A. M. Aranth - Cleadur - Dobszó a ködben

Gondolom nem nagy meglepetés, hogy nem tudtam (és nem is akartam) ellenállni az október elején megjelenő Holdárnyék-sorozat debütáló kötetének megjelenés előtti elolvasásának, hiszen a szerzője kedves jó ismerősöm évek óta… A barátság azonban nem jelenti azt, hogy kesztyűs kézzel fogok bánni a könyvével, ráadásul a szerző kifejezett kérése volt, hogy húzzam le róla a keresztvizet nyugodt szívvel. Még azt is megérti, ha egyáltalán nem tetszik a könyv – mondta –, elvégre a célközönsége sem én lennék, szóval nem lenne nagy meglepetés egy „visszafogottabb” kritika sem tőlem. Ilyen instrukciók után kezdtem hát bele a Dobszó a ködben elolvasásába.

A. M. Aranth ()

A Moonshadow egy bentlakásos középiskola, ahová átlagos gyerekek járnak. Az iskola melletti, örökös ködlepelbe burkolózó városba költözik a tizenöt éves Ashley, és az egy évvel fiatalabb ikertestvérpár, Amy és Gary. Ők hárman, szüleikkel, folyton vándorolnak és igen sok helyütt laktak már rövid életük során. A tanév kezdetekor az iskola diákjait megdöbbentő esemény hozza lázba. Tanárjuk eltűnt a ködben! A testvérek – frissen szerzett barátaik oldalán – azonnal a titokzatos bűneset kibogozásába fognak, de erőfeszítéseik ellenére megnyugtató választ nem, csak további kérdéseket találnak. Hamarosan a gyerekek addigi csendes életét egyre sokasodó és egyre nyugtalanítóbb események mételyezik meg, egészen addig, míg végül végzetesen beleragadnak a köréjük szőtt hazugságok hálójába.

Bár az angol-történelem szakon végzett A. M. Aranth első megjelent könyve valóban a Dobszó a ködben lett, de már számtalan – asztalfiókban landoló – mű írása során csiszolta írói eszköztárát. Ezek az írások igen változatos tematikákat ölelnek fel, hiszen van köztük steampunk, alternatív történelmi regény és önmagát félig komolyan vevő, félig parodizáló, horror-elemekkel tarkított űropera is. A Dobszó a ködben igazi Y/A urban-fantasy, amiben a nyomozós, kalandos, misztikus illetve egészen horrorisztikus elemek éppúgy megtalálhatóak, mint az egész sorozatban kulcsfontosságú szerepet kapó metál-zene is.

A könyvben három dolog tetszett igazán. Az első a hangulata, ami roppant erősre sikerült, és bár már most tudom, hogy kapok érte majd a fejemre – hiszen a szerző nem egy J. K. Rowling-fan –, de muszáj a Harry Potter könyvekhez (is) hasonlítanom a regényt, már csak azért is, mert annak is egy iskola az egyik fő helyszíne, meg ennek is és mindkettőben sok a (gyerek)szereplő, akiket könnyedén, profi módon mozgatnak megalkotóik. De amellett, hogy egy ifjúsági regényhez hasonlítom had említsem meg, hogy a könyv néhány felkavaróbb jelenete miatt Stephen King Az-ja is állandóan felidéződött bennem. (Igaz, főleg kisebb dolgok miatt, mikor a gyerekekkel rejtélyes – vagy mágikus??? – események történnek, és azok csigázzák finoman egyre magasabbra a kedélyeket. Emlékeztek például arra a jelenetre, mikor a filmben a kissrác kinyitja a csapot és abból vér folyik víz helyett? Na, itt sem egy életbiztosítás a fürdőszoba… vagy a köd… vagy a macska… vagy…)

A másik szuper adalék a regény saját mitológiája volt. A szerző a valóságot és a kitalációt folyamatosan vegyíti, de olyan ügyesen, hogy igen nehéz lesz elválasztani, mi tényleg létező és mi nem, ami egyfajta varázsvilágba viszi el az olvasót. Tudtam, hogy a könyv fantasy alapokon nyugszik, és előre készültem már rá – hiszen ez most a trendi –, hogy a városba költöző család/az iskola tanulói/tanárai vámpírok/farkasemberek/UFO-k/szuperemberek, de bevallom, addig nem jöttem rá, mi is van a háttérben, amíg ki nem derült. Pedig, visszatekintve, az elejtett apró nyomokból kitalálhattam volna. Nem fogom lelőni előre ezt a poént, olvassátok el, ha többet akartok tudni…, de az én tippem sokáig az volt, hogy a Moonshadow egy, Charles Xavier professzor X-Men-képzőjéhez hasonló rejtekhely…

A harmadik dolog, ami igen megfogott, az a regény nyelvezete. Mivel ismerem a szerzőt, ezért nekem az tetszett benne leginkább, ahogy visszaköszöntek azok a nyelvi fordulatok, amiket élőbeszéd közben is használ, másoknak ez nem lesz ilyen feltűnő, ők a humort és a frissességet értékelhetik majd a regényben.

- Honnan van a csajoknak örökké ennyi energiájuk? - lihegte Will, ahogy caplattak mögöttük.
- Megmondom - felelte Jerry azonnal -, a nők napfénnyel és széllel is gyönyörűen elvannak. De néha fogyókúrával táplálkoznak.
- Az főleg energiadús - jegyezte meg Gary -, olyankor több erejük van vitázni.

Most, mivel eddigre a kötet Y/A besorolása miatt úgyis elvesztettem már néhány – erre a témára – immúnis olvasót, összefoglalom gyorsan, mi ijeszthet még el olvasókat a regénytől. Tehát: a főszereplők gyerekek, ezt sok felnőtt nem szokta díjazni, aminek lehet akár megmagyarázható oka is – például, hogy a gyerekek szövege egy felnőtt szerző tolmácsolásában hamisan cseng –, de itt ezzel nem fogunk találkozni. A szerzőnek – tanárként – volt elég lehetősége tanítványait hosszan megfigyelni, ezért gyerekszereplőit úgy alkotta meg, hogy senki se tudjon belekötni azok hitelességébe. Meglátásom szerint ez sikerült. Sem a diákokkal, sem a felnőtt szereplők nagy részével nem volt semmi problémám, sőt a gyerekeket és a pókszerű igazgatót kifejezetten csíptem. Ezek a szereplők élnek, mindannyiuknak saját egyénisége, motivációi vannak. (Eleinte nehéz volt a szereplőket követnem, mivel igen sokan vannak, sokszor nem tudtam ki-kicsoda, de aztán belerázódtam.)

Vörös hajú csaj nincs a könyvben, de lehetne...

A gyerekek közös érdeklődési köre, ami a különös események nélkül is összehozta volna őket a tanórák után, a zenélés szeretete, konkrétabban a metál zene! Ez az egyik átívelő motívum, amire a későbbi regények is fel lesznek fűzve (legalább is most azt gondolom, hogy koncertezés közben fognak majd nyomozgatni…), és hát tudhatjátok, hogy a rock/metál az nem az én műfajom, ráadásul azt sem nagyon értem, hogy mi a jó úgy általában a zenélésben – a zenehallgatás az már persze más tészta! Azt viszont tudom, hogy a szerző igazi fém-fej (meg szerepjáték-geek és kardgyűjtő-nerd), szóval megértem, miért szőtte bele a könyvébe ezt a szálat ilyen erősen. Az én könyvem szereplői is biztosan Warhammer 40K-t játszanának – egy Dark Angel sereggel. Szóval van itt Finntroll meg Motörhead és egyéb társaik dögivel, metálos legyen a talpán, aki mindet ismeri. Egyszóval engem nem hoz lázba, de el kell ismernem, a könyvben csak úgy zakatol, lüktet a rock! A Moonshadow koncertjét – a szexi dobos Amyvel és a goth Leah-val – azért én is örömmel megnézném.

Sok a kamasz, tombolnak a hormonok. Ez az – a „romantikus” drámázás -, amit egyszerűen rühellek, de itt (és ezt a dicséretet szerintem még egy író sem zsebelhette be tőlem) kíváncsi voltam, ki kivel jön össze, sőt, Jerrynek – csak vágná le a haját! – még drukkoltam is… És mikor eljön az idő, és az égben köttetett kapcsolatok végre révbe érnek… nem mondom el, ki kinek lesz a párja, de nagyon elégedett voltam…

Amy...

A Cleadur – Dobszó a ködben a sorozat első része – aminek történetéről most direkt nem írtam részletesebben –, és ahogy ennek most az énekes-dobos Amy, úgy minden további résznek a zenekar egy másik tagja lesz majd a központi figurája. Míg ez a kötet még csak megalapozta a nagyszabású átívelő szálával a történet fő irányát, addig a 2015 év elején várható második részben (Acorenu – Kiválasztva) már igazán beindulnak az események és komoly nyomozás fog folyni, egy sor ősi, 1500 éves óangol nyelvű jóslat után. Külön érdekesség, hogy a regényben lévő nyomok segítségével ráadásul az olvasó is képes lehet majd meglelni a rejtély mélyére vezető ösvényt, tehát egyszerű olvasmányon túl még egy agytekervényeket megmozgató intellektuális játéknak is fel lehet fogni a Holdárnyék-sorozatot. Bár nem „nekem” íródott, mégis várós lett a folytatás! A misztikus urban-fantasykat kedvelő tinédzser nyomozóknak (14+) és fiatalos szüleiknek ajánlom főként. Metálosoknak, rockereknek, gótoknak pedig egyenesen kötelező.