 |
| Michael J. Sullivan (1961-) |
Az első két részben még a szárnyait próbálgatta az író, azok a könyvek a fantasy tematikán belül a klasszikusnak számító „kalandos” irányt követték. A két zsivány látszólag piszlicsáré ügyekbe keveredett – egy kard elemelése és egy toronyba bejutás volt a feladatuk. A háttérben persze nagyobb, sötétebb ügyek húzódtak meg – hatalmi törekvések, régi feszültségek, ősi jóslatok sejlettek fel az olvasók előtt. A szereplők remek jellemábrázolása, az ígéretesnek tűnő (történelemmel és lüktető jelennel rendelkező) fantasy világ, valamint Sullivan olvasmányos stílusa miatt emelkedett ki ez a regényfolyam(kezdet) más – ismeretlen(ebb) – fantasy szerzők munkái közül. A regények tudatosan úgy lettek megírva, hogy mindegyik kötet egy sztorit meséljen el, de végül a sorozat összes része egyet epikus történetté álljon össze.
A harmadik részben már jóval több mindent ismerhetünk meg az eseményeket mozgató politikai erővonalakból. A könyvben a kisebb események helyét nagyobb, országok sorsát meghatározó fordulatok veszik át. Kitör a háború a birodalompártiak és a nemzetelvűek között, a főszereplőkre kevesebb idő jut. Szerintem a váltás igazán jót tett a műnek, és az addig is ígéretes sorozat a harmadik résztől végre a kedvenceim közé nőtte ki magát. Természetes volt tehát a feltételezés, hogy a negyedik rész története jórészt ezen háború kiterjedéséről fog szólni. Mint kiderült, ez a gondolat nagyjából 50%-ban lett helyes.
A Smaragdvihar a harmadik rész vége után csupán néhány héttel kezdődik. Hadrian elszántan veti magát a rég megjövendölt Örökös után, Roycenak viszont elege lett a kalandozó-életből, ő csak házasodni szeretne. Egyikük célja sem teljesülhet azonban, mert királyuknak sürgős megbízása van számukra (Royce legnagyobb sajnálatára), ami a kalózoktól hemzsegő vizeken túlra, egészen Kálé dzsungelektől borított földjéig vezet, amit vérszomjas goblin törzsek sanyargatnak. A „természetes” veszélyektől hemzsegő út közben még Royce főellenségének ármánykodását is túl kell élniük. A könyv másik szálán a három női főszereplőre vár a feladat, hogy a nemzetelvűek vezérét, egyben az Örököst megtalálják és kiszabadítsák a birodalompártiak kezéből.
Ebből a rövid tartalomból is kiderül, hogy a negyedik rész tartalmilag az első részek felé kanyarodik vissza. Ez ugyan – de tényleg csak egy icike-picikét – „kellemetlen” meglepetést jelentett nekem hirtelen, de mégsem lett semmi probléma belőle, köszönhetően a tengeri helyszínnek. Egy hajón játszódó történettel (ld. például Robin Hobb – A bűvös hajó I-II.) engem szinte ugyanúgy kenyérre lehet kenni, mint egy háborús-fantasy regénnyel. Egyszóval telitalálat, a hajós részeket – tehát a könyv legalább felét – imádtam. A tengeri életről szóló részek, a matrózok torzsalkodása és a folyamatos feszültség a fenyegetettségek – külső és belső egyaránt – árnyékában együttesen igen erőteljes hangulatot kölcsönöznek a műnek. Ezen felül szerencsére a dzsungelben játszódó részeket és a három grácia nyomozgatós jeleneteit sem lehet elmarasztalni semmiben. A karakterek folyamatosan fejlődnek, változnak, ami külön örvendetes, ráadásul mindkét szál lezárása kiszámíthatatlan, váratlan. (Én még a hajón lévő kém személyére is rosszul tippeltem…)A mindenhol hangoztatott – és az első három részre igaz – szöveg, vagyis hogy mindegyik könyv önmagában is élvezhető, kerek történetet mesél el, itt már nem igaz. A regény elején még csak-csak össze lehet állítani az eddigi eseményeket, szétszortírozni a jó és a rossz szereplőket, de a könyv lezárása már tipikus: cliffhanger. A veszélybe került szereplők további sorsa kérdéses, a történet egy szála sem zárult le megnyugtatóan. Az ember már automatikusan nyúlna is a folytatásért, de sajnos a Télvíz idején majd csak október-november körül fog megjelenni itthon, az meg hol van még… Várólistás!
.jpg)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése