David Benioff - Tolvajok tele

David Benioff (1970- )

Fél éven belül ez volt a második II. világháborús könyv, amit olvastam, ráadásul mindkettő a keleti fronton játszódott. A két regény nem csak ebben hasonlított egymásra, hanem abban is, hogy mindkettő nagyszerű volt. Lőrinczy Judit Ingókövekje az egyik legjobb könyv volt, amit 2013-ban olvastam, és bár 2014-ből nem sok telt még el, az máris biztos, hogy a Tolvajok tele is sokáig emlékezetes marad a számomra.

A FuMax Kiadó Irodalom-alsorozatának első kötete ez a regény – remélem sok hasonló követi a jövőben –, ami elsődlegesen már nem a videojátékokért vagy a fantasy/sci-fi/horror szentháromságáért rajongókat, hanem a szépirodalmat kedvelőket célozza meg. (Ez persze nem azt jelenti, hogy a fantasztikus zsánerekért lelkesedők nem találhatják meg benne a számításukat, amit már csak az én példám is jól bizonyít.) Egy zsánerkiadónak elég merész húzás (gondolom) elkalandozni a „magasabb”(nak tartott) irodalmi irányzatok felé, de sok sikert kívánok hozzá. A Tolvajok tele mindenesetre jó választásnak tűnik nyitókötetnek, hiszen a kalandos történet igen széles olvasói rétegnek nyújthat maradandó szórakozást, amit a könyvről-könyvre mindig remeklő Gy. Horváth László kiváló fordításában élvezhetünk. A kötet keménykötéses kiadásáért pedig nálam mindig plusz pont jár, igaz a nálunk is megtartott eredeti borító, amit Shout tervezett – akinek nem mond semmit a neve egyébként, de persze ez az én szegénységi bizonyítványom :-) –, nekem annyira nem tetszik, de azért simán együtt tudok élni vele, a belbecs pedig úgyis százszor fontosabb.

„…Nagyszüleim mindennap a házuk teraszán költik el a vacsorát és közben a Mexikó felé távolodó fekete vizet nézik. Nyitott ablaknál alszanak, pillék verdesik szárnyukkal a szúnyoghálót. A többi nyugdíjassal ellentétben, akikkel Floridában találkoztam, egyáltalán nem izgatja őket a bűnözés. A bejárati ajtó szinte sosincs zárva, riasztójuk meg egyáltalán nincsen. Az autóban nem kötik be magukat, naptejet nem használnak. Úgy döntöttek, őket csak Isten teheti el láb alól, őbenne pedig nem hisznek.”

Az amerikai- és orosz-zsidó (valamint libanoni) gyökerekkel rendelkező David Friedman (később David Benioff) neve ismerősebb lehet a mozirajongóknak, mint az olvasóknak, hiszen főleg forgatókönyveket írt eddig. Neki „köszönhetjük” ugyan a Tróját is, de azért voltak jobban sikerült munkái, mint a The Kite Runner és a 25th Hour, ami a saját regényéből készült. Jelenleg pedig egy szinte ismeretlen, a tömegeket nem igen érdeklő sorozatocskán, a Trónok harca forgatókönyvén munkálkodik. A filmes elfoglaltságai mellett írásra nem is nagyon van ideje, ezért a 2008-as Tolvajok tele még csak a második regénye – nem számítva egyetlen novellás kötetét – a The 25th Hour mellett. Sajnos.

„…A srác úgynevezett könyvtári cukorkát árult: letépték a könyvek gerincét, lefejtették alóla a csirizt, felolvasztották, és szeletekké fagyasztották, utána meg papirosba csomagolták. Viaszíze volt, de a csirizben protein van, a protein meg életben tart, úgyhogy a városból éppolyan sebesen tűntek el a könyvek, mint a galambok.”

Míg az Ingókövekben a háborús történet fantasztikus elemekkel van ragyogóan fűszerezve, addig ebben már semmi „paranormális” esemény nem történik. A könyv eseményei a leningrádi ostrom első telén, 1942-ben játszódnak. Bár remekül érzékelteti az orosz lakosok kilátástalannak tűnő helyzetét, nem megy el abba az irányba, hogy az eseményeket minél drámaibb, minél megrázóbb leírásokkal, filmszerű képekkel mutassa be a sokkhatás maximalizálása érdekében. Az éhezés, a hideg és a háború természete miatt a könyv néhány helyen így is elég gyomorforgatóan kegyetlen, de jóval többször él a humor eszközével, ezért besokallni nem fogtok a szenvedések plasztikus ábrázolásától. A kevés szereplőt mozgató – végeredményben szürreális és abszurd – történetben a hangsúly a két főszereplő közti dinamikán van. A regény sokkal inkább egy furcsa – az élet részeként mégis folyton-folyvást megtörténő –, véletlenszerű barátság kialakulásáról, az első látásra szerelemről, az irodalomról és a csajozási módszerekről szól, mint magáról a háborúról. Ezért – bár erőszakos jeleneteket és nácikat szép számmal találunk a kötetben, de – harcoló alakulatokat, hadmozdulatokat, frontvonalbeli lövészárok- és ostromjeleneteket ne várjunk.

„…A fejadagkenyérnek nem volt kenyéríze. Még csak ételíze sem volt. Amikor a németek szétbombázták a Badajev-raktárakat, a városi pékek rögtönözni kényszerültek. Amit csak hozzá lehetett adni a recepthez anélkül, hogy megmérgeznék a lakosságot, azt hozzáadták a recepthez. Az egész város éhezett, senkinek se jutott elég ennivaló, a kenyeret mégis mindenki szidta: szidták a fűrészporízét, meg hogy mennyire megkeményedik a hidegben. Az embernek beletörött a foga. Még ma, mikor azoknak az arcát is elfelejtettem, akiket szerettem, még ma is emlékszem annak a kenyérnek az ízére.”

A kalandos történet végig olvasmányos, izgalmas. Az író stílusa pedig kitűnő. Külön öröm volt számomra a lineáris történetvezetés és a sok sziporkázó párbeszéd. A regény főszereplői kedvesek, azonnal megkedvelhetőek, emberközeliek és esendőek. A 17 éves Lev a háború poklában próbálja megőrizni emberségét, míg Kolja, a mindig kanos fiatal dezertőr mindenből viccet csinálva, – relatíve – gondtalanul táncol keresztül az útjába kerülő megpróbáltatásokon. A született mesterlövész lány karaktere köré szőtt romantikus szál pedig abszolút fogyasztható, a történetből nem „lóg ki”, a háborús háttér eleve természetes gátja a nyáladzásnak. (Persze amennyiben készülne belőle filmváltozat – ami majdhogynem biztos, hogy egyszer megvalósul –, szem nem marad majd szárazon a mozi végére…)

 
Hogy a könyv valóban szépirodalom-e vagy egyszerűen egy jól megírt, drámai hatásokban bővelkedő háborús regény, azt az olvasók majd eldöntik maguk. Nekem kedvenc lett! Melegen ajánlom!

A könyvért köszönet a FuMax Kiadónak!