Charles Stross - Accelerando

Charles Stross (1964 -)

Charles Stross nevével sűrűn összefut az, aki rendszeresen figyeli a különféle sci-fi díjakra jelölt könyvek listáját. Azonban a nemzetközi sikerek dacára idehaza – az Accelerando (ami például Locus-díjas lett, de persze a többi nagy versenyen is jelölt volt) idei megjelenése előtt – magyarul még nem olvashattunk egy Stross-regényt sem. Pedig az angol író, akit sokan a brit hard sci-fi egyik legnagyobb élő tehetségének tartanak, számos könyvet írt. Közülük több is méltán tarthatna az itthoni olvasók érdeklődősére számot – például az Eschaton sorozat, ami az űroperák világába vezeti el az olvasóit –, de megtagadnám magamat, ha elhallgatnám, hogy engem bizony az ötödik részénél járó (és néhány kisregénnyel még tovább bővített) Laundry Files sci-fi/horror sorozata érdekelne a legjobban, amikben a lovecraft-i gyökerek előtt tiszteleg. Charles Stross egyébként a szememben – és sokak máséban szintén, még ha feltehetőleg nem is tudnak róla – már írói karrierje előtt ikonikus figura volt, egyszerűen azért, mert dolgozott az Advanced Dungeons & Dragons szörnykatalógusán – egy igazi geek biblia –, aminek fénymásolatait régebben – excuse moi – „szarrá forgattuk”. Neki "köszönhetjük" többek között a death knight-okat is. (Kedves Stross, néhány karakterem lehet még mindig élne, ha… szóval meglettem volna nélkülük is…! ;-)

De most az Accelerandoról szeretnék írni – többé-kevésbé legalább is. Azért szeretem a fantasztikus irodalmat, mert rengeteg ága van, olyan könyvhöz nyúlok, amilyen stílusra/témára épp kedvem szottyan. Ha akarok kalandos űroperát olvasni, egyszerű a dolgom. Háborús sci-fi? Semmi probléma. Különféle természettudományos tételekre alapozott „tudósos” sci-fi? Legkönnyebb. A tematikákat napestig lehetne sorolni. A hatalmas sci-fi torta egyik nagy szeletét a jellemzően egy nem túl távoli jövőben játszódó, technológiai szingularitással – és a poszthumanizmussal – foglalkozó regények jelentik. Nem az Accelerandora gondolok – főleg –, mikor azt mondom, hogy ez az a tematika, amivel én már többször is csúfosan megégettem magam. Legemlékezetesebb persze a Diaszpóra, amin egyébként azóta sem sikerült keresztülvergődnöm, de sorolhatnék még regényeket, amik bizony megszenvedtettek. Az az igazság, hogy amikor egy szerző teljesen szabadjára ereszti a képzeletét és a regényében a szingularitás megjósolhatatlan irányára és felfoghatatlan sebességére hivatkozva bármi megtörténhet – majd rögtön az ellenkezője is –, nem kicsit érzem elveszettnek magam.

Amikor a szereplőkből több példány (változat) is létezhet egy időben és egy helyen; vagy ha egyes karakterek számára máshogy telik az idő, mint a többieknek, mert mondjuk egy virtuális térben él – igen, régebben bizony William Gibson Neurománcával is meg kellett küzdenem –; vagy ha 70 év alatt nagyobb technikai fejlődés megy végbe, mint eddig 10.000 év alatt; és az ember olyan alakot vehet magára, amilyet éppen reggeli alatt kigondolt – nos, nekem ez már egy kicsit sok. Egyszerűen nem tudom beleélni magamat. Ennyi. Az Accelerandoban pedig a fenti példák mindegyike megtalálható. Szóval – úgymond – megint beleszaladtam egy nehezebben emészthető, poszt-cyberpunkos sci-fibe. ...csakhogy most már eleve készültem erre! :)

Ennek ellenére a könyv még így – rákészülve – is a hullámvasutazást idézte fel bennem. Többször kérdeztem magamtól, hogy minek olvasom egyáltalán, hiszen a felét sem fogom fel annak, amiről szól, aztán meg hirtelen azon kapom magam, hogy arra gondolok újra… és újra… aztán megint, hogy ezt tutira bekedvencelem majd a Molyon! Aztán hirtelen valamin ismét elvesztem a fonalat és csak pislogok, hogy most már megint mi történik? Pontosabban nem is azért pislogok, mert nem értem a történetet, hiszen a könyv „novellás” szerkezete – minden fejezet ugyanis egy szinte új történet, köztük általában tíz éves ugrással – segített abban, hogy a sztori fősodrával végig tisztában maradhassak és a fejezetekbe ékelt „technológiai gyorstalpalók” is hasznosak voltak, és nagyjából sikeresen tartottak képben végig, hanem... nem is tudom, talán kicsit túl sok volt a sehova (illetve a csillagokon is túl, ha így jobban tetszik) sem vezető fejtegetésekből, a magasröptűnek tűnő, de mégis homályos párbeszédekből, technikai zsargonból. (Valami ilyesmi...) Stross szerencsére sokszor kifejezetten vicces mesélő, ami kicsit enyhítette a regény néhol nehézkesebbnek ható stílusát, de azért nem árt, ha "keményebb dióra" készültök, amikor belevágtok.

„…Ma Jack a biztonságikamera-elkerülő iskola végzős tanulója; a képzés igen nehéz volt, de a nyomai eltüntetéséből dicséretben részesült.”

Az hamar megfogalmazódott bennem, hogy a könyv SOKKAL jobban tetszett volna, ha a cselekmény nem 2024-ben (…kb…) kezdődött volna, hanem még vagy 300 évvel később. Sok csodálatos és még több valószínűtlen technika kapott szerepet a könyvben, amit nem igazán tudok elképzelni összesen tíz év (vagy az Accelerando 2005-ös megírásától számítva tizenkilenc év) múlva. Lehet, hogy túlságosan földhöz ragadt vagyok – esetleg egyenesen szingularitás-tagadó! –, de a fiatalabb koromban (általam is) vizionált hatalmas technikai fejlődésnek nem látom semmi nyomát. 2024 számomra úgy tűnik nem fog jelentősebb változást hozni 2014-hez képest, mint hogy megjön a Windows 2.4 vagy az Ubuntu linux disztribúciót I-buntu-ra keresztelik. Esetleg – végre, örülnek a fejesek a Pentagonban! – sikeresen próbálják ki éles harci körülmények között az első hadihajó által tíz évig csak feleslegesen hurcolt railgun-t; globálisan 1 euró lesz 1Tb tárhely havonta a felhőben; megint lépnek egyet előre – egy kicsit – a rák és az AIDS gyógyításában – és talán 2020-ra tényleg minden TESCO-ban kapható lesz már jutányos áron a lövésálló casual street wear (így legalább William Gibson jövendölése bejön). Egyszóval semmi jelentős, 2024-ben a helyzet jobbára változatlan…

Néhány szót ejtenék a könyv fizikai jellemzőiről is. Sajnálom – bár gazdaságilag meg is értem sajnos –, hogy az Ad Astra áttért az eddigi könyveiknél nagyon is megkedvelt, gyönyörű fehér papírról a mostanság általános, szürkébb, újrahasznosított papírra. Öröm az ürömben, hogy legalább a kötés jó maradt, nem törik a gerince, és nem szakadnak ki a lapok, de azt már nehezebben értem, hogy a szintén szeretett (Jó, én szerettem, más nem tudom, észrevette-e egyáltalán…) fontjukat miért kellett lecserélni erre a mostani – szintén átlagos, TNR, vagy valami hasonlóan ritka – betűtípusra. Persze, így sűrűbb a szedés, több infó egy odldalon – eddig 63*32=2016 karakter/oldal, így pedig 66*37=2442 karakter/oldal (Ugye, milyen jól jön, hogy erről is vezetek nyilvántartást... ;-) ) –, kevesebb papír kell a könyvhöz, szóval anyagi okok, satöbbi, de akkor is sajnálom. A borító design viszont nagyon jó lett most is, és örülök, hogy a gerinc mindkét Ad Astrás könyvnél fekete lett. Ha így marad a következő köteteknél is ezután, akkor az igen jól fog mutatni majd a könyvespolcokon – igaz, a szövegben maradt jó néhány bosszantó helyesírási hiba, és azt sem értem, hogy az eddigi formátum mellett miért nem lehetett kitartani és miért lett kisebb két-három milliméterrel a könyv, mint az előző részek...

Az biztos, hogy nekem az oldschool sci-fik könnyedebb – jobban kikapcsoló, szórakoztatóbb – olvasmányok, mint ez az újhullámos vonulat, de ettől eltekintve az Accelerando (és hasonszőrű társaik) jelentős olvasói bázissal büszkélkedhetnek, ami egyet jelent azzal, hogy az olvasók képzeletét manapság a közeljövőben (?) várható technikai- és biológiai-fejlődési irányok igen is mozgatják. Az Accelerando pedig sikeresen mutat meg ezen irányok közül egyet.

A regény elektronikus változatai (persze angolul) a szerző blogjáról legálisan is letölthetőek különféle formátumokban.

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!