![]() |
Ann Leckie (1966- ) |
Már a regény elején éreztem, hogy nem lesz bajunk egymással. Az írónő az in medias res kezdést választotta és a szöveg olvasmányossága azonnal magával ragadott, köszönhetően az egyes szám első személyű narrálásnak is. Nem tudtam még, ki kicsoda, a történetről meg végképp semmit – a szokásos „vaksággal” kezdtem bele ebbe is –, de már az első fejezetben is érezhető a későbbi kalandok lehetőségéből, feszültségéből valami. (Itt most a 15. oldalon járunk…)
A 16. oldaltól kezdve azonban óriási a változás – igaz, nem minőségbeli, szerencsére. Kiderül, hogy a főszereplő egy űrhajó, helyesebben annak mesterséges intelligenciája, ami képes irányítani több ezer (hadifogságba esett) emberekből átalakított „klón-hadsereget” – vagyis mellékest. Mivel a testek neurális kapcsolatban vannak, egy időben több helyen is cselekedni tud, több dolognak is szem- és fültanúja lehet, és a megszerzett információnak az összes egyed rögtön a birtokába kerül. Ezzel a váltással egy időben a „sima” lineáris történetmesélésnek is búcsút mondhatunk. A jelen eseményeihez képest húsz évet, majd még ezer évet is ugrálunk fejezetenként oda-vissza az időben. Azt is észrevesszük hamar, hogy a sokáig névtelen főszereplő – Breq – ezentúl a Toren Igazsága (mint űrhajó) illetve Esk Egyes-től az Esk Tizenkilences-ig (mint személy) terjedő skálán több néven is szerepelni fog. Nem volt egyszerű ezt megszokni, nagyon zavaró volt jó ideig ez a skizofrén nézőpont, aztán egyszerűsítettem magamban – minden mellékes szereplő ő volt – oszt jónapot! –, bár ez nem volt mindig igaz azért, hiszen más űrhajókat (és mellékeseiket) más M.I.-k irányítottak.
Rengeteg vitathatatlan erénye mellett – ezekről később – az írónő kicsit talán túl sokat kívánt nyújtani az olvasóknak. Sikertelenül – mármint intellektuális értelemben. Arra gondolok, hogy – főleg a regény elején – sokszor „hosszú” gondolatokat fordít arra, hogy arról meséljen, milyen fontos, hogy a különböző bolygókon a lakók nemét – a beszélt nyelvben a rájuk alkalmazott udvarias formulát – eltaláljuk és ez általában mennyire nem egyértelmű. (A külső nemi jegyek például már nem adnak erre vonatkozóan semmiféle biztos támpontot.) Ennek az aspektusnak a fontosságára még a könyv elején lévő fordítói jegyzet is felhívja a figyelmet, de tényleg nem értem, miért kellett (volna) ennek valami grandiózus dolognak lennie (vagy hol?). Arra mondjuk jó volt, hogy a szereplőket csak nagyon óvatosan tudtam magam elé vizionálni, mert sokszor még az se volt biztos, hogy az illető most nő vagy férfi – esetleg semleges nemű (?) –, sőt, néha még az is kérdéses volt számomra, hogy egy adott bolygó népe ember(i gyökerekkel rendelkező transzhumán) vagy egyszerűen egy idegen faj. A nyelv, a lingvisztika szerepét China Miéville Konzulváros és Ursula K. LeGuin A rege című szenzációs műveikben sikeresen tették központi témájukká, itt kicsiny hangulati elemként funkcionált maximum, de inkább teljesen fölösleges adalék csak, aminek egyik jelenetben sem lett végül jelentősége, pedig direkt vártam már. (Nem olyan részekre gondolok, amikor két szereplő szándékosan olyan nyelvet használt, amit a harmadik társuk nem értett! Annak többször is esszenciális szerepe volt.) Nos, ennyi lenne, amit nehezményeztem a könyvben… (Ja, igen, és a bénácska mondókákat…)
![]() |
Egy teljesen elhibázott borító |

Egyszóval látszólag minden rendben van a Radchon belül, amikor váratlanul addig elképzelhetetlen (sokak szerint zavaróan haladó szellemiségű) reformokat vezetnek be, például leállítják a sikeres hódító gépezetet és a mellékeseket emberi katonákra cserélik. Vajon miért? És hogy kapcsolódik ehhez egy ezer éve gyökerestül kiirtott nép, egy hadnagy és egy bosszúra szomjazó M.I.? Erre, és rengeteg más kérdésre is választ kap az olvasó a Mellékes igazságból, amiben kicsit kevesebb háborús rész van, mint ahogy vártam, viszont romantikus rész sem volt benne. Hogy maradok-e a második részre, a Mellékes háborúra? Biztos, hogy még a harmadikra is, már most izgatottan várom! Nagyszerű könyv, amit öröm volt olvasni. Titkok titok hátán! Sajnálom, hogy 2014-ben Az Idő Kereke-sorozat végül nem nyerte el a HUGO-díjat, de az nem kérdés, hogy Ann Leckie könyve is megérdemelte. (Kíváncsi vagyok, az ehhez a sorozathoz tartozó novellák – Night’s Slow Poison, She Commands Me And I Obey – vajon jönnek-e majd magyarul valamilyen formában? Remélem.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése