Ugrás a fő tartalomra

Arkagyij és Borisz Sztrugackij - A hétfő szombaton kezdődik






Igazából nem olvastam még túl sok könyvet, amit az orosz testvérpár jegyzett, de a Stalker új kiadása, amit legutoljára „végeztem ki”, egészen kiváló volt. A mostani regényükkel, az A hétfő szombaton kezdődikkel is már szemeztem egy jó ideje, aminek oka – a szerzők hírnevét most nem számítva – egyértelműen a hangulatos borító volt, illetve, hogy alapvetően a szatírák és egyéb humorformák komoly fogyasztójának számítok. Az írásról is mindenki szuperlatívuszokban nyilatkozott, sőt az egyik barátnőmnek (Puszi, Belya!) egyenesen a 2013-as év legkiemelkedőbb könyvélménye volt. Nagyon sokat várva fogtam neki tehát az olvasásnak, ez nem is vitás.

A vékony, alig kétszáz oldalas könyvet úgy számítottam négy-öt óra alatt „elfogyasztom”, egy hosszabb pihenő alatt kiolvasom. Legnagyobb meglepetésemre és bosszúságomra arra lettem figyelmes, hogy le-lekókad a fejem, a sorok csak úsznak el a szemem előtt. Nem értettem, hiszen mikor nekikezdtem, semmi bajom nem volt, mindenesetre félretettem a könyvet. Mikor másodszor, majd harmadszor is megismétlődött ugyanez, már biztos voltam benne, hogy nem velem van a probléma, és mivel ugye biztosan nem a könyvvel, hiszen MINDENKI imádja, ezért csak a köztünk lévő kapocs hiánya lehetett a baj forrása.

A könyv 1965-ben született, tehát abszolút a hasonló stílusú könyvek ősének tekinthető Stanislaw Lem műveivel egyetemben. Amíg azonban a lengyel írózseni ötletein, fricskáin sokszor tudtam felszabadulva nevetni, addig ez az érzés most valamiért elmaradt. Sok szereplő van a könyvben, akik közt azért voltak olyanok, akiket kedveltem (az öreg és zsugori boszorkány például, aki parádés volt, vagy a csuka), de a főszereplő és közelebbi környezete nagyjából semmit nem mozgatott meg bennem. Lem egyszerűen viccesebb. Valószínűnek tartom, hogy az volt a „baj”, hogy előbb olvastam Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan című könyvét, mint ezt, és mindent óhatatlanul is ahhoz hasonlítottam. Az abban lévő történet ugyan nem a bürokráciáról szól, mint A hétfő… de közösek abban az értelemben, hogy mindketten az orosz folklórirodalmat forgatják fel fenekestül. (Még olyan szereplő is van, aki mindkét könyvben megjelenik, igaz egy kicsit eltérő név alatt.) Valente története viszont sokkal izgalmasabb, sőt konkrétan az A hétfő... sajnos egyáltalán nem izgalmas. Apropó nevek: kíváncsi vagyok arra, hogy most már mindig zavarni fog, ha egy könyvben nem angolszász (vagy magyar), hanem szláv nevek vannak? Egyszerűen alig tudom megjegyezni, ki kicsoda. Ez nekem a Sztrugackij-tesók könyveinél (és máshol is) állandóan komoly problémát jelent.


A regény három rövid novellára tagolódik, amiket a főszereplő programozó srác személyén kívül még a BOVATKI (Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutatóintézete) épülete köt össze. És persze egy jó adag fizika és mágia, ami alapvetően érdekes egyvelegnek tűnik, de…

...az igazság az, hogy nem olvastam ki még a könyvet. A fele után, cirka 60%-on állok vele, és nincs erőm most folytatni. A blog indulása óta eltelt időszak alatt – a Diaszpóra után – újabb regénybe tört bele a bicskám – nem gondoltam, hogy pont egy ilyen könnyed kis műnél kell ezt írnom majd –, bár azért lassanként ki fogom olvasni, mert könyvet nem hagyunk félbe, ugyebár. A posztot azonban nem akartam addig elcsúsztatni, még akkor sem, ha az olvasás után változna a véleményem, és esetleg valami űber-ütős könyvvé állna össze az össz-történet, mert nem akartam elhallgatni, hogy mennyit küzdöttem mire idáig is eljutottam benne. A regény folytatását, A mese a Trojkárólt mindenesetre nem mostanában fogom elkezdeni, már ha egyáltalán valamikor is elkezdem.

Ez most egy ilyen rövid poszt lett, és a negatív szavaim dacára arra kérlek benneteket, tegyetek próbát a regénnyel, aztán döntsétek el magatok, hogy az én magányos pártomra álltok, vagy inkább Ti is Mindenki Más mellé.

A könyvet persze köszönöm a Metropolis Media Kiadónak, és sajnálom, hogy most ez meddő talajra hullt.

Megjegyzések

  1. Szerintem van olyan vicces mint S. Lem, pont ez a stílus tetszett meg benne a legjobban. Meg az is, hogy tele van aranyosan vicces lényekkel.
    Pl. Briaréósz, aki kidugja a bibis ujját a rácson (kificamodott orrpiszkálás közben).
    A dzsinn: "A dzsinn fészkelődött a palackban, és időnként kicsiny tenyerével törölgette az üveget, amely kívülről volt poros."
    Ha lenne dzsinnem, egy ótvar koszos palackban tartanám :D
    A kadáver ami addig zabált amíg felrobbant, Fotonka a papagáj, a dublőrök, blablabla... :)
    A nevekkel nem vagy egyedül, nekem sem sok maradt meg belőlük.

    Nemrég elkezdtem a Trojkát is, kb. a harmadánál tartok de egyelőre sokkal szárazabb.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ja, igen, de nekem ez most "nem adta" valahogy. Lehet, hogy csak nem voltam olyan hangulatban - de hogy milyenben kellett volna lennem, azt nem tudom! Később olvasd majd el a Valente könyvet szerintem. :)
      A Trojkát akkor passzolom inkább, ha még neked sem jön be annyira.

      Törlés

Megjegyzés küldése