Ha lehet ilyet mondani: „M.A.G.U.S.-os vagyok”. Ynev kontinensén kalandoztunk harcosok/varázslók/tolvajok képében barátaimmal közösen, az ott játszódó több tucatnyi regényen nőttem fel, azok miatt (is) vált belőlem a fantasy zsánerét imádó olvasó. No, nem mintha az egyik (a második?) legrégibb hazai fejlesztésű megosztott fantasy-világ – Ammerúnia – tájaira ne figyeltem volna fel, mégis úgy alakult, hogy (szégyenszemre) egyetlen rövid novellát sem olvastam még eddig, ami ott játszódott volna.
Mivel egy pár éve már egyáltalán nem olvastam „logós-fantasyt” – igaz, az új M.A.G.U.S-regényeket azért legalább beszereztem –, ezért Eric Muldoom, Ammerúnia kiötlőjének Boszorkánylovag című kötetét sem terveztem elolvasni. Amikor Aldyr, a Fantasycentrum.hu főszerkesztője megkeresett, hogy nem lenne-e kedvem írni a kötetről, mi tagadás kicsit megijedtem, hiszen semmit sem tudtam a világról, ami már több regény és számtalan novella helyszíne volt. (Ráadásul a Boszorkánylovag a szerző 1999-es regényének a Sötét Angyaloknak a fejlesztett verziója, amit ugyebár akkori megjelenésekor egyszer már passzoltam…) Attól tartottam, hogy egy „random” Ammerúnia-kötetet elolvasva nem tudom majd kellőképpen értékelni (megérteni) a világ történelmét, az ott élő fajok erőviszonyait, tehát azokat az apróságokat, amik miatt egy Ammerúniáért rajongó szemében ez a világ jobb lesz, mint egy másik. Aztán rájöttem, mekkora hülyeség is ez, hiszen a lehető legjobb dolgot hagynám éppen ki – egy addig ismeretlen világ feltérképezését. Ide nekem Ammerúniát is, de rögtön!
Az már első fejezet elolvasása után nyilvánvaló volt, hogy – laza tizenöt év késéssel… – jól tettem, hogy végül a regény elolvasása mellett döntöttem. A szerző stílusa régi nagy hazai kedvenceim (Raoul Renier és Wayne Chapman) legjobb napjait idézte fel bennem. A sötét történetet – a szürke kétszázötvenhat árnyalata vérvörössel tónusozva –, a főszereplő boszorkánylovag szarkasztikus humora teszi felejthetetlenné, aki egyéb személyiségjegyei miatt is könnyedén megkedvelhető. Csapattársai – egy titokzatos nő, egy drabális sziklaelf lovag és egy sötételf varázsló – sem maradnak el tőle semmiben. Ők a klasszikus kard és boszorkányság (nyam-nyam!!!) tematikát követő történetek már-már kihagyhatatlan szereplői, de ennél sokkal fontosabb, hogy mindannyian igazi egyéniségek. Egyenként is hatalmas erőknek parancsolnak, de négyen majdhogynem megállíthatatlanok, de egyáltalán nem legyőzhetetlenek. Színpompás kalandjaikat mégis sikerült úgy megírnia a szerzőnek – ez sajnos egyáltalán nem magától értetődő –, hogy végig izgulnunk kell az életükért. A szereplők nem csetlő-botló kezdők, az ellenfeleik közt pedig nincsen igazán hatalmas, megállíthatatlan szörnyszülött, mégis mindig majdnem legyőzik őket. Profi munka ilyen nagyszerűen egyensúlyozni ezen a vékony határon úgy, hogy a veszély illúziója végig valóságosnak tűnjön. Engem teljesen megvett magának. Nem is igazán meglepő, mikor kiderül, hogy a szívünkhöz nőtt szereplőket – ez nekem leginkább a mindig a harcot kereső „őrült” lovag volt – valóban van mitől féltenünk. Nem maradnak ugyanis mindannyian élve a regény végére. ;-)
A könyv öt részre van bontva – a kalandos utazás nagy helyszínei szerint – és nehezen tudtám kiválasztani a kedvencemet közülük. Mindegyikben rengeteg olyan apróság volt, ami nagyon tetszett. Akár a helyszíneket, akár az ellenfeleket (vagy az ott lakó lényeket), akár a kalandokat nézem, egyik rész sem marad alul az összevetésben. De Pampúr, a mágikus lények városa azért csak kiemelkedik még ebből az illusztris társaságból is. Bár észvesztően nagy kalandok itt nem történnek hőseinkkel, de „a buli” az valami fergeteges volt. És ahogy Pampúr a helyszínek „fejedelme” lett, úgy „alázta porba” lazán még az addig legjobbnak gondolt szereplőket is a végjátékban megjelenő – Korongvilág-regény főszerepébe illő – Timártész, a temetőőr. Ő egyszerűen zseniális.
A stílus, a karakterek, a világ és a történet is rendben van – Még hogy rendben! Új klasszikust, új kedvencet találtam! – mi baj lehet? Két apróbb gondom is akadt. Első, hogy a könyv végén lévő néhány oldalas időskála Ammerúnia történelméről elégtelen arra, hogy a tájékozatlan olvasót legalább minimálisan „képbe helyezze”. A második, hogy erre a könyv sem igazán alkalmas. A kalandokat olvasva ugyan nincs szükség semmiféle plusz tudásra, de mikor a négyesfogat tagjai végül az Opálváros körül gyülekezőkhöz érkeznek, és elkezdődik a szemben álló erők nagy körbeverése, igen nehéz volt követni az erőviszonyok alakulását. Megjelenik abban a részben annyiféle frakció és náció, hogy sokszor azt sem tudtam, hol áll a fejem. Egy idő után nem is nagyon követtem, hogy ki-kivel van, gondoltam elég lesz majd a győztest megismernem a végén. Egy összetett – már rengeteg történetnek helyszínt adó – világ alaposabb kiismeréséhez, mint amilyen Ammerúnia, a kezdőknek egy novellás kötet – vagy az ammerunia.hu – talán jobb kiindulópont lehet, mint egy ennyire mozgalmas, akciójelenetekben dúskáló könyv, amiben egyszerre vonul fel majdnem mindenki. Aki viszont ismerősként mozog már ezen a világon, ki ne hagyja!!!
Nem véletlen, hogy nem írtam semmi bővebbet a világ színpompás hátteréről, háborúkban kovácsolódott forgatagos történelméről, viszályairól, értelmes fajairól, a holdakon alapuló mágiarendszeréről, az itt játszódó egyéb művekről, az íróról vagy ezernyi más dologról, ami még eszembe jutott. Ezeket meghagyom a következő Muldoom-könyvre – vagy egy külön posztra? –, mert hogy ide még visszatérek, az olyan biztos, mint hogy az Éjféli erdő már fel is került az azonnal beszerzendő könyveim listájára. A Boszorkánylovag folytatása, a Boszorkányúr pedig előre láthatóan 2015-ben fog megjelenni, ami felőlem itt is lehetne akár már ma, a regény vége akkora cliffhanger…
Eric Muldoom (Dr. Berke Szilárd) |
Az már első fejezet elolvasása után nyilvánvaló volt, hogy – laza tizenöt év késéssel… – jól tettem, hogy végül a regény elolvasása mellett döntöttem. A szerző stílusa régi nagy hazai kedvenceim (Raoul Renier és Wayne Chapman) legjobb napjait idézte fel bennem. A sötét történetet – a szürke kétszázötvenhat árnyalata vérvörössel tónusozva –, a főszereplő boszorkánylovag szarkasztikus humora teszi felejthetetlenné, aki egyéb személyiségjegyei miatt is könnyedén megkedvelhető. Csapattársai – egy titokzatos nő, egy drabális sziklaelf lovag és egy sötételf varázsló – sem maradnak el tőle semmiben. Ők a klasszikus kard és boszorkányság (nyam-nyam!!!) tematikát követő történetek már-már kihagyhatatlan szereplői, de ennél sokkal fontosabb, hogy mindannyian igazi egyéniségek. Egyenként is hatalmas erőknek parancsolnak, de négyen majdhogynem megállíthatatlanok, de egyáltalán nem legyőzhetetlenek. Színpompás kalandjaikat mégis sikerült úgy megírnia a szerzőnek – ez sajnos egyáltalán nem magától értetődő –, hogy végig izgulnunk kell az életükért. A szereplők nem csetlő-botló kezdők, az ellenfeleik közt pedig nincsen igazán hatalmas, megállíthatatlan szörnyszülött, mégis mindig majdnem legyőzik őket. Profi munka ilyen nagyszerűen egyensúlyozni ezen a vékony határon úgy, hogy a veszély illúziója végig valóságosnak tűnjön. Engem teljesen megvett magának. Nem is igazán meglepő, mikor kiderül, hogy a szívünkhöz nőtt szereplőket – ez nekem leginkább a mindig a harcot kereső „őrült” lovag volt – valóban van mitől féltenünk. Nem maradnak ugyanis mindannyian élve a regény végére. ;-)
A könyv öt részre van bontva – a kalandos utazás nagy helyszínei szerint – és nehezen tudtám kiválasztani a kedvencemet közülük. Mindegyikben rengeteg olyan apróság volt, ami nagyon tetszett. Akár a helyszíneket, akár az ellenfeleket (vagy az ott lakó lényeket), akár a kalandokat nézem, egyik rész sem marad alul az összevetésben. De Pampúr, a mágikus lények városa azért csak kiemelkedik még ebből az illusztris társaságból is. Bár észvesztően nagy kalandok itt nem történnek hőseinkkel, de „a buli” az valami fergeteges volt. És ahogy Pampúr a helyszínek „fejedelme” lett, úgy „alázta porba” lazán még az addig legjobbnak gondolt szereplőket is a végjátékban megjelenő – Korongvilág-regény főszerepébe illő – Timártész, a temetőőr. Ő egyszerűen zseniális.
A stílus, a karakterek, a világ és a történet is rendben van – Még hogy rendben! Új klasszikust, új kedvencet találtam! – mi baj lehet? Két apróbb gondom is akadt. Első, hogy a könyv végén lévő néhány oldalas időskála Ammerúnia történelméről elégtelen arra, hogy a tájékozatlan olvasót legalább minimálisan „képbe helyezze”. A második, hogy erre a könyv sem igazán alkalmas. A kalandokat olvasva ugyan nincs szükség semmiféle plusz tudásra, de mikor a négyesfogat tagjai végül az Opálváros körül gyülekezőkhöz érkeznek, és elkezdődik a szemben álló erők nagy körbeverése, igen nehéz volt követni az erőviszonyok alakulását. Megjelenik abban a részben annyiféle frakció és náció, hogy sokszor azt sem tudtam, hol áll a fejem. Egy idő után nem is nagyon követtem, hogy ki-kivel van, gondoltam elég lesz majd a győztest megismernem a végén. Egy összetett – már rengeteg történetnek helyszínt adó – világ alaposabb kiismeréséhez, mint amilyen Ammerúnia, a kezdőknek egy novellás kötet – vagy az ammerunia.hu – talán jobb kiindulópont lehet, mint egy ennyire mozgalmas, akciójelenetekben dúskáló könyv, amiben egyszerre vonul fel majdnem mindenki. Aki viszont ismerősként mozog már ezen a világon, ki ne hagyja!!!
Nem véletlen, hogy nem írtam semmi bővebbet a világ színpompás hátteréről, háborúkban kovácsolódott forgatagos történelméről, viszályairól, értelmes fajairól, a holdakon alapuló mágiarendszeréről, az itt játszódó egyéb művekről, az íróról vagy ezernyi más dologról, ami még eszembe jutott. Ezeket meghagyom a következő Muldoom-könyvre – vagy egy külön posztra? –, mert hogy ide még visszatérek, az olyan biztos, mint hogy az Éjféli erdő már fel is került az azonnal beszerzendő könyveim listájára. A Boszorkánylovag folytatása, a Boszorkányúr pedig előre láthatóan 2015-ben fog megjelenni, ami felőlem itt is lehetne akár már ma, a regény vége akkora cliffhanger…
Hol maradt a "Kedvenc" logó? :)
VálaszTörlésÉrdekes, hogy majdnem megvettem az új kiadást, amikor megtudtam, hogy a Sötét angyalok bővített verziója (bár állítólag érdemes az újat is elolvasni). De még én sem olvastam azt a regényt, szóval nem vagy egyedül a 15 év késéssel. :)
Viszont mostanában több nagyon dicsérő kritikát is olvastam róla, köztük a tied, szóval gyorsan felkerül a várólistára.
Már pótolom is! :D Kösz, hogy szóltál.
TörlésÉn szerdán megyek Pestre legközelebb, szerintem könyvrohamozok is egyúttal egy Éjféli erdőt. :)
Nem tudom mennyire jönne be ez a könyv nekem mert az Éjféli erdővel én nagyon szenvedtem egyáltalán nem tetszett...szerintem unalmas volt egy hangú egy kicsit sem fogott meg .
VálaszTörlésha kell valami jó is írnom róla akkor 1- rövid ,2 - kölcsön kaptam .nem lettem volna boldog ha fizetnem kelet volna érte.
ennél a könyvnél is szerintem valakitől kölcsön kérem ,ha jó beszerzem legálisan is.
Majd meglátom. Ez jó volt. :) De én szeretem ezt a klasszikus vonalat egyébként.
Törlés26 éve olvasok immár, a klasszikus vonalat én is szeretem .de ez valahogy nem jött be ,de az is lehet hogy rosszkor kezdtem neki.
VálaszTörlésAkkor en meg pont jokor. :D
Törlés"Nem maradnak ugyanis mindannyian élve a regény végére. ;-)"
VálaszTörlésA szerző homályban hagyja a sorsukat. Nem biztos, hogy meghaltak. Lehet, hogy igen; lehet, hogy nem. Nem egyértelmű, kivel mi lett a regény végén. Az én személyes benyomásom szerint mindegyik túlélte, és lehetséges, hogy a folytatásban is visszatérnek.
Erre spoileresen tudnek egyenesen csak valaszolni, amit inkabb hagynek.
TörlésHa visszagondolsz a vegere, az egyik szereplo nem él. Meghalt a parbajban. Ennyit mondtam csak. ;)
"Meghalt a parbajban." - félspoiler
TörlésJó, oké. De akiről te beszélsz, az (szerintem) visszatér az élők közé.
Na, de szerintem maradjunk ennyiben. Nem akarom lelőni a poénokat.
Cannibal Pityu: az Éjféli erdő java dark fantasy, a Boszorkánylovag pedig inkább a high vonulat, keverve egyéb stíluselemekkel (dark, hard, pikareszk - állítólag).
VálaszTörlésZoltán: Elhalálozások, visszatérések: a (fél)spoilerek veszélyesek lehetnek, szóval tényleg csak óvatosan!:D:D
Aldyr
Meghoztad a kedvem hozzá, amúgy is mostanság régi könyveket veszek valahogy sorra, úgyhogy ez - bár újabb, de az előélete miatt - szépen belillik a képbe.
VálaszTörlésMegakadt a szemem Wayne Chapman nevén, ha üzennél neki valamit, szívesen átadom: most hétvégén elvileg találkozom vele szülinapi gyerekzsúr alkalmával :)