Brandon Hackett - Az időutazás napja

Az Y/A könyvdömping után most egy kicsit fajsúlyosabb vizek felé evezek Brandon Hackett időutazós könyvével. (A szerző több könyvéről ITT és ITT olvashatsz még a blogon. Talán érdemes is kattintani, hiszen a bővebb „biográfia” is inkább arra fele olvasható.)

Markovics Botond (Brandon Hackett) (1975-)

Szóval olvastam már az Isten gépeit és Az ember könyvét is már Botondtól. Mindkettőben központi szerepet kapott a transzhumanizmus témája is, vagyis hogy merre felé haladhat az emberi evolúció – mesterségesen irányítva. A könyvektől – a karakteralkotást leszámítva – mondjuk azt ékes irodalmi nyelvezettel, hogy lepadlóztam. Izgalmas történetekbe voltak ágyazva az érdekesnél érdekesebb eszmefuttatások. Ez az új – de legalább is idei – regény viszont még többet, még nagyobb kalandokat és feloldásra váró rejtélyeket ígért, hiszen már a címe is időutazós tematikát „sejtet”, ami pedig ugyebár csak jó lehet – kivéve, ha nem.

Tartalmi ismertetőt most nem írok, nem akarok véletlenül sem lelőni egy-egy csavart, túlságosan nagy általánosságokat meg nincs kedvem írni, de annyit azért mégis, hogy a kétszázmilliárd időutazó megérkezése 2021 novemberébe csak a probléma – és a kalandok – kezdete. A jövővel nagy bajok vannak!

De inkább nem húzom tovább az idegeket, hiszen az bizonyos, hogy Az időutazás napja a jó sci-fik sorát erősíti, egyértelműen, de be kell valljam, az elején megijedtem kicsit. A történet az első mondattól kezdődően kétszázmilliárdos fordulatszámon pörög, sehol nincs megállás – ami szuper, éppen ezért körülbelül öt óra alatt el is olvastam az elejétől a végéig –, de Botond úgy tűnik, tényleg nagyon rá van kattanva a transzhumanizmusra. Úgy tűnik, az ő jövőképét egyértelműen a mesterségesen megváltoztatott emberiség uralja. Unikornis-szarv, tollak, szárnyak vagy kenguruvá avanzsált lányka? Minden jöhet! Soha nem tudni, milyen lesz a regény következő szereplője. Értem én. Hol lehetne máshol ilyen izgalmas alakokról írni, ha nem egy jövőben játszódó sci-fiben? És igaza is van, ezekkel az alakokkal semmi probléma nincsen. De én alighanem retrókuki lennék, ha hirtelen a jövőben találnám magamat. Szerintem nem ennyire sötét a helyzet. Talán, ha elérhetővé válik mindenki számára a technika, amivel megváltoztathatjuk a külső (és belső) karakterisztikáinkat, azért még csak maradnának olyanok is, akik továbbra is emberhez akarnának hasonlítani. (Persze a könyv jövőben játszódó részeiben is vannak sima emberek azért – elvétve.) Ezt persze semennyire nem hibaként említettem meg, sőt, ettől (is) nagyon színes lett a könyv, nekem alighanem magával a túlságosan is előrehaladott transzhumanizmussal van bajom. (Egy-két-három oldschool – cyberpunkos – implantot azért még én is bevállalnék…)

„…Egy csupa szőr lányka szökdécsel el mellettünk, mint egy kenguru. Bőrkabátot, nadrágot, cipőt visel, kivillanó pólóján a "Be furry!" felirat pulzál. megáll, és egy ksi fésűvel megigazítja narancsszínű pofaszőrét, ahogy a kislányok szokták a Barbie babájukat fésülni, közben izmos farkára támaszkodik.
Nem maszkot visel. A szőre valódi. A farka is.”

Egyetlen komolyabb kritikám Botond regényeivel kapcsolatban a szereplők – illetve a párbeszédek eseti – sutaságához kötődött. Örömmel vettem észre, hogy ezek teljesen eltűntek. Úgy értem, ahogy írom. Hibátlan lett. A párbeszédes részek rendben vannak, a főszereplő figurája érdekes, szimpatikus. A tudósé – még a részei előtt rájöttem, hogy mi is az ő szerepe – még inkább. A mellékszereplők közt pedig egészen parádés is akad, konkrétan Sarpov, akivel annyi bajom volt csak, hogy keveset szerepelt. Talán majd a folytatásban több teret kap. Vagy nem. A jövőből jött emberek – persze – mindenféle nyelven simán beszélnek/értnek, de ez visszafelé nem ennyire egyértelmű. A szerző próbát tett a nyelv változásának szemléltetésére is, ami dicséretes próbálkozás, és sikerült is – leleményesek voltak az általa kitalált szavak –, talán csak annyi, hogy ezekből is lehetett volna több is.

„…A folyamatos rendrakás pótcselekvés. Az én időm drága az ilyesmihez.”

Időutazás. Paradoxonok. Ezekkel aztán könnyen meg lehet keverni az olvasók fejét. Botond ezen a téren sem vallott kudarcot, a könyv a tematika iránt érdeklődőket könnyedén kielégíti. Időrendőrség, gyerekrablás, titkos multiverzumok, világvége. Minden itt van, ami egy izgalmas regényhez kellhet. A szerző látszólag biztos kézzel vezeti végig az olvasókat a cirka 700 évet felölelő történeten. Látszólag, hiszen egy-két picinyke bug azért becsúszott, amit figyelmes olvasással észre lehet venni. Az egyik példa: Az időutazás igazából – a könyv szerint – idő utazás de egyben akár sima teleportálás is, hiszen lehetővé teszi az egyik helyről a másikra ugrást is. (Hiszen egyszerűen csak ugyan arra az időre kell beállítani a célidőt, vagy egy másodperccel későbbre akár.) Ezért legalább is furcsa az a (egyébiránt teljesen jelentéktelen) jelenet, mikor a főhős fegyvert akar szerezni felesége testvérétől, aki rendőr. Ezt végül nem teszi meg, pedig csak annyit kellett volna tennie, hogy át teleportál a bratyó lakásába, vagy akár egy fegyverüzletbe zárás után, vagy gyakorlatilag bárhová, ahol fegyver van, de ember nincs (hogy még felesleges bonyodalom se legyen). Ez fel sem merül benne... Szóval ilyesmik.

Az időutazás napja olyan regény, amiben az időfolyam egy korlátlanul ömlő folyó, amiben semmi nem állandó, minden megváltoztatható úgy, hogy a benne élők észre sem veszik. (Igazán vicces volt figyelni a fejezetek elején és közben elhelyezett időjelzéseket. Egy-egy fejezetrész közt néha egy egész másodperc is eltelt… :) ) Olvasása közben ne végy semmit készpénznek, itt semmi nincs kőbe vésve, talán csak egyetlen dolog. Az időutazás módszerének feltalálása előttre semmiképpen nem lehet utazni…

A regény lezárásának elolvasása után pedig epedve várom a történet jövő áprilisban megjelenő folytatását, ami Az időutazás tegnapja címet viseli majd.