Bernard Cornwell - 1356

Bernard Cornwell (1944-)

Aki visszatérő üzemmódban olvassa a blogot, az tudja már, hogy Bernard Cornwellt az egyik legjobb történelmi fikciós szerzőnek tartom, akinek egyik fő erőssége a színpompás harci jelenetek leírásában rejlik. Több regényéről is olvasható írás az oldalon, a többit – például az Excalibur-trilógiát még a blog elindítása előtt olvastam –, a huszonsok kötetre rúgó „sharpeos” sorozat, amit apám tavaly december vége és január első hete között az elejétől a végéig elfogyasztott pedig még a sorára vár nálam. Sajnálom is, hogy nincs róluk fenn semmi, pedig maximálisan megérdemelnék. Ha hinni lehet – biztos igaz egyébként – a borítón lévő pecsétnek, akkor Cornwell nagyjából ötven könyve több, mint húszmillió példányban fogyott el eddig. Igazi sztár-szerző hát, akinek könyveiben csalódni nem szokás az olvasóknak. Ezek a regények szinte mind elérhetőek már szerencsére magyarul – és bocsánat, de most pufogni szeretnék, mert erre nagyon háklis vagyok –, ezért nem értem, hogy ez az utoljára megjelent könyv, Cornwell magyarországi pályafutása során először, miért puha fedéllel jelent meg? (Tudom, örvendjek, hogy egyáltalán megjelent!) Ráadásul az 1356 a (szuper) A Grál küldetés-sorozat negyedik része! Ennyire nem mennek nálunk a Cornwell könyvek? Igen komolyan kétlem… Még fájóbb (nekem) ez a semmiből jött formátumváltás, ha hozzáveszem azt is, hogy a sorozat nyitó kötetének, Az ördöglovasnak a beszerzéséért éveken keresztül tartó, gyakorlatilag hősi küzdelmet folytattam az ország összes antikváriumában és minden egyéb elképzelhető, könyveket árusító helyén, mire felhajtottam egy példányt belőle.

A kéretlen kifakadás után pedig következzen a regényről is pár szó. Az 1356 az idegenbe (Franciaország) szakadt angol íjász, Hooktoni Thomas (le Bâtard) és az általa vezetett zsoldos kompánia, a hellequinek soron következő kalandjáról szól. Carcassone ostromakor előkerül – helyesebben újra eltűnik – a la Malice, Szent Péter legendás kardja, amivel (az ez ellen tiltakozó) Krisztus védelmében Péter levágta egy főpap szolgájának fülét. Az egyház – pontosabban Thomas nemezisének bíboros testvére, aki a kard segítségével pápa szeretne lenni – hajtóvadászatot indít az ereklye után. Thomas és csapata eközben épp egy kisstílű rivalizálás legfőbb indokai (magyarul az ostromló sereg veterán magja), akik egy igen vonakodó hölgyet akarnak visszajuttatni francia férjének. A hellequinek főnöke eddig nem is hallott eme kardról, a sors akaratából mégis újra az események középpontjába kerül és útja során a méltatlan hatalmasok úgy hullanak, mint a kalász.

1337 és 1453 között tartott a százéves háború néven elhíresült „kakaskodás” a franciák és az angolok között, aminek kiindulópontja a Franciaország trónöröklése körül fellángoló vita volt. Röviden, IV. Károly halála után a francia trón joga valóban az angol trónra szállt volna – ugyanis az angol király anyja IV. Károly testvére volt –, de a francia rendek ezt nem engedték meg, és mást koronáztak királlyá, gyakorlatilag (függetlenség-féltésből persze) jogszerűtlenül. Kezdetben az angolok voltak katonai fölényben. Az angol trónörökös, Edward herceg seregével a hátországot újra és újra végigdúlva (chevauchée) megroppantotta a francia gazdaság gerincét, míg Crécynél (1355) végre összecsapott a két sereg – és az angolok győztek.

Egy évvel később, 1356-ban az angolok újra lovagi fosztogatásra indultak, és az addig harcba szállni vonakodó francia király tanácsadóit meghallgatva – a halálos angol hosszúíjászoktól (A Robin Hood című Mándy Iván könyv elolvasása óta a kedvenc középkori fegyvernemem) jogosan tartva a szokásos lovagroham helyett gyalogosan kívánta szétzúzni az országába túl mélyre behatoló és a sok zsákmánytól nagyon lelassult sereget. Az 1356 a kard köré szőtt kalandos körítés mellett ennek a harcnak, vagyis a második poitiers-i csatának történelmileg a lehető legpontosabb – szórakoztató regénybe illő – felidézésére, bemutatására vállalkozik. (Azt nem írom meg, ki lett a győztes…) ;-)

Az az igazság, hogy a könyv nagyobbik felét kitevő kalandregény nem fogott meg annyira, mint számítottam rá előzetesen. Nehezen tudnám megfogalmazni, mi volt vele a bajom (a kevés csata talán?), mert igazából semmi. Ha ez lett volna az első Cornwell könyv életemben, nagyon tetszett volna. Lovagi küldetés, szent ereklye, nemes hölgyek, romlott papok, íjászok, kaland, árulás, akció – egy középkori romantikus fikció, de semmi igazán különleges, semmi fordulatosság nincs benne, amiért azért nagy kár. Aki a stílust szereti, annak megéri elolvasni, aki meg olvasta az első három részt, az úgysem fogja kihagyni ezt sem, természetesen. Aki meg nem szereti, az ide sem kattint úgysem, egy sorozat negyedik részének ismertetőjére. (Egyébként a köteten magán – és még a Moly-on sem, de már javítottam elvileg (Update: NEM SIKERÜLT!) – volt jelezve sehol, hogy ez egy negyedik rész, amiért jár azért egy újabb citrom-díj!)

A könyv második részében elértünk végre az igazán izgalmas részhez, a poitiers-i csata véres leírásához, amiben Cornwell (majdnem) úgy tündököl újra, ahogy más regényeiben is. Majdnem, mert bármennyire is sorsdöntő volt ez a csata a későbbiekre nézve, a hellequinek alig jutottak benne szerephez. Úgy értem, a harci leírások hibátlanok voltak most is, ahogy megszoktuk már, de olyan, mintha Thomasék csak tölteléknek (kiadói/olvasói kényszerből) lennének benne a könyvben, mintha csak épp arra jártak volna. Az mondjuk lehet, hogy épp ez volt a célja… Aztán. Én készséggel elhiszem, hogy történelmileg így hiteles, de hogy az angol hadvezetésben mindenki (úr és katona egyaránt) kompetens legyen, míg francia oldalon minden vezető egy dilettáns bolond, az elég hálás (egyszerű) megoldásnak tűnik írói szempontból. Tiszta szerencse, hogy legalább a francia király fia – és a szűz lovag – megmentette egy kicsit a francia haza becsületét, de az még így is szinte egy kisebb csodával felér, hogy a franciák végül meg tudták nyerni a százéves háborút.

Az 1356-ot a háborús történelmi fikciókat olvasóknak – pufogás ide vagy oda – melegen ajánlom. (Jöhetne már az Angolszász históriák hetedik és nyolcadik része is végre…) A poszt végére pedig egy tökéletes (és friss, hátha még elkerült valakit) videó kerül a „legendás” dán íjásztól, amiből kiderül, hogy minden, amit az íjászkodásról tudni vélsz, szemenszedett hazugság – és egy link, amiben részletesen elmagyarázzák, hogy miért nem az mégsem. :D