GALAKTIKA XL - 279

A Galaktika hazánk legnagyobb és legrégebbi sci-fi kiadványa. 1972 és 1985 között nagyjából negyed évente jelent meg új száma – ekkor még mint antológia volt jelen a palettán –, majd 1986 óta már havi rendszerességgel volt kapható a sci-fit olvasók legnagyobb örömére. A legendás főszerkesztő, Kuczka Péter gondozásában készült kiadvány – amit ebben az időben minden valamirevaló „geek” (…persze akkor még nem tudtuk, hogy azok vagyunk…) gyűjtött is – megjelenése 1995 és 2004 között sajnos szünetelt, ám azóta rendületlenül szállítja a jobbnál jobb novellákat a világ minden részéről. Mindeközben pedig a magazin kiadója, a Metropolis Media a fantasztikus irodalom megkerülhetetlen fontosságú regényeit – klasszikust és modernt egyaránt – jelenteti meg dicséretes szorgalommal.

A 2013 júniusi Galaktika 279-es számától kezdődően fontos újítást vezetett be a kiadó. A klasszikus forma (és tartalom) mellett megjelent ugyanis az XL változat, ami annyiban más „csupán”, hogy a terjedelmét jelentősen bővítették, helyt adva egy kisregénynek is az újság hasábjain. A megszokott számozást megtartották, így a legelső XL kiadvány nem egyes sorszámot kapott, hanem, illeszkedve ikerpárjához, rögtön a 279-est – és így tovább.

Bevallom, az utóbbi időben nem forgattam a Galaktika újságot túl gyakran, pedig a forma, a novella, közel áll hozzám. Könnyebb (gyorsabb) így felmérni egy-egy számomra addig ismeretlen szerző stílusát, az ismertek és szeretettek írásait pedig hossztól függetlenül is mindig öröm olvasni. Hogy miért nem olvastam akkor mégsem a magazint? Főképp azért, mert régebben (?) voltak olyan novellák is benne, amik több részletben – tehát több hónap alatt – jelentek meg, én pedig nagyon nem szeretek várni, főleg egy történet közepén. [A 279-es számban – a képregényt leszámítva – nincs ilyen írás!]

Sajnos, ahhoz képest, hogy a Galaktika milyen fontos (volt és jelenleg is az) szereplője a hazai sci-fi palettának, meglepően keveset foglalkoznak vele különféle könyves oldalak. Ezen szeretnék változtatni amennyire tőlem telik, és a kisregény „mellékletes” XL változat megjelenése megadta a végső lökést a tervemhez. (Ez a 2015-ös projectem, remélem nem hal hamvába… :)) Eredetileg csak a kisregényekről akartam volna írni, de ezt a tervem rögtön meg is változtattam, és a novellákról is írtam pár mondatot.

De először is essünk túl a negatívumokon – úgy sincs sok belőlük. Először: A Galaktika XL 279 – mint első szám – nem mentes a gyermekbetegségektől, amit a többi számnál máris korrigáltak. A magazin ugyanis körülbelül fél centiméterrel keskenyebb, mint (kéne) a többi szám, ami a belső margó rovására ment és főleg az XL-es részt érinti. Szerencsére az oda eső szöveg ettől még mindenhol olvasható maradt, de az olvasása azért elég kényelmetlen, nehézkes lett. Másodszor: érthető, hogy egy újságnak el kell tartania magát, ezért a reklámokon én nem is lovagolok tovább, főleg, hogy elviselhető a számuk és egyébként is főleg sci-fi könyvajánlók, tehát úgymond a legkevésbé irritáló fajta. Viszont pár cikk előtt értetlenül állok, még akkor is, ha egyébként maguk az írások érdekesek is voltak. Ezen számban például interjú olvasható egy fogorvossal (Ezt sehová nem tudom tenni azóta sem!), és egy értekezés Joseph Mallord William Turner festő (A lusták kedvéért belinkeltem őt is, hátha valaki hozzám hasonlóan sose hallott még róla. Nagyon jók a képei egyébként! Fel is díszítem velük a posztot, nem mintha más módon kapcsolódnának az újsághoz...) munkáiról, amik csak nagyon szőrmentén kapcsolódnak (már ha egyáltalán) valahogy a sci-fihez. Kollárik Péter megemlékezését Ray Harryhausenről, a legendás trükkmesterről – és A bábjátékos című készülő (azóta sem jelent meg...) könyvének részleteit – viszont kifejezetten érdeklődve olvastam (sőt, gyorsan be is szereztem néhányat a mester filmjeiből), de még jobb lett volna helyettük egy novellát olvasni – szerintem. Ez persze egyéni preferenciák kérdése, ahogy azt is csak a tények kedvéért említem meg, hogy az egyébként érdekesnek tűnő képregényt sem tudtam élvezni maradandóan így, hogy a második résszel kellett kezdenem…
A bukott civilizációkról szóló írást, a színes, tudományos rövid híreket, magyarázatokat és a filmajánló rovatát (Külön köszönet a Steins;Gate ötletért!) már nem „ítélném el”. Azok szorosabban kapcsolódnak a zsánerhez, mint az előbbiek.
De most már jöjjön a lényeg, a novellák!
(Csak előtte még gyorsan egy festmény...)

Fishermen at Sea (1796)

Vásárhelyi Lajos: A villám szele

(2013)

Már javában zajlik a marsi terraformálás, de a Bíbor Anomália nevű jelenségre (?) tárgyra (?) semmi hatással nincs. Egy ember és egy android az ismeretlen „kapujában” elhatározzák, hogy bemerészkednek és kikémlelik, mi van belül.
A kalandos történet dacára az írás inkább filozófiai beszélgetés-töredékek sora. A szerző stílusa azonban olvasóbarát, közérthető, a sztori végén nem fogjuk értetlenül vakarni a fejünket, hogy miről is olvastunk éppen. Hangulatos – majd fordulatos – írás, igazi cselekmény „nélkül”. (cca: 14 oldal)

Mary Gentle: Farkasok aratása

(The Harvest of Wolves, 1983)

A társadalom számára már teljesen haszontalan öregasszonyt egy Közösségi Szolgálatra beosztott Ifjú Gárdista istápol.
Komor és lehangoló – van másmilyen? – disztópikus sci-fi írás az angol sci-fi és fantasy szerző első magyarul megjelenő novellája. Eléggé kilátástalan a cselekmény ahhoz, hogy lekösse eme alzsáner rajongóit (mint én is vagyok), de a pesszimizmusra hajlamosabbak kerüljék el inkább. A novellán valahogy érződik, hogy még a hidegháború alatt írták, valamint egy (nem is olyan enyhe) 1984-es feeling is. Ilyenből kérek többet! (cca: 7 oldal)

Brandon Hackett: Homokba írt történet

(2013)

A Földön hátra (magára) hagyott M.I. / kvantumlény (?) megpróbálja újra átélni, milyen volt, mielőtt az emberek elmentek volna. Szinte isteni hatalommal bír, de saját korlátain túllépni nem tud, így legnagyobb vágyát, hogy az emberek után menjen, elérni képtelen. Csak az örök magány marad neki.
A remek Markovics Botond regények után ez az első novella, amit a szerzőtől olvastam. Az ötlet remek, és teljesen befordító, ha igazán belegondolsz, de ekkora terjedelemben (cca: 3 oldal) mégsem annyira hatásos. Igaz, könyvként olvasva meg roppant frusztráló lenne az állandó kilátástalanság, ami belőle áradna…

Eső, gőz és sebesség (1844)

Fadzlishah Johanabas bin Rosli: A hit

(Act of Faith, 2010)

Képes lehet-e egy android arra, hogy hithű muszlimmá váljon? És ha szerinte igen, megtilthatjuk-e neki?
A malajziai orvos írása (egyébként cca: 8 oldal) tehát a vallás és a robotika kapcsolatát pedzegeti. Egyáltalán nem vagyok – úgy nagy általánosságban – valláspárti, de mindig érdekes megfigyelni, mennyire másképp „működik” egy vallásos ember. Kifejezetten érdekes volt, hogy nem a kereszténység, hanem a muszlim vallás került most górcső alá. Ettől eltekintve viszont sajnos a sztori nyíl egyenes, semmi nagy fordulatot nem tartogat.

Mary Robinette Kowal: Egy szeg miatt

(For Want of a Nail, 2010)

A HUGO-díjas írónő – akinek 2013 óta két viktoriánus hangulatú fantasy regénye is olvasható már magyarul – HUGO-díjjal jutalmazott novellájában egy generációs (valószínűleg kolonizáló) űrhajón utazó család mesterséges intelligenciájának – ami a család egész történelmének és jelenének egyedüli tudója – megsérül a memóriamodulja, és így elérhetetlenné válik a hosszú távú memóriája.
Micsoda felvetés, mekkora ötlet! Sajnos azonban a végső megoldás végül pofonegyszerű, az addig vezető út pedig egyenes. Nem rossz írás, végül is végig tetszett, de egy HUGO-díjas novellától azt vártam volna, hogy mer nagyot álmodni, és a történet idősíkját kicsit epikusabb méretűvé növelni attól a ponttól, mikor az M.I. választásra kényszerül. Ehhez persze más véget is kellett volna írni hozzá és valószínűleg a novella-szerkezet is kevés lett volna neki. Így számomra megmaradt „sima” kis (cca: 13 oldal) sci-fi történetnek.

Viktor Kolupajev: A város aszfaltján

(Na aszfaltye goroda, 1972)

Apró 2D-s földönkívüliek érkeznek a Földre virágűrhajókon. Az apróságokkal a gyerekek veszik fel a kapcsolatot és az utakra rögtön városokat rajzolnak számukra, amit ők örömmel birtokba is vesznek. De vajon a felnőttek is ilyen barátságosak lesznek majd?
Az 1936-os orosz szerző ’72-es novelláján valóban érezni derűlátást, az optimizmust, az embertársaiba vetett hitet. A történet (cca: 6 oldal) inkább szatíra, mint sci-fi. Egyáltalán nem hihető, mintha egy jóhiszemű, naiv gyerek írta volna meg. Vélhetően senkinek nem ez lesz a kedvenc novellája az újságban, pedig nem volt rossz. Felüdülés néha ilyen látásmódút is olvasni a sok poszt-apokalipszises vagy depresszív írás között.

Tanya Huff: Éjszakára társat keresek

(Someone to Share the Night, 2001)

Az éjszaka magányos teremtményei hirdetési újságokban keresnek maguknak társat. Valamire…
Hamisítatlan urban fantasy. …és mivel ez a fantasy egyetlen ága a (paranormális)-romantikus mellett, ami nem áll annyira közel hozzám, ezért eleve előítéletekkel kezdtem az olvasásába. Jöttek is a rémek szépen sorban, de egy csavarnak hála a történet „krimivé” változott, így legalább szórakoztatott, nem bosszantott. A főszereplő alakja és személyisége nekem „bejött”, kíváncsi is lettem rá, hogy az írónő univerzumában játszódó regényeknek is ő e a főszereplője vajon. (Válasz: igen.) A novella ugyanis a hat részes Vicki Nelson-sorozat könyveinek helyszínén játszódik. Sőt, eme sorozat Vámpírakták (Blood Ties) címen 2007-08-ban két évadot a tévében is megélt. (cca: 11 oldal)

Bill Bickel: Parkoljon a Baychester Roadon ma éjjel!

(Park Your Car on Baychester Road Tonight, 1982)

Mr. Case-t egy idegen alak megkéri, hogy parkoljon már arrébb egy picurkát, hogy emiatt a 7497-es esztendőben a Parlament egy kicsit keletebbre épüljön fel.
Időutazásos, átverés-történet. Már az nagy dolog, hogy ilyen rövidségbe (cca: 4 oldal) egy kerek, élvezetes történetet sikerült beszorítani, hát még hogy meglepni is sikerült vele – kétszer is! –, azt külön köszönöm. Úgy tűnik nem kell megijedni, az időutazás történetek még messze nincsenek kimaxolva valóban. (Igaz ezt el lehetett mondani már Az időutazás napja című könyvnél is.)

Madeleine E. Robins: A lakó

(The Boarder, 1982)

A szerény nyugdíjon tengődő nénihez – hasonló tehát a kiindulópont a Farkasok aratásához – egy beteg idegen lényt, egy mozgásra képtelen hús-tojást rak be rehabilitációra a Hivatal. A két számkivetett semmi módon nem tud kommunikálni egymással, ám lassanként mégis kialakul köztük… valami.
Még egy ’82-es történet… csak mondom, hiszen semmi jelentősége. Az amerikai szerzőnő elsőként megjelent novellája volt ez az írás (cca: 8 oldal), és remélhetően a többi már jobban sikerült. Ez túlságosan emocionális volt az én ízlésemnek, ráadásul hiteltelen is. Olvasás közben még nem is volt vele sok bajom – ha hajlamos lennék rá, könnyek közt olvastam volna el az egymásra találást –, de posztírás közben, mikor összekapartam a gondolataim róla, már nem volt ilyen szerencsés. Egy szóval jellemezve: csöpögős. Bővebben: nem tetszett.

– – – – –

Lőrincz L. László: Történetek a Kis Lófej-galaxis széléről

(2013)

Az első XL szám kisregénye igazából három novella, amit csak a főszereplők – Bud, Ken és a szófukar (talán végig névtelen) mesélő –, akik kereskedők a Lófej Galaxisban és két fuvar közt az űr-csehóban békésen iddogálva hallgatják meg mások regényes, elsőre hallásra totális hazugságnak tűnő meséit.
Régtől nagy tisztelője vagyok a szerző munkásságának, hiszen az összes regénye megvan és az utolsó két esztendő termését leszámítva el is olvastam őket. Régebben, a népszerűségét megalapozó krimisorozatai mellett hébe-hóba sci-fi írásai is voltak, alig vártam már, hogy egy újat is elolvassak belőlük. A mostani kisregény (cca: 76 oldal) végül felemásan váltotta be előzetes várakozásomat. Először is a történet – egyben kezelem mind a hármat (Predesztináció, Puszinyuszi, A szövetségi kapitány), hiszen stílusuk és sztori-szövésük is hasonló – központi alakjai remekek. Kicsit Han Solora, kicsit valamiért Nemere István ifjúsági regényalakjaira, Donra, Larsra és Arielre emlékeztetett a bohókás hármas. Igazából egyikhez sincs semmi közük, csak az érzés, értitek? Szinte semmit nem tudunk meg róluk, de mégis szívesen olvasnék többet a kalandjaikról, amikben már aktív szereplők is, nem csak a hallgatóság.
Az LLL könyvek egyik szerethető tulajdonsága a szerzője humora. Itt sincs ez másként, sőt a vidámság, a könnyedség most központi tényezővé is válik. A hibádzó történeti elemeket – ez a kisregény ugyanis főként nem sci-fi, (maximum fi), de inkább csak egy (nagyon) poénos írás – színpompás leírásokkal, idegen fajokkal, lényekkel, hihetetlen kalandokkal, fajok közti szex-csatákkal sűrűn át- és átszőve, megfejelve, tromfolva és még egyszer rátromfolva tálalja, mint egy bekokózott stand-upos humorista. Ennek a fajta történetmesélésnek a mestere például Sir Terry Pratchett, de még az ő regényeitől is könnyen besokall az egyszeri olvasója (én), ha kettőt is el akarok olvasni közülük gyorsan egymás után. LLL kisregénye ilyen szempontból is szuper, pont fogyasztható oldalszámúra sikeredett.
Szóval tetszett minden aspektusa az írásnak – még az emlékezetes vicclap, a Ludas Matyi-szerű grafikák is, merthogy azokból is volt három-négy darab –, ami miatt mégis húzom a szám, az csak azért van, mert nem erre számítottam. A cím nekem valahogy igazi (űrhajós) kalandos, száguldozós, sci-fi mókát sugallt – space opera-style, aztán nem azt kaptam. De végül is azzal sem volt bajom, amit kaptam, szóval… That’s all folks!

Snow Storm - Steam-Boat off a Harbour's Mouth

Ray Bradbury: A ködkürt

(The Beast from 20.000 Fathoms / The Fog Horn,1951)

A világítótornyot egy évmilliók óta kihaltnak gondolt lény keresi fel újra és újra, aki a ködkürt zajában rég halott fajtársai hangjára ismer rá.
Igazi klasszikus, ha az alkotóját nézzük, de – bár messze nem Bradbury legjobb írása –, szégyenkeznie nem kell miatta. Nem hosszú (cca: 5 oldal), de ütős. Így kell olyan történetet írni, ami bár megható, de nem giccses, nem „ciki” még keletkezése után hatvanpár évvel sem. Nagyszerű. Jó volt újra olvasni. Egyébként új fordítású, nem az Agavés Szép arany almáit a nap című antológiában megjelent Roboz Gábor-féle fordítás átvétele csupán. Kedvem lett volna összehasonlítani a kettőt – a mérete pont ideális lett volna egy kis pluszmunkához –, de nem találtam sehol a Bradbury kötetemet. :(

Akárhogy is nézzük – a kisregényt nem számítva –, a 279-es XL egy „random” Galaktika szám. Jobb és rosszabb novellák is vannak benne, mint minden egyéb novellás válogatásban szintén, de az csak ízlés kérdése, kinek mi számít jobbnak és mi rosszabbnak. Ezért nem is pontozom külön-külön a novellákat. A tizenegy sztori közül az időutazásos történet, a Farkasok aratása és a Bradbury írás emlékezetes marad, az LLL kisregényen pedig tényleg jókat lehetett derülni. A maradék hétből kettő-három nekem nem adta annyira most, a többiek erős közepesek voltak. Lehet tesztelni, ha nem hisztek nekem! (A következő Galaktikás posztom azért rövidebb lesz...)

Olvassatok Ti is Galaktikát!