Ugrás a fő tartalomra

Jeff VanderMeer - Kontroll







Jeff VanderMeer (1968 - )
Mikor februárban elolvastam a Déli Végek trilógia első részét, az Expedíciót – IDE katt a róla szóló posztért és a szerzői háttér-információkért –, még nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Nem gondoltam, hogy egy olyan könyvet olvasok, ami bár teljesen kerek – mondhatni lezárt, de ez persze nincs így – történet, mégis se füle se farka. Nem tudunk meg belőle semmi választ a minket gyötrő kérdésekre, teljesen olyan volt abbahagyni, mintha a regényt félbe (helyesebben harmadába) tépték volna és a lezárást – a válaszokat! –, gondosan elrejtették volna előlem. (Stílszerűen egy határ mögé, amin lehetetlen áttörnöm.) Most azonban eljött az idő, hogy néhány puzzle-darab a helyére ugorjon, hiszen itt a folytatás, a Kontroll (Authority).

Persze, mivel nem vagyok teljesen kezdő, ha sorozatokról van szó, egy percig sem gondoltam komolyan, hogy a második részben már valami is kiderül az X Térség „céljával”, a körülötte lebegő titokfelhővel kapcsolatban… így nem is kellett csalatkoznom. (Ezzel eddig még nincs is baj, de ha a harmadik rész után is ezt kell majd írnom, akkor lehet, hogy újra át kell gondolom a sorozatról formált véleményemet. :) )

Az első részben négy tudós hölgy ment át azon a határsávon, ami a partvidéken harminc éve megjelent, és ami minden megfigyelésnek – és a józan észnek – ellen állt. Ez az expedíció már a XII-ik (vagy nem is?) a sorban és hasonlóan szerencsétlenül járt, mint az előtte odamerészkedők többsége. Mivel a szó szoros értelmébe vett (ép elméjű) túlélő nem igazán maradt a kalandvágyó kompániából, ezért a Kontroll szakít a történetükkel és máshol kapcsolódik az eseményekbe. Ebben a részben a Déli Végeken járunk, ami a határ mellé felhúzott kihelyezett kormányügynökség neve. Ők képzik ki az X Térségbe küldendő kísérleti malacokat tudósokat a benn „várható” veszedelmekre és ők hivatottak a tudatlanságban tartott közvélemény felé irányuló – Nincs itt kérem semmi látnivaló! – semmitmondó kommunikációért is. A Déli Végek nem a parancsnoki lánc teteje, ők a Központnak – a „kémek és kormányügynökségek” főhadiszállásának – jelentenek, ami persze egészen máshol székel. Mivel az eltelt évtizedekben a Déli Végek semmi épkézláb elmélettel nem tudott előállni, ami legalább részben megválaszolná az X Térség puszta létét, ezért a Központ – mintegy rendet vágni a hozzá nem értő inkompetensek közt – a harmadik generációs amerikai James Bond palántát, Kontrollt küldi a helyszínre, hogy kerül amibe kerül, de szerezzen végre néhány választ.

„…A repülőn, míg új munkahelyére tartott, fura gondolatai támadtak az X Térség közelében lévő tengerparti városok lakóira vonatkozóan. Az jutott eszébe, talán mutálódtak valamiképpen, láthatatlanul, a bőrük alatt. Egész városok változtak meg lényegesen, miközben külsődlegesen semmi sem érzékelhető. Az ilyenfajta gondolatokat egyszerre kell táplálni és féken tartani, már ha érti az ember a módját. Hallgatni kell rájuk bizonyos mértékig, de mégsem hagyhatjuk, hogy eluralkodjanak rajtunk. Kontroll tapasztalata azt súgta, hogy fontos tudatalatti dolgokat tükröznek, valami ösztönféleség nyilatkozik meg általuk, aminek nem szabad ellene szegülni. Tény, hogy a Déli Végek olyan keveset tudott még most, három évtized múltán is az X Térségről, hogy nem lehetett jogosulatlannak ítélni a legirracionálisabb óvatosságot sem.”

Kontrollt a nagyapja (szintén kém-nagykutya) már gyermekkora óta készíti fel a majd szolgálatban töltött időkre. Élete felett anyjának (még nagyobb kém, mint nagypapi) még erősebb kontrollja van, még fiacskája karrierjét is folyton egyengeti az Ügynökségnél – mint a főnöke/jóakarója (?), ez még a családi és nemzetközi titkok közt felnövő Kontroll sem tudhatja biztosan. Mint ahogy azt sem, mit kéne igazából felfedeznie a Déli Végeknél folyó munkája során. És hogyan, ha még senkinek sem sikerült? És miért olyan ellenségesek vele új kollégái? És ki a felettese, a Hang? És ki kinek is a főnöke a Déli Végeknél? És mit akar az anyja tőle? És a nagyapja, aki elvileg már nyugalmazott kém csak évek óta? És az X Térségben ragadt világítótorony-őr? És a halott Igazgatónő? És ha nem halott? És miért esnek ki egész órák az emlékezetéből? – És miért hiányoznak egész részek – a második, a harmadik és az ötödik törés, valamint a teljes Tizenkilencedik fejezet – a könyvből…? – És egyébként is, mit is csinál ő egyáltalán? És mi van, ha az X Térség szörnyetegei ki-be járnak az átjárhatatlan határon? És mi van, ha már az irodáját is elérték? És ha őt magát is? Vagy anyut? A Központot? És ha…? Vagy…? Nem… Azt nem… …vagy mégis? Lehet? És van kiút? És a világnak…? Mi a valóság?!?

Valami ilyenre készüljetek majd a Kontroll olvasása előtt – ami egyébként majdnem kétszer olyan hosszú, mint az Expedíció volt –, valamint arra, hogy a válaszokra még szeptemberig várnunk kell. Akkor jön majd a lezárás, a Fantomfény, ami vélhetően újra a határ mögé kalauzol majd el bennünket. Várólistás könyv az is persze, hiszen az eddigi két rész elég lehúzó és sötét – utálom a hipnotizálást – volt. A lovecrafti hatásokat le sem tagadhatná VanderMeer, még ha akarná sem (persze nem akarja), de a fő okom, hogy maradok a végére is annyi, hogy érdekel, hová is akar kilyukadni a szerző ezzel a történettel. (A borító egyébként nagyon eltalált. Pszichedelikus, mint maga a regény, amit nekem egyébként sikerült nyuszi-szakadás nélkül kiolvasnom…) Azt biztosan bebizonyította, hogy lehet jó paranoid – izgalmas, feszült – könyvet írni a lelki terrorról. Nem kell „földönkívüli” helyszínen lenniük a szereplőknek ahhoz, hogy egy csöppet becsavarodjanak…

„…Ahol a bűnös kezéből a fojtó gyümölcs fakad, ott hozom a halál magvait, hogy osztozzék a férgekkel, melyek a sötétségben gyülekeznek, s életük erejével veszik körül a világot, míg más vidékek homályos csarnokaiból sosem volt, sosem létezhetett alakok vonaglanak gyötrődve a kevesek türelmetlenségéért, akik sosem látták azt, ami lehetett volna. A fekete vizekben, éjfelen sugárzó napfényben érik meg majdan az a gyümölcs, s annak sötétjében, mely színarany, hasad föl, hogy megnyilváníttassa a föld végzetes puhaságát. A mélység árnyai, akár egy óriási virág szirmai, mely a koponyán belül virágzik, s túlterjeszti az elmét az ember által elviselhető határokon…”
Tisztára kedvem szottyant elolvasni a Jelenések Könyvét!

Persze olvasgattam blogos posztokat a könyvről, és sok szerint a szereplők laposak, talán direkt unszimpatikusak is. Nekem Kontrollal a világon semmi problémám nem volt. Tetszett a családtörténete, a mentalitása, mondjuk úgy, minden. A többi szereplő – szó szerint mindenki a Déli Végeknél dolgozók közül – persze inkább hasonlított egy jóféle testfoglalásos mozi (testfoglalás utáni) szereplőgárdájára, de itt most ezt sem láttam problémának. Egy plusz réteget kapott ettől a könyv – olyan felkavaró réteget, mint ami az „ajtó-ami-nem-is-ajtó”-n volt, amit Kontroll megérintett a végjáték előtt. Vandermeer prózájával sem volt semmi problémám, nem éreztem elnyújtottnak a regényt. Egy stíluselemét azért kifejezetten utáltam mondjuk, mégpedig, hogy az időben (bekezdés, de akár párbeszéd közben is) – minden jelzés nélkül, hirtelen – ugrál előre-hátra. E nélkül – de tényleg, legalább jelezné az időugrást valamivel! – kifejezetten meglettem volna.

„…Azzal már tisztában volt Kontroll, hogy a tudományba vetett hit sosem ér igazán messzire. A logikátlanság zikkuratjai bezzeg, amelyeket az átlagos terrorista épít magában, mikor megvásárolja a bombához szükséges műtrágyát vagy detonátort, szédítő sebességgel emelkednek és erősödnek. És amikor azok a tornyok a földre omlanak, tovább léteznek az elkövető elméjében és mindenki máséban is – csak más okokból.”

Mivel a Déli Végek-trilógia nem egy „hagyományos” trilógia, hanem egyetlen (így nézve majdhogynem monumentális) regény három részre vágva, amiből még bármi lehet – sajnos persze még el is bukhat vele a szerző –, ezért nem meglepő a könyves fórumokon az első két részre adott átlagos osztályzatok nagy aránya – én is 7-re pontoztam egyébként a Moly-on –, pedig ez a mű egyáltalán nem szokványos, annyi bizonyos. A harmadik részre adott szavazatok vélhetően már majd többet fognak mondani a könyv valódi minőségéről, mint az eddigiek – vagy nem...

A könyvért köszönet az Agave Könyvkiadónak!


Megjegyzések

  1. Már vártam mit fogsz írni róla. Szerintem rettentő unalmas volt ez a második rész. Nem csak tartalomra, stílusra is.

    VálaszTörlés
  2. He-he. Én az első részt sem bírtam elolvasni. Talán, ha 40-50 oldalt olvastam belőle, de leraktam, mert rá kellett jönnöm, hogy nem az én zsánerem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, emlékszem rá, hogy volt vele problémád. :) Ezzel is lett volna. Na de majd a harmadik rész! :D

      Törlés

Megjegyzés küldése