China Miéville - Kraken

China Miéville – Kraken

China Miéville - Kraken

Eredeti megjelenés: 2010

Magyar kiadás: Agave, 2013

Hossz: 656 oldal /  1.586.208 karakter

Műfaj: fantasy

Fordította: Juhász Viktor

Linkek:

Részlet a regényből 
Díjak:

Locus-díj, 2011

Tartalom:

A londoni Természettudományi Múzeumból eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az Architeuthis dux. A megmagyarázhatatlan bűncselekmény – miként kerülhetett ki a gigászi üvegtartály a bezárt teremből? – azonban csak a kezdet, amely még ennél is bizarrabb események láncolatát indítja el.
A fejlemények szökőárként sodorják el a rendkívüli példány preparátorát és egyben a bűntény felfedezőjét, Billy Harrow-t. A racionális tudóst elnyeli a modern London mágikus birodalma, ahol szekták vívják vallásos bandaháborúikat, a kultuszrendőrség az apokalipszis elhárításán fáradozik, és groteszk orgyilkosok dolgoznak az embernek már semmilyen értelemben nem nevezhető maffiafőnököknek.

Billy helyzetét nehezíti, hogy az Architeuthis dux teremtőjeként hirtelen túlságosan is fontos személlyé válik abban a másik nagyvárosban, ahol a lényt valódi istennek tartják. A kérdés pedig innentől már nem egyszerűen az, hogy ki tervelte ki a páratlan bűntényt – hanem az, hogy vajon melyik szekta akarja egy halott isten segítségével elhozni a nagy, végső apokalipszist?
A Konzulváros szerzőjének urban fantasyje sötéten humoros és közben mégis véresen komoly regény; rendkívüli ötletekkel teli utazás egy őrült és titokzatos London szívébe.

China Miéville (1972-)

Az első Agave Könyvkiadós China Miéville kötet után, tehát a nyelv megtartásának fontosságáról szóló sci-fi, a nagyszerű Konzulváros után végre itt a Kraken is, az urban fantasy köntösbe ágyazott rendszerbírálat. Az aktívan politizáló, szocialista érzelmű brit író másik két, magyarul elérhető könyvét, a Bas-Lag trilógia első két részét (Perdido pályaudvar, végállomás és az Armada) még nem olvastam, szerintem most már megvárom velük a befejező részt, az Iron Council-t. Pár napja az Agave leleplezte 2014-es terveik egy részét, amik közt egyelőre nem található újabb Miéville könyv – így is roppant tetszetős a címsor –, de azért szerintem reménykedhetünk egyben.

A weird fiction regények lelkes írójának eme műve ugyanis újfent érdemes az olvasók figyelmére. Alzsánere – a „városi” fantasy – miatt nálam ugyan eleve mélyebbről indult a könyv, mint azt megérdemelné, de ez már csak így van. Ha egy szerző „urban”-t ír, akkor győzzön meg, hogy az tényleg eszméletlenül jó – néhányuknak, például Neil Gaimannek vagy utoljára Lőrinczy Juditnak még sikerült is.

A könyv egy szokványos felütéssel kezdődik. A jelenkori Londonban él Billy Harrow, a Természettudományi Múzeum kedvesen különc preparátora, aki a „mugli” szeme elől eltitkolt varázsvilágból semmit nem vesz észre – mint akár mi, mindannyian. Ezért mikor a nyolc méteres polipját (és az üvegtartályt, amiben tárolták) elhappolipolták (Mekkora szóalkotás! Gratulálok a fordítónak!) egy szobából, amin csak egy normál méretű ajtó található, egyszerűen fel sem fogja, miként történhetett meg ez. Tanácstalan agya nem is gondol arra, hogy bizony több módszer is ismert – na nem neki – ezen rejtély feloldására, amelyek közül az extrém origami csak az egyik. Miután egy ismeretlen rendőr alosztály, az FSZBCS csoport – a rövidítés megfejtése nyilván mindig úgy kezdődik, hogy fasz (pedig nem az) – meglátogatja, felpörögnek az események és Billy egy alakváltókkal, Szolgálatban Elhunyt Rendőrökkel (SZER), egyéb szellemtípusokkal, valóságmívesekkel, fegyvertenyésztőkkel, Clive Barker Pokolkeltőjének Pinhead-jéhez hasonlatos fura alakokkal, varázslókkal, istenekkel és természetfeletti erőkkel bíró bűnözőkkel teli kaotikus csoda-világban találja magát.

„…Attól, hogy valakit nem érdekelnek London istenei, ez visszafelé már nem igaz.”

A helyenként kacagtatóan vicces figurákat felvonultató könyvben a háttérként megteremtett varázs-London sokszor rettenetesen ijesztő. Köszönhetően nem csak az örökké egymással rivalizáló vallási fanatikus szektáknak, hanem az egyik legszórakoztatóbb - és egyben démonian szociopata - apa-fia párosnak, Gossnak és Subbynak (valamint persze jelenlegi főnöküknek, Tetkónak). A hírneves kettős ezer éve terrorizálja fáradhatatlanul és hibázásra képtelenül a világ lakosait. Őrülten modoros szóáradataikat (és kreatív bűnelkövetési módszereiket) mindig élmény volt olvasni. Sajnos viszonylag keveset szerepelnek a könyvben, de… ha véletlenül évek múlva el is felejtem, miről is szólt a könyv, ők akkor is élénken élni fognak bennem. A jó tulajdonságok csíráját is nélkülöző, velejükig gonosz alakjuk lett a kedvencem a könyvből. Elolvasnám szívesen teljes terjedelmében ámokfutásuk évezredes történetét.

„…Egy füzetbe jegyezte fel, mit próbált ki eddig, azt hol olvasta, és történt-e bármi. Thot könyve = inkább a fos könyve, írta fel magának.”

A három gonosztevőn kívül a közvetlen, pokróc finomságú Collingswood közrendőrnő – valamint láthatatlan malackája –, a munkásosztály szószólója, Wati, a forradalmi lelkületű usébti (lenyűgöző háttér-mitológiával) és Jason Smyle, a proletár kaméleon kerül az érdekes, jól eltalált szereplők szubjektív halmazába. Bár ők a regény fontosabb szereplői közé tartoznak, de nem főszereplők. Ez a szerep Billyé, akinek a karaktere sehol sem volt irritáló – és szerencsére hiányzott a romantika-szakról is –, de mégsem volt túlságosan érdekes, pontosabban, annyi minden volt érdekesebb, mint ő.

Nem szóltam még a külsőségek mellett a könyv két fő témájáról, a vallásokról és a polipokról. Míg a Konzulvárosban a mondanivaló nyilvánvaló és érthető, addig a Krakenben képtelen voltam magamévá tenni a lovecrafti rém, a csápos kraken-isten impresszív alakja köré szőtt gondolatiságot, és kicsit tágabb értelemben a könyv tucatnyi világvége-jövendölése köré erőszakolt történet is sántított picit. Nekem inkább csak jó poén volt a "tintás vég", de a mű szimbólumrendszere, mondanivalójának nagy része most jobbára megfejtetlen maradt. Ez mégsem probléma, hiszen az izgalmakat, a váratlan fordulatokat, a világteremtés aprólékos csoda-részleteit, a KALANDOT, a nyomozást az eltűnt isten után megkaptam maradéktalanul, de közben végig éreztem, hogy biztosan van ott még valami. (Konkrétan nekem annyi kristályosodott ki, hogy: inkább ne baszakodj az istenekkel… és ne keveredj bele a világvége-szekták harcába.) Azt gondolom egyébként, hogy aki – bántás nélkül – egy Alkonyat-szerű, könnyen érthető, emészthető, a jelenlegi trendbe illeszkedő pararomantikus-vámpíros-farkasemberes urban fantasyt vár, az csalódni fog a könyvben. Ez – szerencsére – nem olyan.

„…Vajon a halál utáni világ melyik aspektusa sűrűsödött addig, hogy egyszer csak Anubiszként gondoljon magára?”

Miévillet olvasni kell, mert egyszerűen zseniálisan jó, még akkor is, ha nem annyira olvasóbarát a nyelvezete, és kicsit túl sokat vár olvasóitól. Én pont ezért szeretem, hiszen a könyveit (kettő után kicsit általánosítok) nem elég egyszer elolvasni.

A könyvért köszönet az Agave Könyvkiadónak!

Ui.: A könyvben a megszokottól egy kicsit több helyesírási hiba maradt. :(