Lőrinczy Judit - Ingókövek

Lőrinczy Judit - Ingókövek

Sztálingrád másik csatája

Magyar kiadás: Ad Astra, 2013
Műfaj: fantasy, háborús
Hossz: 456 oldal / 919.296 karakter
ISBN: 978 615 5229 32 9
Beleolvasás:
ITT
Vásárlás:
BOOKER

Tartalom:
Sztálingrádot elátkozta a neve. A németek és szovjetek több százezer áldozatot követelő csatájáról mindenki hallott már – ám a másik, melyet a város és a halál vívnak egymással, évszázadok óta folyik, és mind a győzelem, mind a vereség lelkekbe kerül… Wilhelm Galler, a magányos mesterlövész életre kelő szobrok és különös látomások között bolyong a néptelen városban; Wolfgang Lindt hadnagy a lelkét elemésztő emlékek elől menekülne, ám Sztálingrád nem ereszti; Galina, a pilótanő a Volga túlsó partjáról száll az elátkozott vidék fölé; a sztálingrádi Vaszilij pedig ismeretlenné vált utcákon kísérti a sorsot – és próbálja lefizetni a végzetét. Négy ember, szembenálló felek, akiket azonban mégis összeköt a közös sors és a láthatatlan gúzs, amelyet Sztálingrád font köréjük.

Lőrinczy Judit (1982-)

Nem szokásom gyakran magyar szerzők könyveit olvasni, most – bízva inkább az Ad Astra Kiadó jelentette minőségi garanciában, mint magát az alkotót jól ismerve – azonban Lőrinczy Judit könyvének adtam egy esélyt. Több okból sem volt ez a választás nálam egyértelmű, hiszen a fantasyn belül – a paranormális romantikus könyveket eleve nem számítva – az urban fantasy alzsáner az, ami különösebben (szinte semennyire) nem vonz. Egy-két művet imádok (Amerikai istenek), de általában inkább csalódok bennük, mintsem elvarázsolnának. Az eddig önálló kötettel még nem jelentkező, civilben jogászként dolgozó írónő novelláit, színdarabját – tehát munkásságát – sem ismertem. Pontosabban ez így nem teljesen igaz, hiszen véletlenül már régebben rátaláltam a blogjára, és az ott közzétett fotóit, festményeit/grafikáit csodáltam és egyéni, bensőséges posztjait örömmel olvasgattam. Most, miután "letudtam" az Ingóköveket sőt találkoztunk is – és láttam, mennyire szemtelenül sokkal fiatalabb, mint én! –, bevallom, kicsit irigykedek, mennyire sokoldalú is a tehetsége.

„Ilyen nagy úr az éhség. Néha a hazaszeretetnél is nagyobb.”

Ugyanis az Ingókövek szenzációsan jó! Olvasás előtt volt bennem egy jó adag félsz, hogy – bocsánat a hímsovinizmusért – képes lehet-e egyáltalán egy ennyire fiatal hölgy a II. világháború egyik legvéresebb és legfontosabb csatájához méltó reális csatajeleneteket, hadmozdulatokat, városi utcai harcokban használatos stratégiákat jól megírni. Azt nem gondoltam, hogy az emberi drámák, sorsok, megpróbáltatások bemutatásával esetleg gond lenne, de az olvasmányos, filmszerűen látványos akció jeleneteken általában a férfi kollégák is elbuknak. (Tisztelet annak a kevés kivételnek!) Nos, Judit csillagos ötösre szerepelt a PL-blog szubjektív és fenemód kukacoskodó csata-tesztjén. Az egész könyvet imádtam az elejétől a végéig. Ez mondjuk nem akkora csoda, hiszen én gyakorlatilag a Sztálingrád (csak moziban – az első sorból! – legalább háromszor néztem meg) és az Ellenség a kapuknál című filmeken nőttem fel. (...és persze a Das Boot-on, csak utóbbi nem kapcsolódik Sztálingrádhoz.)

Random háborús képek helyett inkább néhány kedvenc képemet rakom be a poszthoz Tőle. Egy teljesebb válogatásért IDE KATT!

A könyv kilencvennyolc százaléka egy „egyszerű” világháborús akció-dráma, mindenféle misztikum nélkül, és igazság szerint – bár nem fogok átkozni egy történetet, amiért fantasy – nekem így is maximálisan elég lett volna. Tökéletesen működik akkor is, ha többször is olvashattunk erről más (nem fantasztikus) szerzőktől. A maradék két százalék viszont olyan extra pluszt ad hozzá a történethez, ami a – legeslegeslegjobb – háborús könyvek átlaga fölé emeli. Már jó előre felkészültem az orosz szövetségeseik mellett vállvetve harcoló gargoyle-csapatokra és az állati értelmet messze meghaladó intellektusú, beszélő patkány/madár felderítőkre, de szerencsére Judit nem ennyire direkten, hanem sokkal finomabb, árnyaltabb eszközökkel adagolta a fantasztikumot. Szürreális, ködbevesző árnyalakok; egy kiismerhetetlen, önmagát átalakító város-labirintus, ami a napok óta nem alvó, éhező, legyengült katonáknak a ködben és füstben akár elképzelhetőnek is tűnhet, de könnyen lehet, hogy csak a felismerhetetlenségig szét lett bombázva. Egy-két megmagyarázhatatlan jelenség és gyanúsan viselkedő személy pont elég ahhoz, hogy a fantasztikum a regénybe költözzön és a feszültséggel teli csiklandó érzés elinduljon az olvasó gerincén.

„Ezer arca volt ennek a városnak, gyárnegyedek rozsdamarta vas-arca, parti sétányok, virágzó gyümölcsfák ezerszínű kavalkád-arca, csöndes faházikók otthon-arca, lakótelepek szögletes, törtfehér-arca, gondosan tervezett parkok és terek, Sztálin-szobrok bronz- és márványarca. De most csak egyféle van. Éjjel narancsvörösen izzó, fekete sziluettek, nappal kihűlt, füstölgő szürke kőromok erdeje, pokolbéli táj, amelyben szörnyek keltek életre. Vaszilij néha úgy képzelte, látja őket, de a város vagy elnyelte a távoli árnyakat, vagy közelebb érve eszét vesztett, kóborló civilekké, szökött bajtársakká, máskor ellenséges katonákká változtak, és kölcsönösen tüzet nyitottak egymásra.”

A hangulatos történetvezetés, az igényes nyelvezet és a mesteri írástechnika önmagában még nem biztos, hogy elég az üdvösséghez. Ezeken felül még a karaktereknek is élőnek, kedvelhetőnek/utálhatónak, tehát jól megrajzoltnak kell lenniük. A könyv ezen a téren sem okoz csalódást. A négy főbb karakter – az orosz oldalon Vaszilij és Galina, a németen Lindt hadnagy és Galler mesterlövész – mindegyike remekül megformált, vágyakból, emlékekből, érzésekből álló valódinak tűnő figura volt. A mű mindvégig megmarad semlegesnek, nem áll se a náci se a szocialista ideológia mellé. Mindkét fél nézőpontját megismerjük és láthatjuk a politikai eszmerendszer mögött élő / (alatt nyögő) egyéneket. Ezért nem is érzem magam rosszul, mikor bevallom, hogy a könyvben nekem legjobban azok a részek tetszettek, amelyek a németek szempontjából mutatták az eseményeket. Mind a Lindt handnagyos pörgős, akcióban gazdagabb részek, mind Galler lopakodós, hosszú oldalakon keresztül párbeszéd nélküli – pedig ezekért kifejezetten nem rajongok –, lenyűgöző leíró képekben tobzódó részeit imádtam. Valószínűnek tartom azt is, hogy a regény leginkább groteszk, elsőre hihetetlennek tűnő részei – például a teve, vagy az emeletes házban lévő lakás, aminek csak a fele van német kézen, mert a konyhát napok óta tartják az oroszok – biztosan valódi adatokon alapulnak. A fejezetek közt olvasható frontlevél-részletekből és az Utószóban olvasottakból is látszik a szerző gondos kutatómunkája.

Jo Walton - Farthing című könyvéhez készült borító.

Az Ingókövek egyszerűen – nagy költségvetésű – filmvászonra kívánkozik. Mivel magyar, ezért oltári nagy kár, hogy sosem fog elkészülni. Illetve: talán el kéne adni a könyv jogait egy orosz kiadónak, akik meggyőződésem, hogy zabálnák ezt a történetet és hatalmas siker lenne ott. Elég lenne a bevezető másfél oldalát – amit legalább tízszer elolvastam véletlenszerű időpontokban, annyira tetszett a szavakból áradó emelkedettség – lefordíttatni és elküldeni, hogy meg legyen a külföldi szerződés. Megérdemelné! Esetleg így a film is elkészülhetne. Én pedig addig is lelkesen várom az írónő következő könyvét – és pótolom a novelláit is, ha tudom (ITT mondjuk van néhány.) –, ami egy fantasy lesz majd, ha jól hallottam! (Arra pedig így utólag külön büszke vagyok, hogy dedikált példányom van.) :D

„Minden városnak lelke van. Arcuk változékony, akár az embereké, tízezer ablakszemükkel követik lépteinket, bennük élünk és ők is mibennünk, láthatatlan pókfonalakkal kötődünk a helyhez, melyet otthonnak nevezünk. Ide születtünk? Vagy messziről érkeztünk, néma hívásra? Oly hosszú idő után végre befogadtak, gyökeret verhetünk valahol, vagy netán sorsunk örök bolyongás, eltaszít magától a világ?
Minden városnak lelke van; élettelen kő, fa, malter, tégla ne tévesszen meg! Hatnak ránk, nyelvünk kiszárad, és varázsütésre fényes öröm vagy éppen furcsa, oktalan szomorúság költözik szívünkbe.
Azt gondoljuk, mi magunk vagyunk a lélek, a lüktető, tervező erő, s a város csupán egy a mérnöki szülőszobák terepasztalain készülő, megannyi elvetélt ötletből. Megácsoljuk, mint egy színpadi díszletet, és ha már nem kell e kellék az élet színművéhez, felperzseljük, fallal kettéosztjuk, betonpalástot terítünk a játszóterek helyén ásott atomtemetőkre, sóval hintjük be a lerombolt utcák sebhelyét.
De mi történne, ha a kőnek, fának, malternak és téglának ez az elegye fájdalmat érezne? Büntetlenül megtehetünk-e vele bármit? Nem hordozná-e magán a bélyeget, mit a pusztítás égetett elhagyott épületei homlokára? Nem áll-e bosszút, nem ejt-e csapdába? Nem játszana kényére-kedvére, vagy éppen esztelen fájdalmában szörnyű játékot élőkkel s holtakkal? Nem kellene inkább erős fákat ültetnünk, a betont feltörnünk, újravakolnunk házarcát, beüvegezni minden kitört ablakát? Nem kellene lekaparni, leválasztani – akár a kisgyermek szokta bőréről a vart – a hulladékhegyeket? Megbocsátani bűnöket, eltemetni múltat és holtakat?
Az én városomnak lelke van.
Azt hittük, a miénk; hányszor kívánták meg idegenek, és pusztultak el végül falai között! Ez a város kontinensnyi messzeségből vonzó préda, sok-sok nép szülötteinek közös tömegsírja. Nem ősi, ám nem is ifjú; oly hallgatag, mintha örök álomba merült volna. Szép lassan elfelejtkeztünk átkokról és sorsokról, a történelem önmagát ismétlő, gigászi kelepcéiről; mi, másnak nem, csak szemünknek, a mindenható józan észnek hívő emberek. Pedig nem halál ez, csak némaság és holtig fogadott bosszú.
Hagyta forogni az idő kerekét, mit bánta ő, hogy új nevet kapott tőlünk, hangzatos, ideológia szülte nevet, mely eldöntötte sorsát, és amelyért – akár akartuk, akár nem – küzdeni, élni, halni kellett. Mert sok száz év után újabb hadsereg érkezett kapui alá, birtokvágytól és örült eszméktől hajtva, győzelemre éhesen.
Így lett az én városom szimbólum.”

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!