Dan Simmons - Endymion felemelkedése

Dan Simmons (1948-)

Ez a nap is eljött hát. Végére értem a majd háromezer oldalas Hyperion-sorozatnak, ami innentől fogva az egyik – ha nem "A" – kedvenc űroperám lett, amit valaha olvastam. MUST-READ! A négy részes ciklus lezárása méltó utódja lett az első három résznek, hiszen az erre a részre már (el)várt minőséget sikerült megtartania és néhány régi szereplő vissza hozatalával az eseményeket is remekül egészítette ki kerek egésszé. [Az első, második és harmadik rész értékeléséért katt!]

Nem egy nehéz feladat méltatni valót találni a könyvben – gyakorlatilag minden aspektusa tökéletes! –, ráadásul nagy általánosságban, aki már elolvasta Simmons grandiózus mesterművét, az rajongva szereti is őket. Negatív véleményeket elvétve találni csak a regényekről, amik nem igénylik az én szerény védelmemet, de most mégis erre vetemedek.

Simmons annyira bízik saját mesterségbeli tudásában, hogy (legalább) egyszer azt nyilatkozta, hogy ő „műfajtól függetlenül bármilyen történetet meg tud írni”. Ez a kijelentés talán nagyképűség lenne, már ha nem tűnne úgy, hogy ez bizony igaz – a Hyperion Cantosra mindenképpen illik. A szerző ezért tudatosan igyekezett nem leragadni egy műfajon belül és a sci-fi könyvei mellett számtalan horrort, krimit, kalandregényt is szerzett. Ez a végtelen önbizalom – amit talán szerencsésebb lett volna nem hangoztatni – néhányakban bizony visszás érzeteket kelt és önkéntelenül is a hibák keresésére fordítja ezen olvasók figyelmét a történet (vagy a mondanivaló) helyett.

Hibátlan mű pedig mint tudjuk nem létezik, ezért az a kijelentésem, hogy itt van rögtön egy (vagy még inkább négy!), valószínűleg abból adódik csak, hogy a kalandelemeken, érdekfeszítő történeten és az örökké emlékezetembe vésődő tucatnyi szereplő mellett lévő eszméletlen mennyiségű tényanyaggal kapcsolatos műveltségem elégtelen a mű(vek) teljes, alapos elemzéséhez. (Nem mintha ezek az ismeretek elengedhetetlenek lennének a regények megértéséhez!) Előfordulhat, hogy Simmons reneszánsz gondolkodókat megszégyenítően szerteágazó olvasottsága mindenféle témákban álságos, hiteltelen, egy, az adott témában járatos szakember számára, de egy laikus csak ámuldozhat a szerző tudásán, ha az valóban stabil alapokon nyugszik, de ha véletlenül csak látszat lenne, az illúzió még akkor is tökéletes.

"...olyan volt, akár egy csodaszép festmény, amit egy vak ember eléget tüzelőnek, vagy Beethoven valamelyik szimfóniája, amiből egy süket ember csak a vibrálást érzi, és tömörebb padlót rak le, hogy tompítsa a rezgést."

Amikor tudást mondok, még véletlenül sem a jó sci-fi írók alapvető kellékére, a kimeríthetetlen fantáziára gondolok, nem az áltudományos, a hangulat megteremtésére használt „űr-tudásra” – csillaghajós technikák működése, idegen életformák morfológiája, satöbbi –, hanem valódi, jelen korunkban is mindenki számára elérhető ismeretekre. A könyv(ek) ugyanis hemzsegnek a különféle apró tényanyagoktól, utalásoktól, főleg a keresztény (majd buddhista) teológia, mitológia, biológia, építészet, zen-filozófia és a költészet témaköreiben, de a negyedik részben a hegymászás és a geológia illetve a mesterséges- és a természetes-evolúció is jelentős szerepet kap. Kijelenthető, és az olvasók többségére szintén igaz lehet, hogy a fenti témák nem feltétlenül esnek egybe a legfőbb érdeklődési körömmel, ezért a tudásom is minimum megkérdőjelezhető eme témákban, de Simmons (quadrológiájának) igazi zsenialitását épp az adja, hogy zökkenőmentesen képes a komoly, tudományos ismereteket és a magasabb röptű, szépirodalmi stílust vegyíteni az elképesztő kalandokkal vagy az epikus űrcsaták forgatagával.

Észre sem vesszük szinte hogy nem a könnyedebb lélegzetű űroperák (de utálom ezt az elnevezést!) fordulatszámán pörögnek az események, hanem több oldalon keresztül arról olvasunk, milyen színű és alakú felhőképződmények közt zuhan épp az ismeretlenbe a főhősünk. [Igen, a majdnem ezer oldalas utolsó kötetbe még ilyen "elnyújtott" részek is simán beleférnek.] Egy szerzőnek írói képességei maximumát kell nyújtania ahhoz – esetleg nem türelmetlen sci-fi olvasóknak kell könyvet írni! –, hogy ezek a leíró részek is fenntartsák a felgyorsult világunkhoz alkalmazkodott, minden mondatban valami kalandot kereső olvasók figyelmét. Az Endymion felemlekedésében pedig pontosan ez a helyzet. Ebben az aprólékosan kigondolt univerzumban a líraiság és a kaland kéz a kézben jár. A végeláthatatlan vallási vitákat és intrikákat a költészet hatja át. Az embertelen Shrike és az MI-k irányította brutális kivégzőosztag történetét egy szó szerint időtlen szerelmi szál ellenpontozza. Az eleinte talán összefüggéstelennek, érthetetlennek tűnő történetből a végére harmonikus egység válik. Mindenből pontosan annyit adagol a szerző, hogy elepedjünk a következő fejezetért. Pont, ahogy ígérte: majd ő megírja, hisz meg tudja írni – ráadásul jól!

„Sinso szerzetes megkérdezte tőlem, hová távozott az egyik halott szerzetes, mire azt feleltem neki, olyan ez, mint az elolvadó jég.” „Jól mondtad, de én mégsem így feleltem volna a helyedben”, mondta erre Gensa. „Te mit feleltél volna?”, kérdezte Szeppo. „Hogy olyan ez, mint a tengerbe ömlő folyó.”

Szerintem. De...

...nem olyan rég beszélgettünk egy jót az egész sorozatról egy kedves ismerősömmel – én a negyedik köteten még innen, ő már az egész cikluson túl –, aki nem vette kész tényként a könyv nyújtotta értékeket, hanem elgondolkozott kicsit komolyabban Simmons művein. Tőle idéznék néhány mondatot. (Remélem SaGa, nem probléma.)

„…nem tudom eldönteni, hogy egy kiválóan megírt könyvsorozatot olvastam, ami mély filozófiai kérdéseket boncolgat, vagy egy jó irodalmi szakiparos által bőbeszédűen összerakott történetet. Különösen azért, mert az író azt állítja önmagáról, hogy „képes bármit” megírni. Ilyen írót sokat tudnék mondani, de olyan könyvet tőlük, ami mélyen megragadott, emlékezetes, egyet sem. Azt persze tudni kell, hogy arrafelé főiskolán tanítják, hogyan kell „bármit megírni” és egy szorgalmas diák akár egyedülálló remekművet is összerakhat úgy, hogy abban semmi sincs önmagából…”

„…Mintha kifejezetten arra lenne kihegyezve az egész, hogy bemutassa: tényleg képes bármiről, bármilyen stílussal írni valamit, közben az érzelmekre hatni, mesterien. De az érzelmekre hatnak a romantikus lektűrök, a szappanoperák is, mégsem tartjuk őket egyedülálló mesterműnek. Erről a könyvről is van olyan műfaji meghatározás, hogy „nagyívű űropera”, ami azért nem az irodalom csúcsa. Ugyanakkor a könyvekben olyan filozófiai mélység is van, ami – amennyiben ezek a szerző tényleges problémái, amelyeket ki kellett írnia magából – nagy tiszteletet érdemel és hosszas elgondolkodásra késztet. Ugyanakkor olyan szintű közhelygyűjtemény is egyben, amit egy közepesen olvasott ember is képes ontani magából, ha épp olyan a hangulata, akkor is, ha az egészet nem is érti, nem is érdekli. Emiatt kellett időnként leállnom az olvasással, hogy eldöntsem: az író ujjgyakorlatnak szánta-e a művét, amivel lehet keresni valamennyit, vagy tényleg érdeklik a kérdések, amelyeket feszeget.”

Ezekről a valóban fontos kérdésekről akkor is azt gondoltam, amit most is, jelesül, hogy ha ez az egész egy korrekt iparos-munka csupán, akkor az olvasókra bizony nagyon jó idők fognak járni, amikor majd más írók is stabilan fogják hozni ezt a szintet! Addig pedig - örömmel "bedőlve" egy illúziónak is akár! -, boldogan hagyom magam elvarázsolni Simmons "egyszerű" mesterségbeli tudásától - avagy született zsenialitásától.

A következő Dan Simmons könyvet szintén az Agave Könyvkiadó fogja majd kiadni. Még nem tudni melyik műve lesz vagy hogy mikor jön, csak az biztos, hogy jönni fog. Én pedig ott leszek! Már alig várom.