Szabó Győző - Toxikoma

A Sztrugackij-testvérek Lakott sziget című könyvéről szóló debütáló posztja után tiszteletbeli vendégbloggerünk, jó barátom Mr. BloodBunny - végre valahára - új írással jelentkezik a blogon. Ugyan nem fantasztikus regényről lesz szó a tovább mögött, az írás viszont kifejezetten az, ráadásul a sötét humor mögött - néha már könnyeztem... - igazán lényegre tapintó is. (Tényleg ajánlom, hogy olvassátok el minél többen.)

(Még egyszer köszi, Gergő, fergeteges lett!)

„Ami történt, megtörtént.”

Ezzel az irgalmatlan közhellyel nyit Szabó Győző megrázónak, döbbenetesnek szánt kamingautja. Vagy mije? Mielőtt belevágnék, meg szeretném köszönni a könyvet. Ajándékba kaptam, és biztos vagyok benne, hogy az ajándékozót színtiszta jó szándék vezérelte, ő csak egy fain könyvvel szeretett volna megörvendeztetni, szóval bébike: Hálásan köszönöm! Isten tartsa meg könyvajándékozó jó szokásod. De…!

Szabó Győző (1970-)

Szabó Győző nem író. Rendben. Olvastunk már számtalan érdekességet nem íróktól is. Én sem vagyok nagybetűs ÍRÓ, de ha leírom, hogy „egy közép-afrikai békafaj, ha veszélyben érzi magát képes szándékosan eltörni lábujjcsontjait, majd azokkal keresztülszúrja bőrét, így egy csomó hegyes-éles pengével veszi fel a harcot a támadójával (Wolverine bazmeg!!!)” vagy pölö „francia méhészek találtak a méheiknél kék színű mézet, melyről kiderült, hogy a közeli csokifeldolgozó üzem M&M’s cukorka színezékanyagának felhasználásával készítettek a szorgos méhecskék” az még lehet érdekes. A Toxikoma kapcsán kíváncsi voltam például, hogy hogyan lehet végignyomni előadásokat teljesen beállva? Vagy hogyan tudta titokban tartani az újdonsült elfoglaltságát Győzi? Vagy hogy végső soron mi visz rá egy sikeres, intelligens, jómódú, jóképű és népszerű embert a keménydrogok fals eufóriával kikövezett útjára? Ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, ne is reménykedjen senki. 

De akkor mit is adtak nekünk a rómaiak? Nos, ők elég sok mindent, ellentétben a Toxikomával amiből patakokban folyik az izzadtság és a hiteltelenség, az írói véna és fantázia abszolút tök totál teljes hiánya, valamint a „milyen fasza csávó vagyok én” életérzés érfalrepesztő mennyiségben. 

Nézzük kicsit részletesebben. Az iromány így kezdődik, nem változtattam, kozmetikáztam rajta semmit: „Ami történt, megtörtént. Mi volt ez? Szimpla genetika. Hajlam talán. De azt tudom, hogy nem bántam meg. Őszintén.” Túl azon, hogy szerintem ez így kissé értelmetlen, az elég sokat elárul az író elvtársról, hogy a könyv legelején hárít és mosakszik. Ez csak genetika. Hajlam. Tehát nem én tehetek róla, hanem a cudar körülmények. Én csak áldozat vagyok. És így meg se bánom, tök fílinges volt, meg olyan tutifrankós is. De komolyan: én ŐSZINTÉN nem bánom! Jó hogy még külön nem is vagy rá büszke B+! (Bár szerintem az, csak a korrektorok kihúzták azt a részt). Most mondanám, hogy innentől spoiler alert de muhahaha, ne vicceljünk már, egy ilyen könyvnél?!? 

Vannak persze ennek a könyvnek is erényei. Például az, hogy egy könyv, nem pedig mondjuk videójáték, vagy pestisjárvány, vagy bomba, szóval nem nyomkodni vagy hatástalanítani kell hanem olvasni, tehát a formátum jó. Aztán találhatunk benne néhány jó anekdotát, pl mikor találtak egy mákmezőt valahol a dzsindzsásban, amiből persze azonnal azt hozták ki, hogy DROOOG!! és ott bohóckodtak a mákgubók vagdosásával; meg hogy Pesten mezei virágboltokban is lehet bódító szereket tartalmazó növényeket venni, és hogy erről tudnak a virágárusok is, akik szinte csak ezért tartják „azokat” a növényeket a jól ismert törzsközönségnek; meg hogy a tűcsere program hiányában a gyógyszerészektől kellett kunyizniuk a fecskendőket, akik vagy elhitték hogy a cukorbeteg dédinek lesz, vagy ment a fenyegetőzés, hogy „akkor maga miatt leszek AIDS-es és maga ezzel a tudattal fog élni” és ezért szánalomból megkapták az inyit; meg még elvétve találni benne újdonságokat, sőt mi több, érdekességeket is, de kb ennyi. Ja meg rövid: 264 oldal, ló betűkkel, nagy sortávval, széles margóval nyomtatva, szal nem nagy kunszt. Ha valaki szerelmes Győzőbe, akkor ennyivel megússza, hiszen a szerelmetes ember nem látja a másik hibáit, márpedig mostantól csak azok kerülnek említésre. 

 

Az egyik legnagyobb bajom a Toxikomával, hogy Szabó Győző saját magának nyal be benne, de nem ám csak úgy felületesen nyelve hegyével, hanem keresztcsontig bőnyállal. Önmagát egy robotzsaruba oltott terminátorként állítja be aki keményebb mint a vídia, keményebb mint a gyémánt, még magánál az életnél is sokkal-sokkal keményebb legény, aki egyben hihetetlenül kúl arc is. Leírja pl, hogy orrba-szájba csalta a feleségét minden ótvaros heroinista kurvával, ami eddig még egy dolog, de minden ilyen koszvadékkal történt hentergést nagy hódításnak, fasza dolognak állít be. Nagy ívben szart arra, hogy valaki szereti őt, otthon várja, vigyáz rá stb, neem, az csöppet sem menő. Bezzeg az, ha a rendőrségi razziát egy nővel az ágyneműtartóba bújkálva elsunnyogjuk, majd a rendik távozása után dugunk egyet a drogos félhulla szakadékkal, na az a királyság. Egyszer külföldön jött rá a viszketés, heroin bácsi befigyelt, majd mentőt kellett rá hívni. Miután visszaértek Magyarországra, megkapta a kemény 40 eurós kórházi számlát, amit laza mozdulattal a szemétbe hajított, ami után soha többé nem is keresték. Házakat telibehugyozunk az utcán, betörünk, lopunk, kihasználjuk a pajtikat, szarban hagyjuk a kollegákat… Menőőő!!! A drogozása ugye külső okokra vezethető vissza (t.i. genetika) de a leszokás már csakis az ő saját érdeme. Ő túlélte. Ő túlélő. Ő egy kikúrtnagy hős! „Győztem. Június 29.-én végső csapást mértem az elmúlt tíz évemre.” fejezi be szerényen Bástya elvtárs a regényét. Tényleg nem az a bajom, hogy fiatal korában csinált hülyeségeket. Egyikőnk se szent, legalábbis én biztosan nem, de az már elég gyomorforgató, hogy Szabó úr mindezeket a faszságokat, „felnőtt fejjel” nem hogy nem bánja, de a sorok között igen könnyen kiolvasható, hogy követendő példának is tartja, meg van róla győződve, hogy Ő a Jani. Azt meg direktbe le is írja, hogy az egész kábszerezés mekkora buli, milyen nagyon fantasztikus élményeket nyújt, mennyire bitangjó az egész, és mekkora király csávó már az aki heroinnal kel/fekszik. És sosincs ott a „de”! Pazar cucc ez a blue-meth Mr Heisenberg, csak épp a fogaim kirothadtak a helyükről. Ütős ez a kokain Mr Montana, habár már három szívműtétem volt. Szupcsi ez a fű Mr… ööö bocs, hogy is hívják magát? Semmi ilyesmi nincs. Az egész dolog jó! Pozitív. Semmi kivetnivaló nincs benne, és ezek nélkül a drogdelíriumok nélkül kevesebb az ember.

Ez a másik dolog amitől lassan de biztosan ment fel a vérpresszióm: ez a drogozásnak, a drogoknak és azok hatásának abszolúte egyoldalú, elbagatelizált bemutatása volt. EZ A KÖNYV MEGHOZZA AZ EMBER KEDVÉT A NARKÓHOZ!! Leírja, hogy annyi drogot magadba küldhetsz mint ahány birkacombot Schmuck Andor, és az ÉGEGYADTA VILÁGON SEMMI BAJOD NEM LESZ! De tényleg, szó szerint semmi. Fizikai kondíciód oké. Simán felléphetsz színházakban, a memóriádnak, beszédkészségednek semmi baja nem lesz. A családod, barátaid, kollegáid szeretni fognak, mert TE MAGAD IS tündér maradsz. Megcsalások, haverok/barátok/család hülyére vétele? Pfihaa! Mindenki mindent megbocsájt. A vége felé leírja, hogy külföldön forgattak volna, de a producerek rájöttek, hogy heroinista, és mondták neki: „Oké Győzi. Drog gyermeke vagy. Ráadásul az összes drogok közül is a heroin az apád. De semmi gond. Szeretünk. Te kellesz nekünk. Úgyhogy légy olyan bájos, fáradj vissza Magyarországra, szokj le, és innen folytatjuk a melót. Puszi, csók, cumida.” Ez mi a f*sz??? Egy külföldi(!!!) forgatás majd biztosan hetekig áll, csak hogy a Gyögyő otthon kikúrálhassa magát, mert ő olyan fontos nekünk! Az a tény hogy elhallgatta előlünk hogy heroinnal lövi magát minden nap? Uggyan kéérem. Mindünknek megvan a maga hobbija. Ja, hogy ezt már nem először, nem másodszor játssza el színésztársai, kollegái kárára? Az minket nem izgat, hiszen ő a nagy Szabó Győző. Téma lezárva. 

Idézem Hajós Andrást a könyv hátlapjáról: „Büszke vagyok Győzőre, hogy meg merte írni azt, amivel manapság mindenkinek szembe kell néznie. (…) A drog itt van körülöttünk, itt van bennünk. Győző kiírta magából. Le a kalappal tesó.” Hát én nem tudom, hogy melyik könyvet olvasta a tesó, vagy hogy a leírtak hatására olvasás közben rágyújtott-e valami bódítóra, de a konstans öntömjénezéstől nekem valahogy más véleményem támad. Vagy az ilyen ajánlókat pénzért írják emberek? Komolyan nem tudom – de azért sejtem. 

Másik idézet: „Nem akarod, hogy drogos legyen a fiad? Függő a lányod? Vagy te magad szeretnéd tudni, megéri-e tisztának maradni? Szabó Győző felkavaró őszinteséggel meséli el, mennyire kalandos az út a pokolba – visszafelé viszont annál gyötrelmesebb.” 

Dr. Csernus Imre (1966-)

Ha már rükverc, ejtsünk pár szót a „gyötrelmes” visszaútról is. Na ennél a résznél tényleg magam alá nutelláztam. Lipótmező, és amúgy cakkumpakk az egész leszokási procedúra egy HATTALMAS PARTY!! Gyűzűt ugye hazazavarták a külföldből Dr. Csernus karjaiba, mert egy nem tévés pszichiáter nem tud semmit, az ismert embereket ismert emberek kezeljék a hétfájdalmát neki. Szóval beköltözik Lipótmezőre, ahol kap olyan gyógyszereket, amitől beáll, így nem hiányzik neki a cucc. Bármikor elmehetne onnan, de ő erős. Nem megy. Királyvagybazmeeg! Megtudjuk, hogy Lipót klasszabb hely mint a Feketeerdő Klinika dögös nővérekkel és kigyúrt ápolókkal a nemzetközi casual sex napján. A „betegek” pingpongoznak, dumcsiznak, buliznak bazzeg, és közben tök nagy lazulás meg yolo az egész. Leírja, hogy esténként nyársaltak, vagy bográcsoztak, megtudjuk azt is, hogy egy faszi meg egy nő ott jöttek össze, szétdugták az egész „gyötrelmes visszautat” és ezen pásztorórák alatt Gyüzziék kimentek az udvarra, hogy ne zavarjanak. A kóterben Hősünk ugrókötelezgetett, és egy ott megismert luvnyával gyakorolták a szerepet, amit nemsokára el fog játszani, és hasonló borzalmak végeérhetetlen sora várt még a bentlakókra. Ha valaki látta a Trainspotting heroinról lejövős jelenetét (https://www.youtube.com/watch?v=x8ldurhzX7c) annak minimum a tarkójáig szalad fel a szemöldöke a „leszokós” rész olvasatán. Az egész (már le se írom, csak még egyszer: G Y Ö T R E L M E S  visszaút) olyan, mintha a régi díler pajtik fizettek volna azért, hogy az egyszeri kíváncsi hülyegyerek keménydrogoktól való legnagyobb félelme a tűszúrás fájdalma legyen. Mivel ugye a teljes leszokási hacacáré lájtosabb mint egy vasárnap délutáni ágyban fetrengős picit émelygős, kicsit fejfájós másnap, anyuci főztjével a pociban, formaeggyel a tévében.

Lipótmező

Az író kartársnak olyan elképesztően élénk a fantáziája, hogy saját magát, mint álomvilágban élő (kiválasztottat?) embert Neónak, az őt a való világba segítő párttársat (Dr. Csernus) pedig Morpheusnak nevezi, és kb csillió Mátrixos utalással bombázza szerencsétlen elménket. A drogtrippek leírása unalmas, egyáltalán nem szemléletes, úgy cuzamme az egész könyv rossz. Szerintem a nem-írók vagy ne írjanak, vagy tényleg érdekes sztorikat vessenek papírra. Egyszerűen nem értem Szabó Győzőt mi motiválhatta a Toxikoma megírására. Ha jól sejtem egy eléggé felkapott, foglalkoztatott színészként nem kell minden hónap végén mérlegelnie, hogy befizesse-e a villanyszámlát, vagy inkább vegyen valami szendvicsnél laktatóbb kaját. Szóval nem hinném, hogy a zseton mozgatta. De akkor mi? Prevenció? Elrettentés? No ezek biztosan nem. Az olvasottak alapján az exhibicionizmus lehet a tettes. Egy mellkasdöngetős, önpolírozó mondathalmot kapunk, aminek megbocsájthatatlan hibája, hogy gyakorlatilag meghozza az étvágyat a nyalcsira (heroin). Életemben elszívtam kb összesen 4-5 spanglit még fiatal koromban. Háromszor semmi, egyszer megállíthatatlan nevetés, és utoljára pedig maga a KÍNHALÁL! Ennyi volt a kapcsolatom a drogokkal, és nem is terveztem szintet lépni, de ezen könyv alapján simán megtehetném. Csak jó élményekkel lehetek gazdagabb.