Dan Abnett - Triumff

Dan Abnett (1965-)

Dan Abnett idehaza is a Warhammer 40.000 és a Warhammer Fantasy világokon játszódó regényei által lett ismert és kedvelt. A blogon is a legtöbbet emlegetett szerzők között található, a maga kilenc posztjával. Viszont az angol írónak nem csak a Warhammer univerzumban játszódó – valamint különböző képregényeken alapuló – sorozatai vannak, hanem két önálló világot is teremtett. Ezek egyikén a Triumff játszódik – amiről később lesz szó bővebben –, a másikon pedig a Rácsatlakozva című sci-fi, ami szintén kötelező vétel volt a mestertől eddig elolvasott tizensok szuper Warhammer 40K könyv miatt, mikor 2013 decemberében megjelent magyarul.

A szerző Triumff című regénye egy alternatív történelmi fantasy, jó adagnyi humorba göngyölve. A XXI. században járunk. A világ vezető hatalma – a többi nagyobb birodalom kelletlen asszisztálása mellett – az angol-spanyol hegemónia kezében van sokadik Erzsébet királynő uralkodása alatt. Valamikor a viktoriánus korban az ipari fejlődés megtorpant, mikor az emberek újra felfedezték – és nagyjából legalábbis – a szolgálatukba állították a mágiát. Kalandorok szelik a távoli (ismeretlen) földeket rejtő habokat, hogy – meghódításra váró földterületeken kívül – különböző mágikus erőket és módszereket találjanak a birodalom megerősítése céljából. Triumff egyike ezen bátor kalandoroknak, aki ráadásul legnagyobb meglepetésére sikerrel is jár, hiszen felfedezi Ausztráliát – és a földrész mágiamentes, ám iparilag az európainál jóval fejlettebb civilizációját. Erzsébet teljhatalmát ráadásul egy belülről szerveződött árulás is veszélyezteti.

Könnyed, néhány órás kikapcsolódásra vágytam, mikor a regény elolvasása mellett döntöttem, ráadásul nagyjából biztos voltam benne, hogy a poszt megírása sem ütközik majd semmiféle nem várt problémába, mert a szerző stílusa biztosan jó lesz, az akció-jelenetek szintén, a mágiában gazdag viktoriánus világ koncepciója pedig érdekesnek tűnt. Nos, az ajánló megírása valóban nem okoz sok nehézséget, de sajnos semmiféle lelkendezésre nem futja most tőlem.

Bár egy fantasy regénynél nem elsődleges szempont, hogy hihető legyen minden egyes részlete, de a Triumffban azok a részek is átgondolatlanok voltak, amik a könyv hátterét voltak hivatottak megfesteni. Egy több száz éves fejlett, iparosodott világ, aminek a lakói semmit nem tudnak arról, hogy mi van a tengerpartjukon túl? Egy expedíciót se indítottak semerre, pedig az északon elterülő szigetvilágon keresztül Ázsia szinte karnyújtásnyira, már-már látótávolságra van ugyebár… De a mágikus hatalmaknak parancsoló európaiaknál ugyanez a problémám. Létezik ugyanis egy távolbanéző nevezetű mágikus fortély, de senkinek eszébe sem jut azzal kémlelni felderítetlen helyeket. Ez csak két kiragadott példa, de több ilyen hangulatgyilkos hiba is található még a könyvben.

Régebben elolvastam rengeteg Terry Pratchett könyvet, szóval a humoros fantasy regényekkel szemben az elvárásaim elég magasak. Ezt belátom. Ráadásul MÁR Pratchettet sem olvasok, mert az utolsó néhány könyvét kifejezetten untam, bár nem hiszem, hogy rosszabbak lettek volna, mint a régiek, de én bizony megváltoztam és inkább egy jó történetre vágytam, mint arra, hogy egy mondat kétszer is nevetésre fakasszon. A Triumffban mondjuk ez a veszély nem igazán fenyegetett – mármint, hogy megszakadok a nevetéstől –, hiszen már az is kifejezetten a jobb poénok közé tartozott, hogy egy C.I.A. (Centrális Inkvizíciós Agentúra) őrmestert Clint Eastwoodho-nak hívtak és a Piszkos Harry című filmből való párbeszédet szavalt el a regényben és úgy általában is úgy viselkedett, mint a (majdnem) azonos nevű színész által megformált karakter. A könyv poénfaktora inkább kínos volt, mint szórakoztató. A Heri Kókler és hasonszőrű társai színvonalán mozgott inkább, mint a Sir Pratchett-től megszokott minőségen. (Lehet, hogy valahol elvesztettem a humorérzékemet, de végig kínosan feszengtem a humoros jelenetek alatt.) Egy jó – de el is várt – elemet azért persze tudok mondani erről a részről is. Nevezetesen, hogy a XVIII-XIX. századi angol világuralmi törekvések elé sikerül görbe tükröt tartania és a különféle angol kiválóságokat – Shakespeare és társai – sem kíméli egy-egy fricska erejéig.

A szereplőkről. Van köztük jó! De nem a főhős, aki egy érdektelen, semmitmondó karakter, akihez semmiféle kötődést nem sikerült találnom. Svájcibicska-rendszerű – hol rapír, hol kalapács, hol papírvágó, hol dugóhúzó, hol húsz egyéb funkciójú… jaj de vicces… – kardjával védi az életét. Néha annyira béna (és részeg), hogy csoda, hogy nem vágja le a saját fejét, néha egy bajvívó mesternek is levágja a fülét. A nők bálványa, a lant virtuóza, a sima nyelvű handabandázás mestere. Még akár érdekes is lehetne, de… nem az. A jobb mellékszereplők – például a falusi bűvkány (boszorkány és bűbájos keveréke) – pofátlan Pratchett nyúlások (Mállotviksz néne, vagy hogy is hívták), de még ennek tudatában is (mérsékelten) viccesek, ami ebben a könyvben már nagy erény. De ő meg sajnos kevés jelenetben szerepelt. A mellékszereplők nagy többsége szintén unalmas alak. Aztán ott vannak még a bérgyilkosok. Azok meg hülyék. Tényleg. Az ír még érdekes is lenne a maga barbár-imázsával, de annyira fafejű, hogy mikor elkapja a célpontját és megkérdezi tőle, hogy valóban ő-e az, akit el kellett kapnia, a nemleges válasz után simán elengedi a főhőst. Pff… Ezután a könyv izgalom-faktora erősen tendál a nulla felé!

A történet feléig a fejemet fogtam csak, hogy miért ennyire rossz a könyv, ami a fenti hibákon túl ráadásul kifejezetten unalmas is volt – jó néhány kihagyott lehetőséggel –, de aztán azért csak elkezdődtek a „sátánista gyilkosságok”, és onnantól már nem vádolhatom a regényt unalommal, sőt néha még közepesen izgalmas is volt. Az, hogy végig tudjuk az összeesküvők kilétét, mondjuk nem erősítette nagyon az izgalom-faktort, de ekkor már nem vártam semmi maradandót a műtől.

Valahogy azért csak túl lettem végül ezen a csalódást keltő könyvön, de már most előre félek, hogy a Rácsatlakozva mit fog majd nyújtani. Nem mostanában fogok belekezdeni, azt már most tudom. A humoros(nak szánt) jelenetek sokaságával átitatott fantasy regényeket úgy tűnik nem nekem találták ki, ezért most két út áll előttem. Vagy nem olvasok több ilyet, és így sosem tudom meg, hogy a várólistámon eddig előkelő helyen szereplő – és ha minden igaz, hasonló stílusú –, a zseniális Douglas Adams és Gareth Roberts által közösen írt Shada vagy Ben Aaronovitch műve, a London folyói mennyivel sikerültek jobban ettől, vagy megkísértem velük is a szerencsémet. (Olvasta ezeket valaki és ajánlaná nekem szívesen?) Még magam sem tudom, melyik úton indulok majd el. A Triumffot mindenesetre most – mikor az élmény még friss –, jó szívvel csak az igazán elvakult Dan Abnett és/vagy a humoros alternatív történelem iránt rajongóknak tudnám ajánlani. :(