkoztat, télen befejeztem és leadtam Az időutazás tegnapját, ami Az időutazás napja folytatása és befejezése, és közben már javában kilőttem magam a távoli jövőbe, és eltérő fizikai törvényekkel, poszthumán civilizációkkal és bizarr idegen fajokkal barátkozom.
De természetesen a regényeimet finoman, remélhetőleg alig észrevehetően átszövi a tudomány, mert nem az a cél, hogy az író az ismereteit fitogtassa, hanem, hogy hitelessé tegye a sci-fit. A történeteim alapvetően a fantáziából táplálkoznak, de az alaptémához mindig rengeteg mindent elolvasok. Például Az időutazás napja és tegnapja könyvekben szereplő mesterséges mikrouniverzum létrehozásának alapjai is tudományos tényeken nyugszanak, meglepő, de volt már olyan fizikus, aki elfantáziált ilyesmin, és így közvetve segített nekem hitelesebbé tenni a hátteret.

Mi várható Az időutazás tegnapjában?
Ugyanott folytatódik a regény, ahol az előző kötet epilógusában abba maradt. Néhányan talán kicsit haragudtak Az időutazás napja nyitott befejezése miatt, de az utolsó fejezetet direkt raktam bele, mert egyértelműen jelezni szerettem volna, hogy nem ért véget a történet, hiszen számtalan kérdésre nem adtam választ. Rebeca Szatosi elindul az időben, és kitör a káosz, megjelenik egy másik időutazó civilizáció, egyre szűkül az időfolyam, a Haugen-dimenzió nevű mikrouniverzum urai átírják a 20. század történelmét, szóval, az idő teljesen elszabadul.
Ezúttal három nézőpont karakter szemszögéből követhetjük nyomon az eseményeket, Rebeca mellett a fiatal Bálint, valamint egy szerintem nagyon különös szereplő, Octavia Haugen, a Haugen-dimenzió sajátos gondolkodású örököse révén.

Szerinted lesz-e erkölcsileg olyan érett valaha az emberiség, hogy – a technikai feltételek megléte esetén - az időutazást ne a saját hatalmi törekvéseinek elérésére használja?
Logikusan végiggondolva az időutazás lehetőségeit inkább azt mondanám, hogy remélem, tényleg nem tudunk soha az időben utazni, belepiszkálni a múltba, mert akkor jaj nekünk. Szerencsére ilyen eddig nem történt, ami legalább azt a csalóka biztonságot megadja, hogy talán a múltat nem tudják megváltoztatni az időutazók. A többi még kérdéses. Abban azonban nem hiszek, hogy ha létezik ilyen technológia, akkor az ne terjedhetne el idővel, és ez ne vezetne a civilizáció végéhez.

Milyennek képzeled el az általunk ismert világot és az embereket 100-500 év múlva?
Száz év múlva szerintem komoly bajban lesz a Föld, tartok tőle, hogy a következő évszázadok arról fognak szólni, hogy túléljük-e a globális felmelegedést, a fokozódó vízhiányt, a növekvő szegénység szülte feszültségeket, az egyre értelmetlenebb, gyűlölet szülte agressziót. A saját kicsinyes korlátainkat. Ha sikerül, akkor ötszáz év múlva talán már nem csak a Föld lesz az otthonunk.

Hiszel-e az emberiség jövőjében hosszú távon? Mennyire tud az ember „ember” maradni a technika egyre gyorsabb ütemű fejlődése mellett?
Optimista vagyok, és hiszek abban, hogy még ha csúnya dolgok is történnek a következő évszázadokban, ezt is átvészeli egy kellően kitartó része az emberiségnek, akik tovább tudnak lépni, bármi is történik.
Hogy mennyire tudunk emberek maradni a messzi jövőben, arról meg pont a következő regényem fog szólni, legalábbis részben, és persze, mindez csak írói fantázia lesz. Tulajdonképpen azért is írok most a távoli jövőben játszódó regényt, mert elég látni, hogy merre tart a világ, írni viszont most nem szeretnék erről, megteszik ezt elegen. Most inkább az érdekel a sci-fi keretein belül, hogy mi lesz velünk kétezer év múlva, hova tartunk, hányfélék leszünk, ki dönti el, hogy ki ember és ki nem az, és hogyan viszonyulunk a múltunkhoz.

Most, hogy célegyenesébe érkezett Az időutazás tegnapjának megjelenése, gondolom, már új regényen dolgozol. Mit árulhatsz el róla? Mikorra várható?
Négy éve dolgozom egy ötleten, amelynek Inverzum lesz a címe, és mint fentebb is írtam, két évezreddel a jövőnkben játszódik. Ez egy nagy szerelemgyermek, kétszer próbáltam már megbirkózni a történettel, és kétszer buktam bele, de most megtaláltam a megfelelő kort, szereplőket, történeteket. Tulajdonképpen az előző két, időben korábban játszódó verzió remek történelmi eseményvázlattá vált azóta.
Szerepel benne egy másik univerzum – ez az Inverzum -, amely teljesen más fizikai paraméterekkel rendelkezik, és egyúttal folyamatosan hódítja meg a mi világegyetemünket, ahogy úgynevezett hasadékokon áttüremkedik a térideje. Valahol az Inverzum megértéséről, és az ellene folyó küzdelemről szól a regény. Ha minden a tervek szerint alakul, jövő ősszel várható a megjelenése.

Hogy kezdesz neki egy regénynek? Hirtelen jön a múzsa, vagy hosszú, kitartó munka eredményként válik a kósza ötletből végül megírásra érdemes téma?
Története válogatja. Az időutazás napja egyetlen szikra volt, és onnan, hogy kipattant az alapötlet, az első időgép bekapcsolása pillanatában a Földön megjelenő kétszázmilliárd időutazó képe, és három nap múlva már írni is kezdtem (ami miatt aztán sokszor kellett visszanyúlni, újraírni, ahogy formálódott a sztori). Az Inverzumhoz viszont ezzel szemben regénnyi jegyzetet készítettem, mire el mertem kezdeni írni, karakterek, civilizációk leírása, szószedet, kronológia, mindre szükség volt, hogy megértsem a világot, a kort, a karaktereket, és ne vesszek el a történetben.

Köszönet a válaszokért!