Robert J. Sawyer - Világtalan

Robert J. Sawyer - Világtalan

(WWW 01.)

Robert J. Sawyer - Wake
(WWW 01.) 
Eredeti megjelenés: 2009
Magyar kiadás: Metropolis Media (Galaktika), 2012
Műfaj: science-fiction, cyberpunk
Hossz: 272 oldal / 788.256 karakter
Fordította: Hidy Mátyás
ISBN: 978 615 5158 13 1
Díjak:
Prix Aurora-díj, 2010 (Kanadai sci-fi díj)
HUGO-díj jelölt, 2010 
Beleolvasás:
ITT
Vásárlás:
BOOKER

 
Tartalom:
A 15 éves Caitlin Decter születése óta vak, de ez nem nagyon zavarja: az iskolában matekzseniként tisztelik, társasági életét pedig online éli. Aztán egy nap e-mailt kap egy tokiói kutatótól, aki gyógymódot kínál neki, azt állítja, visszaadhatja a szeme világát. A lány és családja kapva kapnak a lehetőségen, de az implant a beültetést követően látszólag nem akar működni.
Caitlin és a kutató komputeres kapcsolatban maradnak, hogy a berendezés fogadhassa az újabb szoftverfrissítéseket, és az egyiket követően a lány valóban látni kezd, de nem a környezetét, hanem az internet virtuális valóságát, sőt annak kódolását.
Mindeközben kaliforniában egy laboratóriumi csimpánz megtanul jelnyelvvel kommunikálni, és webkamerás kapcsolatba lép egy miami állatkert orangutánjával; Kínában minden eddiginél halálosabb madárinfluenza-járvány tör ki, amit csak az ország teljes izolálásával tudnak megfékezni; és valami mocorogni kezd a neten is, mintha az egészet már nem csupán bitek és byte-ok alkotnák. Az intő jelek sokasodnak, könnyen lehet, hogy a világ gyökeres változás előtt áll…
Robert J. Sawyernek ezzel a regényével veszi kezdetét az az Internet-trilógia, amelynek egyedülálló módon mindhárom része elnyerte Kanada rangos Aurora-díját. Története az érzékelés, a valóság határait keresi, de közben nem felejt el szórakoztatni sem.

Robert J. Sawyer (1960-)

A kanadai születésű Robert J. Sawyer néhány könyve pár éve már nálunk is elérhető, de nekem valahogy eddig mindig kimaradtak. Még a 2009-ben – külföldön, nálunk valamivel később – adásba kerülő, azonos című regényéből készült FlashForward – A jövő emlékei című sorozat kapcsán figyeltem fel először a nevére, de miután az évad végén az egyébként elég érdekes show „kaszát kapott”, közelebbi kapcsolatba nem kerültünk, „jegeltem” az írót bizonytalan ideig. Méltatlanul, hiszen az eddig huszonkét művet jegyző, több más díja mellett HUGO-val jutalmazott szerző érdemes az olvasók figyelmére.

A közelebbi ismerkedést végül a WWW trilógia első részével, a Világtalannal kezdtem – jórészt véletlenül. Tetszett a borító designja, nem volt kedvem vaskos könyvhöz, erről a kötetről meg csak jókat hallottam mindenfelől. Kicsi félsz azért volt bennem, mert mégis, mi lehet annyira jó egy vak kislány – szemén keresztül illetve nézőpontjából… szóval… – történetében, ami ennyire elvarázsolhat milliókat. A történethez az is hozzá tartozik, hogy az egyik barátom, akire nem feltétlenül az a jellemző, hogy falja a könyveket, egyben kiolvasta a trilógiát nagyjából három nap alatt. Egy szó mint száz, belevágtam. És nem is bántam meg.

„…A gyógyításhoz néha vágni kell.”

Rám nem jellemzően, az olvasás után nem kezdtem neki azonnal a könyvről szóló poszt megírásának – nem is tudom igazán, hogy miért. Jegyzetelgettem én bőszen, de valahogy nem állt össze bennem egységes egésszé a mondanivalóm, aztán hirtelen rájöttem mi zavart! Nem jegyeztem fel semmit, amit hibának róhatnék fel – a jóért lelkesedni meg minek. Az nem egy bonyolult dolog. Viszont Sawyer ereje is az egyszerűségében rejlik, szóval egye kutya – ez van. Ez a könyv jó! Ajánlom. Miért és kiknek?

„…valójában három fajta matematikus van: amelyik tud számolni, és amelyik nem.”

A szerző nemes egyszerűséggel fogja az olyan bonyolult (fiktív) témákat – mint egy mesterséges intelligencia öntudatra ébredését, vagy a Tomasevics-szindrómát (ne törjön majd össze senki, de ilyen betegség ha jól tudom, nem létezik) – és képes úgy írni róluk, hogy az lekösse az olvasókat. (Fun fact: Sajnos, a Google-vetélytárs Jagster – Judiciously Arranged Global Search-Term Evaluative Ranker –, a nyílt forráskódú kereső sem létezik, de a domain már le van foglalva, hátha élelmes programozók a jövőben még összehozzák.) A tudományos témák tárgyalásánál – mint a sejtautomaták, a Zipf-törvény, a Shannon entrópia vagy akár az internet hálózatának képi átirata – pedig a tökfejebb olvasók (mint én) is megértik, miről is olvasnak éppen, ráadásul még roppant érdekesnek, izgalmasnak és szórakoztatónak is találják majd. Az emberi látásért felelős szervek és mechanizmusok magyarázata sem egy orvosi szakkönyvből lett copy-paste-el átemelve, és az állati intelligencia vizsgálatáról szóló részek – még ha terjedelemben és mélységben el is maradtak – is jólesően idézték vissza Robert Merle Állati elmék című (igen kellemes) könyvélményét bennem.

Az az elmélet viszont, ami szerintem a legnagyobbat szólt – és nekem teljesen új – a könyvben, Julian Jaynes pszichológus nevéhez és 1976-ban megjelent könyvéhez, a The Origin of Consciousness in the Breakdown of the Bicameral Mind-hoz kapcsolódik. Ebben arról ír, hogy az emberi tudat az ókorig nem is létezett. Ezt az Iliász és az Odüsszeia elemzésével kívánja bizonyítani. Mindkettőt Homérosznak tulajdonítják, aki a feltételezések szerint vak volt, bár tudta, valószínűleg nem ugyanaz az ember írta a két művet. Az Iliászban szereplő karakterek egysíkúak; olyanok, akár a bábuk. A fejükben hallott parancsokat követik, amelyeket az istenektől kapnak. Gondolkodás nélkül tesznek mindent, és soha nem foglalkoznak saját magukkal vagy a lelkiállapotukkal. Azonban az Odüsszeia – amelyet valószínűleg jó száz évvel az Iliász után írtak –, valószerű karakterekről szól, akik reflektálnak saját érzéseikre. Jaynes szerint ez sokkal több a narratíva egyszerű megváltozásánál. Azt állítja, hogy valamikor a két eposz születése között a kétkamarás agy visszaszorult, talán egy sor katasztrófa hatására, amelyek tömeges elvándorlást és a társadalmi komplexitás növelését tették szükségessé. De bármi is váltotta ki, az eredmény az lett, hogy az emberek felismerték: az általuk hallott hangok saját lelkükből erednek. Ebből eredt aztán a modern tudat – Helen Keller szavaival a „lélek hajnala” – amely az egész emberi fajt átformálta. Ez a gondolat – még ha teljes sületlenség is netán – lenyűgöző.

Az érdekes témákkal kombinált, a szövegértést elősegítő stílus azonban vajmi kevés lett volna – most, mikor a tinédzser főszereplős könyvek karakterein állandóan csak bosszankodok –, ha a vak (matekzseni és pimasz) Caitlin ne lett volna ennyire szerethető, és a történet fő szálához még nem igazán kapcsolódó mellékszálak ne lettek volna ennyire érdekesek. (Főleg a kínai részekért voltam oda, hiszen már a járványos rész is érdekfeszítő volt, hát még az ügy részleteinek eltussolására tett erőfeszítések és a helyi hackerek mindennapos praktikái.) Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a következő két részben hogyan fognak összeérni a még különálló történetek.

Helen Keller (1880–1968)

A történet során többször felbukkan Helen Keller neve, mint Caitlin példaképe. Nos, nem igen jellemző rám, hogy túlságosan érzelgős lennék (szerintem), de ennek a siket-vak lánynak (és az összes hasonló problémával küszködő társának) – és persze a nevelőnőjének – a kitartása és élni vágyása előtt azért le a kalappal. Könnyű a monitor előtt ülve okoskodni, de teljesen BIZTOS, hogy bennem nem lett volna annyi erő, mint benne. A hasonló sorsok olvasásakor jön rá az ember, hogy mennyire szerencsés, még akkor is, ha „csak” a szürke mindennapokat éli és azon bosszankodik, hogy „régen minden jobb volt”. Lehet, de élhetne siket-vakon (és – ne legyünk kicsinyesek – némán) is egy cellában. Helen Keller önéletrajzi könyve – ami ugye Caitlin sokat emlegetett kedvenc műve –, a The World I Live In magyarul sajnos nem elérhető, de másik hasonló témájú műve, a The Story of my Life (Csöndes, sötét világom) ingyenesen letölthető a MEK-ről a fenti linken.  A nálam bátrabbak ott akár el is olvashatják. Én valószínűleg inkább passzolom, ellenben a WWW trilógia folytatásait biztosan nem fogom kihagyni!