Mostanában annyira sok (egy kaptafára készült) disztópikus young adult regény jelenik meg, hogy azt hihetnénk, már semmi igazán új ötlettel nem tud előállni egyik szerző sem. Erre 2008-ban gyakorlatilag a semmiből megjelent egy amerikai-angol író, aki trilógiájának első kötetével – élete első művével – azonnal a szőnyeg alá söpri kétségeinket, és megerősíti az YA regények létjogosultságába vetett hitünket. Biztos vagyok benne, hogy a Chaos Walking trilógia első része, vagyis a
Kés a Zajban igen sok pozitív meglepetést tartogat még a hozzám hasonlóan öreg rókáknak is – kicsit mérges is voltam magamra, hogy az elolvasása után egyéb elfoglaltságaim miatt nem tudtam azonnal a két folytatását olvasni, pedig ott voltak már nálam. 2014 egyik legnagyobb meglepetése volt az a regény; nézzük, milyen lett a folytatása.
Todd és Viola – a két fiatal főszereplő – megérkeznek menekülésük végállomására, Menedék városába. Nemezisük, Prentiss Mesterpolgár azonban leelőzte a szökevényeket és hadseregével átvette az uralmat a bolygó utolsó emberi településén. A súlyosan sebesült lányt és szerelmét elszakítják egymástól. Egyéni tragédiájuk azonban eltörpül a gátlástalan hódító, a Mesterpolgárból frissen felkent Elnök közembereket – és az őslakó értelmes fajt – sújtó kegyetlen intézkedéseinek árnyékában. Az igazságtalanságokra a városlakók radikális csoportja – a Válasz – terroristacselekedetekkel válaszol. Kitör a polgárháború, ami könnyen a maradék emberi civilizáció teljes pusztulásával végződhet. A szerelmesek pedig – legnagyobb döbbenetükre – a két ellentétes oldalra kerülnek.
A disztópiás Y/A irodalomba tartozó könyvek nagy része ugyanarról a témáról szól: hogyan lehet minden nehézséget legyőzve felnőtté válni egy rideg, ellenséges környezetben, ami minden erővel az életünkre tör (…és mindeközben összejönni életünk párjával).
Patrick Ness könyve szintén erről a küzdelemről szól, a mondanivaló maga tehát nem valami világmegváltó újdonság, ám a megvalósítás, az ötletparádé és a körítés olyan szinten magával ragadja az olvasót, amire csak nagyon kevés mű képes. Az első résszel összevetve szembetűnő a meglepő váltás: az eddig főleg a kalandregények stílusjegyeit magán viselő könyv szép lassan igazi háborús sci-fivé változott. A vándorlás helyét az akciórészek veszik át, ám a karakterfejlődéses részek – amire eddig is nagy hangsúlyt fektetett Ness – továbbra is töretlenül megmaradtak, sőt, talán még nagyobb teret kaptak. A két nézőpontkarakter útja elválik, de egymás körül forgó gondolataik – szinte megszállott moralizálásuk, állandó
lelkizésük – nemcsak saját magukra van hatással, hanem sokszor mások életére is sorsfordítóan hatnak.
Nekik köszönhetően a mellékszereplők is folyamatosan fejlődnek, ami az egyik oka annak, hogy a regény cselekménye megjósolhatatlanul fordulatos, így megunhatatlan. Még közülük is kiemelkedik a fő gonosz, a Mesterpolgár, akiről egy idő után már egyszerűen lehetetlen eldönteni, hogy valóban gonosz-e, és hogy egyáltalán miért is teszi azt, amit éppen tesz. Ő a tökéletes cselszövő, akinek az utolsó oldalakig képtelenség belelátni a lapjaiba. Sajnos ugyanez – hogy a folyton változó főszereplők ekkora figyelmet kaptak, motivációik ilyen pontos megvilágításba kerültek – az oka annak is, hogy a könyv néhol kicsit túlírt. Az eseményeknek gyakran vagyunk kétszer, két szempontból is a szemtanúi, ami a sokadik alkalommal talán már kicsit felpaprikázhat néhány türelmetlen olvasót, de a regény többi erényét figyelembe véve nem hiszem, hogy emiatt bárki is komolyan morgolódna majd.
Háborús sci-fi. Kinek szitok-, kinek azonnal a könyvesboltba rohanásra biztató hívószó, én
kifejezetten kedvelem az ebbe a tematikába tartozó regényeket. Az első részben történt eseményekből sejthető volt, hogy erre tolódik majd el a trilógia súlypontja, én ezt a lehetőséget valamiért mégsem gondoltam volna komolyan. Teljes meglepetés volt, és bizony nem is örültem neki tiszta szívemből. A gyakorlatilag felfedezetlen bolygó – a nomád élet nehézségei, idegen lények, satöbbi – még rengeteg kalandot tartogatott volna a két fiatalnak, amiről bizony szeretem volna még sokat olvasni. De ez csak az én egyéni problémám, mert egyébként az igen véres és izgalmas harci részek is maradéktalanul működtek. Köszönhetően persze annak az el nem hanyagolható ténynek is, hogy a Zaj igencsak megváltoztatta az egyébként egyértelmű erőviszonyokat.
Hogy mi az a
Zaj, ami egyébként a trilógia igazi savát-borsát adja és eddig még nem szóltam róla? Nos, gyakorlatilag gondolatolvasás – néhány extrával kiegészítve. Ezen a világon ugyanis a férfiak minden gondolata érzékelhető, látható
mindenki számára, nincsenek titkok, eldugott érzelmek. Mindenki – a Mesterpolgáron kívül – nyílt lapokkal játszik. A nőknek ezzel szemben nincs Zajuk, nem lehet tudni róluk, épp mire gondolnak, ami a titkokra épülő gerilla-hadviselésre különösen alkalmassá teszi őket. Az eddig is elszeparálva, kiközösítve élő nők a további eszkaláció után a nemek harcát indítják el – annak pedig sehogy nem lehet igazi győztese, a kötet tehát igazi kuriózum a háborús sci-fik között.
A regény a Vivandra Könyvek gondozásában jelent meg magyarul még 2011-ben,
Ágoston Alex fordításában. Az első részt még
Hotya Hajni fordította, és úgy gondolom, érezni a fordítóváltást: Ágoston munkájával sincs különösebb probléma, próbálta alkalmazni a Hotya-féle nyelvújításokat (amiből rengeteg van), de valahogy mégsem volt akkora katarzis olvasni a szöveget, mint a
Kés a Zajbant volt anno. Kifejezetten hiányoltam például – talán kétszer volt az egész könyvben –, hogy mikor elragadják Toddot az érzelmei, vagy begyorsulnak az események, a könyvből egy időre eltűnnek a mondatközi és -végi írásjelek, amitől az egyébként se lassú, lüktető mű még inkább beszippantja az olvasót. (Persze az könnyen lehetséges, hogy már az angol eredetiben sem volt annyi nyelvi lelemény, szóferdítés…) Sajnos, a Zajnál használatos grafikai trükkökből – amik pedig annyira feldobták az első részt – is alig van egy-kettő a könyvben. Korrektori/lektori szemmel nézve biztosan egy rémálom volt a mű nyomda alá rendezése (bár ugye messze nem annyira, mint az első részé lehetett), de ez nem lehet mentség a párbeszéd- és a gondolatjelek hiányára, ami egy sima átolvasással könnyen kiszűrhető lett volna. Ettől függetlenül melegen ajánlom mindazoknak, akiket kicsit is érdekelnek a Y/A sci-fik, ugyanis a tematika egyik legjobb sorozatát ismerhetik meg a Chaos Walking-trilógiában.
A poszt az ekultura.hu-n is megjelent!
Todd és Viola – a két fiatal főszereplő – megérkeznek menekülésük végállomására, Menedék városába. Nemezisük, Prentiss Mesterpolgár azonban leelőzte a szökevényeket és hadseregével átvette az uralmat a bolygó utolsó emberi településén. A súlyosan sebesült lányt és szerelmét elszakítják egymástól. Egyéni tragédiájuk azonban eltörpül a gátlástalan hódító, a Mesterpolgárból frissen felkent Elnök közembereket – és az őslakó értelmes fajt – sújtó kegyetlen intézkedéseinek árnyékában. Az igazságtalanságokra a városlakók radikális csoportja – a Válasz – terroristacselekedetekkel válaszol. Kitör a polgárháború, ami könnyen a maradék emberi civilizáció teljes pusztulásával végződhet. A szerelmesek pedig – legnagyobb döbbenetükre – a két ellentétes oldalra kerülnek.
Háborús sci-fi. Kinek szitok-, kinek azonnal a könyvesboltba rohanásra biztató hívószó, én kifejezetten kedvelem az ebbe a tematikába tartozó regényeket. Az első részben történt eseményekből sejthető volt, hogy erre tolódik majd el a trilógia súlypontja, én ezt a lehetőséget valamiért mégsem gondoltam volna komolyan. Teljes meglepetés volt, és bizony nem is örültem neki tiszta szívemből. A gyakorlatilag felfedezetlen bolygó – a nomád élet nehézségei, idegen lények, satöbbi – még rengeteg kalandot tartogatott volna a két fiatalnak, amiről bizony szeretem volna még sokat olvasni. De ez csak az én egyéni problémám, mert egyébként az igen véres és izgalmas harci részek is maradéktalanul működtek. Köszönhetően persze annak az el nem hanyagolható ténynek is, hogy a Zaj igencsak megváltoztatta az egyébként egyértelmű erőviszonyokat.
Hogy mi az a Zaj, ami egyébként a trilógia igazi savát-borsát adja és eddig még nem szóltam róla? Nos, gyakorlatilag gondolatolvasás – néhány extrával kiegészítve. Ezen a világon ugyanis a férfiak minden gondolata érzékelhető, látható mindenki számára, nincsenek titkok, eldugott érzelmek. Mindenki – a Mesterpolgáron kívül – nyílt lapokkal játszik. A nőknek ezzel szemben nincs Zajuk, nem lehet tudni róluk, épp mire gondolnak, ami a titkokra épülő gerilla-hadviselésre különösen alkalmassá teszi őket. Az eddig is elszeparálva, kiközösítve élő nők a további eszkaláció után a nemek harcát indítják el – annak pedig sehogy nem lehet igazi győztese, a kötet tehát igazi kuriózum a háborús sci-fik között.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése