A Galaktika XL sorozat első része után (279XL) – minő meglepetés! – a második résszel folytatnám is gyorsan a Magazin mustráját. Innentől kezdve a posztokban csak a novellákról és az aktuális kisregényről lesz szó – az újságban olvasható nem irodalmi cikkeket nem sorolom fel tehát. (Pedig a nukleáris tengerszennyezésről szóló írás kifejezetten érdekes volt, és – nagy meglepetésemre – még a festészetről szóló is tetszett, pedig az impresszionista irányzat kifejezetten nem a szívem csücske…) Aki pedig még mindig nem tudja, mit is jelent az XL a Galaktika szó után, az a 279-es számhoz vezető linkre kattintson további információkért.
Jeffrey Ford: Teremtés
(Creation, 2002)
Egy kisgyermek életre kelt ágakból és egyéb „szeméből” – például apja cigarettafüstös leheletéből – egy alakot, amit aztán magára hagy az erdőben. Vagy nem is ez történt?
A magazin első írása (cca: 9 oldal) egy roppant erős mű az amerikai írótól – és nem csak a megérdemelten besöpört World Fantasy-díj valamint a HUGO- és Nebula-jelölés miatt, hanem az általa kiváltott érzelmek miatt főleg –, ami nagy kedvencem volt már az Ad Astra Kiadó 10 (2012) című novellaválogatásában is. Élvezetes volt elolvasni másodszor is – új/más fordításban –, és látni, hogy mit sem vesztett élvezeti értékéből. Mágikus realizmus vagy drámai történet az apa-fiú közti szeretetről? Kinek melyik.
Steven Burst: Werkelijkheid és Leven
(Valóság And Élet, 1996)
Klasszikus magyar népmesei elemeket használó írás, amiben három szegény testvér nekiindul az ismeretlennek szerencsét próbálni.
Amerikába szakadt hazánk fiától még egyetlen magyarul megjelent könyvét, A lerombolt palotát volt szerencsém olvasni még az átkos után rögtön. Annyi maradt meg belőle, azon kívül, hogy szórakoztató kis fantasy volt, hogy a szereplőknek magyar neveik voltak – amit utáltam, bár kétségtelen, hogy angol nyelvterületen igen egzotikusnak hathattak. Itt ilyen problémám nem volt. (A címadó nevet meg sem próbáltam elolvasni…) :) A rövidke mese (cca: 3 oldal) jól indult, de aztán bevallom, gyorsan elvesztett. Népmesének (vagy tanmesének) túl bonyolult – agyalni kell azon is, milyen logika szerint is jut át a legkisebb testvér a két akadályon –, kalandos fantasynak pedig nagyon rövid.
Szűcs László: Ab ovo
(2013)
Egy „lélek”, akire már nem vonatkoznak holmi unalmas földi kötelmek, Stephen Hawkinghoz látogat, hogy őt is a létezés új fokára invitálja.
Szűcs László nekem teljesen új név a hazai sci-fi palettán – habár két írása is olvasható régebbi Galaktika számokban –, de ezzel a „szösszenetével” bebizonyította, hogy érdemes lesz rá figyelni a jövőben. Egyedi ötlet, jó stílus, tökéletes hossz (cca: 5 oldal). Főleg a fantasztikum filozofikusabb irányzatát kedvelőinek ajánlom.
Jack Vance: Maszkarádé a Dikantropuszon
(The Masquerade on Dicantropus, 1951)
Egy földi régész az isten háta mögötti bolygón található piramis titkait próbálja kideríteni, de a helyi lakosok mellett még unatkozó hitvese is folyamatosan keseríti csak az életét. Kettejük anti-románcába robban bele a jóképű űrhajó-törött, hogy még jobban belezavarjon a tudós elmélyült munkájába.
Igazi klasszikus, kalandos űropera. Végre. Az ehhez hasonló – mint egy E. R. Burroughs-féle (nem létező) Mars-novella – írásokat hiányoltam eddig. Jack Vance-től – a Haldokló Föld-sorozata után – viszont nem is vártam mást. Egy egzotikus bolygó, pár ’50-es évekbeli sci-fikből ismerős alak, egy érdekes talány és egy nagy történetbeli csavar. Nem gondolom, hogy az ehhez hasonló írások (cca: 10 oldal egyébként) irodalomtörténeti szempontból annyira nagy jelentőségűek lennének, de az biztos, hogy roppant szórakoztatóak.
Mircea Oprită: Lucy
(Lucy, 2007)
A kutatóközpontba új kolléganő érkezik – vélhetően jókora protekcióval –, akinek férfi kollégája nem igazán örül. Negatív érzései érlelődnek, majd kirobbannak. A nem várt módon.
Nagyon jó stílusú, Stanislaw Lemet idéző, humoros írás (de tényleg!), amiben az idős román szerző görbe tükörben mutatja meg az állam és a kutatók közötti kapcsolat jelenlegi romániai állapotait és egy folyton mindenben csak a hibát kereső, mindenki ellen áskálódó főszereplő személyiségét – sokaknak ismerős lehet a munkahelyről ez a fajta kolléga… A főnökségnek címzett jelentő (és egyben benyaló) levelei igencsak tanúságosak. (cca: 10 oldal) …és azt, hogy Lucy majom vagy ember, döntse el a kedves olvasó maga… :) [Kedves gesztusként a szerzőtől a novellában említésre kerül a Galaktika magazin is!]
George Alec Effinger: A gonosz boszorka
(The Wicked Old Witch, 1993)
Sandor Courane – az állandó balek – a pennsylvaniai autópályán balesetet szenved, és mikor segítségért indul – vonakodva, hiszen jól tudja előre, hogy vele úgyis valami még szörnyűbb dolog fog történni, mint egy egyszerű autóbaleset, és a kocsiban üldögélve kéne inkább várakoznia – az út melletti fás részhez, egy mézeskalács házikónál köt ki…
Bevallom, az amerikai szerző HUGO-díjas novellájának (cca: 10 oldal) narrálása nem nagyon tetszett. A történetből állandóan kibeszélt, magyarázott az olvasónak, de valójában ez szerintem sokakat egyáltalán nem fog zavarni. Én sem bosszankodtam sokáig, hiszen a történet maga nagyszerű volt. A folyton óriási slamasztikákba csöppenő főszereplő és a gonoszságát régóta unó – de azért még a boszorkány szakszervezeti tagdíjat fizető! – nyanya karaktere is kiváló volt. A narrálási formán kívül a szerző stílusa is remek. Igencsak humoros, ahogy Sandor – aki precízen betartja a népmesékből ismert intelmeket – és a boszi – aki nem akar már ártani, de csak úgy azért mégsem engedhet el egy ilyen ízletes halandót, ezt azért még Sandor is megértheti! (És az pontosan érti is.) – beszélgetnek egymással. Szerencsére a történet lezárása is szuperre sikeredett.
Szilágyi Zoltán: Halhatatlan
(2013)
A néhány bolygót magában foglaló űr-birodalomban – de legalább is ezen a bolygón, az Erionon, ahol a történet játszódik – a kiváltságos kevesek kezében van az összes technikai tudás, az alantasabbak középkori szinten élnek. Földművesek, szolgálók – esetleg katonák. Ezen „uralkodói” réteg klónozás útján képes gyakorlatilag örökké élni, ami igencsak megnehezíti, hogy az alattvalók legalább a haláluk után kitolhassanak valahogy elnyomóikkal. Az ember azonban leleményes – és ha kell, igen kevés is elég neki a „boldogsághoz”.
Szilágyi Zoltán neve is ismeretlen volt előttem, de ezen írása után bátran kijelenthetem, hogy Párkák című – kiadás előtt álló – könyvét ami egy trilógia első része, és ami a novellával azonos univerzumban (világon?) játszódik, biztos, hogy el fogom olvasni! Ez a novella (cca: 7 oldal) ugyanis nagyszerű volt – kicsit mintha „dűnés” hangulata lett volna –, az egyedi világ pedig igen sok meglepetést és kalandot tartogathat még az olvasóknak! Várós!
Elizabeth A. Lynn: Reorth istenei
(The Gods of Reorth, 1980)
A Reorth nagy hatalmú urai ügynököket küldtek intelligens életnek otthont adó bolygókra, amelyeknek eljövendő fejlődési irányaiba aktívan bele kívánnak szólni. Így kerül Myknerestára Jael, aki a természet és a termékenység istennője lesz és messziről figyeli – és természeti csapásokkal gyakran alakítja is – alattvalói életét, egészen addig, míg utasítás nem érkezik az anyabolygóról: Népének a kovácsisten (aki szintén egy reorthi ügynök) népe által vesznie kell. Így kívánja Reorth – jövőbeni – érdeke. Jael képtelen tétlenül nézni a pusztítást.
Fantasy, mégpedig az érdekesebbek közül. Az alapötleten kívül a kivitelezése (a stílusa) is remek, maximum azt tudom kifogásolni, hogy kár volt belevinnie a novellába a feminista, leszbikus gondolatait, akár mennyire is vesszőparipája ez az ügy az írónőnek. Ezt is csak azért mondom, mert igazából nem tett hozzá semmit a novellához ez a szál. Igaz, rosszabb se lett tőle, maximum egy oldallal hosszabb (cca: 13 oldal egyébként), szóval nem egy sarkalatos a probléma.
Nancy Farmer: Emlékezz rám!
(Remember Me, 2003)
Egy kis család elhatározza, hogy körbejárják a történelmileg érdekes helyeket. Az egyik pihenőhelyen aztán egy olyan emlékműbe botlanak, ahonnan a kisebbik – szellemileg kissé visszamaradott, lassú – lány nem hajlandó továbbmenni és rá nem jellemező ékesszólással ráveszi szüleit, hogy ott töltsék az éjszakát. A lánynak reggelre nyoma sincs.
Velős kis (cca: 6 oldal) horror-sztori, aminek a vége mondjuk annyira nem jött be, köszönhetően talán annak is, hogy a cím túl sokat elárul, így végig erre a „nagy fordulatra” készültem. Maximum a nagy Miért? lehetett hát az érdekes, de az meg sajnos nem volt valami nagy szám. Ettől függetlenül csalódásnak azért nem mondanám.
Larry Niven: Kivárni
(Wait It Out, 1968)
A Plútóhoz érkezik egy háromtagú expedíció, ám a leszálláskor hiba történik, ami szinte bizonyosan a két Plútó-törött asztronauta – harmadik társuk fent maradt az űrhajóban – életébe kerül. Vagy mégis van valami kiút?
A Jack Vance írás után még egy klasszikus, békebeli novella (cca: 5 oldal) és ismét egy neves író tollából. Ez is legalább annyira elnyerte a tetszésemet, mint a másik, pedig ez alapvetően más stílusú írás. Amíg az egy „akciódús”, kalandos űropera volt, addig ez egy jóval félelmetesebb, tudományosabb és egyben lassabb, melankolikusabb, klausztrofóbb írás, talán A marsi igazi ihletője, elődje. Egyetlen hibájaként annyit tudok felhozni, hogy bizony én nem értettem meg a végének a tudományos magyarázatát. [Spoiler: Miért is maradt életben teljesen lelassulva a főszereplő? Csak azért, mert hibernálták hirtelen?]
– – – – –
Fritz Leiber: A Nagy Időháború
(The Big Time, 1958)
Mielőtt elhatároztam, hogy a Galaktika XL-es számokat elolvasom – főként a kisregények miatt ugye –, utána néztem – hiszen már jó néhány szám megjelent belőlük! –, melyik részben kitől és mit is lehet olvasni. Fritz Leiber HUGO-díjas kisregénye az író személye és az írás tárgya miatt is igen előkelő helyen állt az „érdeklődési listámon” – ha minden igaz, a második helyen, rögtön George R. R. Martin mögött.. Az írót még a két, Szürke Egerész kalandjairól szóló fantasy regényei olvasásakor kedveltem meg, ez a novella maga (cca: 61 oldal) pedig háborús-időutazós, ami annyira rossz már eleve nem lehet. Nos, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de majdhogynem sikerült neki. :(
 |
| Fritz Leiber (1910-1992) |
Nézzük mit kapunk valójában. Egy kevés szereplős kamaradrámát. A történet helyszíne a Hely, ahol négy Szórakoztató állomásozik. Hozzájuk érkezik három Katona, majd még két Űrlény és velük együtt egy – váratlan – halálos kaland ígérete is. Közben a szereplők vége nincs módon, témáról témára ugrálva, szinte követhetetlen módon beszélgetnek mindenféle dolgokról, verseket idéznek, rivalizálnak, de kínosan ügyelnek arra, hogy a Háborúról alig valamit ejtsenek csak el. Közben Leiber – mint én is szoktam – is folyton kiszólogat az olvasóhoz. Magyaráz, ha kell – de még így sem tudunk meg semmi fontosat (vagy igazán érdekeset) a Háborúról vagy a harcban álló felekről –, ha nem, kicsit hasonlóan, mint George Alec Effinger A gonosz boszorka című művében, amit már ott is felemlegettem. A szerző stílusa – a karakterek főleg – sokszor elég humoros, de elmarad – hogy stílszerű legyek – a Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről című Lőrincz L. László kisregénytől a 279-es számú XL-ből. (A cinikus hangsúly azért jól átjött, az tetszett…) Közben a cselekmény roppant lassan halad csak előre, de még inkább nem halad. Ezt a pár oldalas írást harmadik nekifutásra sikerült elolvasnom, annyira nem kötött le. A közepén már igen kis híja volt csak annak, hogy nem hagytam abba, de a végére – pontosabban arra, hogy hová akar eljutni a szerző? – azért kíváncsi voltam, és arra is, hogy a másik két ebbe a sorozatba tartozó írás hogyan lesz egymással kapcsolatban?A kisregény tizenhat fejezetes, ebből az első tizenkettő felejthető, aztán egy kicsit belendül a cselekmény, mikor a szereplők egymás ellen fordulnak. Onnan már repült a novella a végéig. De főleg nem azért siránkozom, mert a novella annyira de annyira rossz lett volna, amilyet még életemben nem olvastam, hanem a hatalmas elszalasztott lehetőség miatt. A Nagy Időháború mögötti erőkről, és az univerzumról többet tudtam meg a magazinban lévő Leiber-összefoglalóból, mint ami a kisregényből magából kiderült…
Én sajnálom a legjobban, de ez – így – most nem jött be. Nem csodálom, hogy az olvasókat is megosztotta a HUGO-díj, amit az írás kapott. (Szerintem az ötletért megérdemelte, de az írásért nem.)
Fritz Leiber: A kárhozat reggele
(Damnation Morning, 1959)
Busterhez – másnapossága reggelén – egy titokzatos nő kopogtat be csillag alakú jeggyel a homlokán és neki szegezi a Nagy Kérdést, amire csak egy válasz lehetséges: Akarsz élni? És kezdetét veszi Buster új élete/soha véget nem érő rémálma.
Az első novella (cca: 7 oldal), ami szintén A Nagy Időháború-sorozatba kapcsolódik. Azt kell mondjam, hogy az előbb hosszasan elemezgetett írástól eltérően, ez viszont jó volt. Vagyis – sokkal jobb! Rövidebb, alig fél oldal jut csak a kakofón bevillanó látomásképekre. Jóval horrorisztikusabb és bár itt sem kapunk egy csepp biztos tudást sem se a Pókokról, se a Kígyókról, de ez a bizonytalan sejtelem is elég volt ahhoz, hogy teljesen a novella hatása alá kerüljek.
Ebből a novellából kiderül rögtön, hogy A Nagy Időháborúban megismert Szórakoztatóktól érzékeny (?) búcsút kell vennünk. Ők a No Great Magic-ben (1963) térnek még vissza majd egy rövid időre.
Fritz Leiber: Huszárlépés
(Knight’s Move, 1965)
A 61 Cygni 5-ön sakkverseny folyik éppen. Itt találkozik egymással – gyaníthatóan nem először – a Kígyó Erica Weaver őrnagy és a Pók Erich von Hohenwald ezredes, aki A Nagy Időháború egyik szereplője. Feladatuk a törékeny fegyverszünet fenntartása a verseny idejére. Vagy nem?
A novella rövid (cca: 5 oldal) és igen akciódús és a vége elég meglepő is. „Sokáig” – ami ugye körülbelül 3-4 oldal volt – nem tudtam eldönteni, mi akar lenni ez a novella, már megint mire akar kilyukadni Leiber, de szerencsére kiderül, hogy nem csak a sakk a go a bridzs és a Monopoly közti különbségekről szól… :)
Azt ne felejtsétek el, hogy miként egy regénynél is, úgy novellaválogatásoknál még inkább igaz, hogy nem tetszhet mindenkinek minden egyes írás ugyan annyira, szóval ha van (és ugye sajnos van!) olyan novella, amit lehúztam, az másnak még könnyen okozhat katartikus perceket! (Az én személyes kedvenceim ezúttal a Jeffrey Ford, George Alec Effinger és Szilágyi Zoltán tollából született novellák voltak, kiegészülve Fritz Leiber A kárhozat reggele című művével.) A Galaktika 280XL, miként mindegyik másik szám szintén egy „random” válogatás – bár nyilván sok és gondos előzetes munka volt vele –, aminek célja nem az, hogy egy bizonyos ízlést, stílust vagy érdeklődési kört lefedjenek vele, hanem hogy minél szélesebb olvasóközönség találjon benne valami értékelhetőt magának. Ezt pedig ez a szám (is) maximálisan elérte.
Olvassatok Ti is Galaktikát!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése