Brian W. Aldiss - Szuperállam

Brian W. Aldiss - Szuperállam

Brian W. Aldiss - Super State: A Novel of a Future State
Eredeti megjelenés: 2002
Magyar kiadás: Metropolis Media, 2013
Műfaj: science-fiction, filozófia, humor, társadalom-tudomány
Hossz: 262 oldal / 519.808 karakter
Fordította: J. Magyar Nelly
ISBN: 978 6155 158 22 3
Beleolvasás:
ITT
Vásárlás:
BOOKER 

Tartalom:

Megvalósult az európai álom! A 21. század közepére a határok megszűnésével létrejött szuperállam átrajzolta a világ hatalmi térképét, de a problémák ezzel még korántsem szűntek meg. A társadalmi rétegek és etnikumok közötti szakadékok tovább mélyültek, egy magát Tébolyfrakciónak nevező ellenállócsoport pedig arra biztatja az embereket, hogy nézzenek szembe a komor valósággal. A háborús fenyegetés és a globális felmelegedés veszélyei mellett a mindennapokat mégis leginkább a kellemetlenkedő androidok keserítik meg. Vajon életképes-e az unió utópiája, vagy az ember csak tönkretesz mindent, amihez hozzáér?
Az SF európai nagymestere, a Stanley Kubrick és Steven Spielberg A.I. – Mesterséges értelem című filmjének alapjául szolgáló elbeszélések szerzője rendkívül szórakoztató, mozaikszerűen felépített, maró szatírájával görbe tükröt állít mai társadalmunk elé, mindannyiunkat szembesítve rosszabbik énünkkel.

Brian W. Aldiss (1925-)

Az 1925-ben Angliában született Brian W. Aldiss egyike a science-fiction műfajának utolsó élő klasszikusainak. A második világháborúban a Távol-Keleten szolgált, Burmában, majd egy oxfordi könyvesboltban kezdett dolgozni. Bár történeteket már három éves korától írt, első komolyabb – a nyilvánosságnak is megmutatott – novellájára 1955-ig kellett várni. A Minden időké ő… aztán meg is nyerte a novella-pályázatot, amire Aldiss jelentkezett. 1958-ra ő lett hazája legígéretesebb SF-szerzője.

Rengeteg könyvet, novellát és verset írt élete során, emellett folyóiratokat és antológiákat is szerkesztett Harry Harrisonnal közösen. Könyvei számos szakmai elismerést – HUGO- illetve Nebula-díj – söpörtek be, mindemellett a rajongókat is meghódították. 1960-tól a Brit SF Társaság elnöke lett, majd 2005-ben a királynő lovaggá ütötte. 2008-ban a liverpooli egyetem doktorává választották. Jelenleg is – 88 évesen – elnyűhetetlenül alkot valamint festeget.

„…Richard Wagner írja egyik levelében: „Tudatni kívánom mindenkivel, aki a műveimben, vagyis az életemben és a cselekedeteimben valaha gyönyörűségét lelheti, hogy ilyenkor a szenvedésemben, a határtalan szerencsétlenségemben gyönyörködik! …ha az embernek volna élete, nem lenne szükség művészetre. Ahol az élet megszakad, a művészet azon a ponton veszi kezdetét.”

Aldiss neve Magyarországon sem ismeretlen, hiszen még az átkosban és a rendszerváltás utáni években néhány könyve – és sok novellája – megjelent magyarul is. Szinte ahány könyv, annyi kiadó próbálkozott már meg vele… általában kevesebb sikerrel. 2013-ban a következő „próbálkozó” a Metropolis Media Kiadó lett, akik – amennyiben az olvasók úgy döntenek (magyarul: sikeres lesz a regény) – végre, tőlük már megszokott módon, teljes életműkiadásban gondolkodnak. Nem kívánok most találgatásokba bocsátkozni, miért lett vesszőfutás nálunk Aldiss műveinek sorsa, az viszont biztos, hogy az olvasók szerették a könyveket, elég csak megnézni a különböző netes értékeléseket. A Földburok anno nekem is nagyon tetszett, de az igazi szerelem a Tájfun Kiadó állatorvosi lova, a Helliconia-trilógia első kötete volt. – 1992 óta várom rendületlenül az új kiadást, valamint a második és harmadik kötetet! – Ami hibát abban a könyvben csak lehetett, mindent belezsúfolt a magyar kiadó – a (fordítója szerint is) silány fordítást, a borzalmas helyesírást, a szerkesztés teljes hiányát, a figyelmetlen tördelést és a hamar darabokra széteső kötetet –, én még így is az egyik legjobb könyvként emlékszek rá vissza, amit valaha olvastam. (Az idő persze megszépíti a régi emlékeket, de az a könyv tényleg marha jó, szégyen, hogy még mindig nem olvashatjuk végig magyarul. – Keménykötésben kérném!)

„…No és ha az emberiség egyedül van? Ha valami kozmikus véletlen folytán az élet és a tudat egyedül a Földön lelt menedékre? Ez esetben, olybá tűnik, mi vagyunk a kiválasztottak a galaxis, tán az egész világegyetem öntudatának szerepére. Micsoda lehengerlően óriási megtiszteltetés egy olyan faj számára, amely hisz a tündérekben!”

Így vagyok hát én Aldiss-al. Nagyon örültem, hogy kijött a Szuperállam, aztán hirtelen nem volt érkezésem, hogy elolvassam… és elkezdtek befutni róla a kritikák. Borzalmasabbnál borzalmasabb kritikák. Aggódni kezdtem. Mi történt? Az akkor 78 éves író talán elfelejtett írni? Hogy lesz ebből magyar életműkiadás? Miért ezzel a könyvvel kezdték újra a Galaktikás fiúk-lányok a magyar olvasókat újra megismertetni Aldiss munkásságával? Nem hagyott nyugodni a kérdés – valamint a gyönyörű borító –, és gyorsan elolvastam az alig kétszáz oldalas regényt. A hosszú bevezető után lássuk, milyen volt.

„…Századunkban tovább nőtt az átlagos élettartam, ez azonban nem hosszabb fiatalságot jelent, amelyért talán érdemes lenne kepeszteni, hanem csupán elhúzódó öregséget.”

Az eleje nem tetszett, sőt, mondjuk ki, egyenesen borzalmas volt. Egy dekadens esküvőre csöppenünk be, ahol az Európai Unió elnökének fia veszi éppen el az épp a Mount Everesten éttermet nyitó menyasszonyát helyettesítő android-pótlékot, mikor egy elszabadult ménes zavarja meg a ceremóniát. Ebben a nyitójelenetben szinte a könyv összes szereplője – vagy egyik családtagja – találkozik. Rengetegen vannak, egy-két mondatot váltanak egymással, majd tovapörögnek egymástól, senkiről nem tudunk semmit, megjegyezhetetlen kakofóniának tűnt az egész.

„…Az utazás egyáltalán nem szélesíti a látókört. Csupán megszilárdítja az ember előítéleteit.”

Más könyveknél azért siránkozok – ha van rá okom –, hogy a fejezeteken belül nincs elválasztva, ha ugrunk az időben vagy helyszínt váltunk, most ilyenre nincs okom. Igaz, az egész könyv egy fejezet, viszont az események rövid, általában egyharmad-egy oldal hosszú, jól tagolt képekben villanva követik egymást. Így az esküvőről átkerülhetünk azonnal a Roddenberry űrhajóra, amin a folyvást éhező űrhajósok épp a Jupiter holdjára, az Europára utaznak, hogy ott megnézzék, van-e élet a jégtakaró alatt, vagy a naprendszerben egyedül vagyunk. Ezután rövid reklám-spot olvashatunk a génmanipulált sügérekről, majd az éjjelre a szekrényben elzárt androidok beszélik ki számukra érthetetlen uraikat, ezután meghallgathatjuk Angus Lesscock lelkipásztor népbutító üzeneteit, majd egy ambionet-es („tévés”) közvélemény-kutatást láthatunk aktuális témákról, aztán egy kis katonai elemzést egy vélhetően ellenséges muszlim törpeállamról, vagy a népjóléti ARTAK-program előnyeiről és hátrányairól.

„…Egyszerűen ki nem állhatom a Földünk határai közé szorított gondolkodást. Hisz oly szűk lakás a valóság, hacsak nem más világokra is nyílnak ablakai… A matematika is főként azért vonz, mert nem emberi, mert különösebben nincs köze sem bolygónkhoz, sem az egész véletlenszerű univerzumhoz, és mert, akárcsak Spinoza Istenénél, nála sem lehet szó viszontszeretetről.”

Közben – reklámokkal megszakítva – a globális felmelegedésről is beszélget néhány szereplő, akiket (csekély kivételtől eltekintve) még mindig nem lehet beazonosítani, hogy kik is ők, annyira háttérben van a személyiségük. Ezután egy ömlengés következik a művészetekről, majd megjelennek a Tébolyfrakció nevű szupertitkos terrorista „internet-csoport” háborúellenes, felforgató hozzászólásai is – amelyek nagy valószínűséggel Aldiss saját véleményét hivatottak tolmácsolni az olvasók felé, szóval ha a könyvet nem is olvassa el valaki, a Tébolyfrakciós internet-bejegyzéseket mindenképpen érdemes! –, és még csak a könyv felénél sem járunk. A kép később sem nagyon fog kitisztulni, ellenben lesz benne több hatalmas természeti- és hadikatasztrófa, egy hír az egyre nagyobb és egyre feleslegesebb híréhségről, amaroli (ami reggeli, gyógyterápiás pisi ivást jelent), – aztán amaroli már csak úgy jókedvből, hogy meghódítsunk egy szép hölgyet –, anális szex, emberrablás, háború, gyilkosságok, vérfertőzés, bigott vallásosság, gyanús politikai manőverek, szerelem. Ezután értekezés a társadalmi különbségekről, idegengyűlöletről, nacionalizmusról lokálpatriotizmusról, technikai fejlődésről, egyedfejlődésről, evolúcióról, idegen létformákról a tündérektől kezdve az isteneken át a földönkívüliekkel bezárólag. Egyszóval szinte minden, ami egy szuperhatalom különböző anyagi- és hatalmi-státuszú polgárainak a mindennapjaiba és gondolataiba belefér. Aldiss mert nagyot álmodni, na.

„…a kisszerűség a közönséges elmék közös pénzneme…”

Ez a könyv klasszikus értelembe véve nem egy „jó regény”. A rövid felvillanások alig-alig kapcsolódnak egymáshoz – ami persze így nem igaz, hiszen a végén egy tűéles, fekete humorral megfestett, könyörtelen képet kapunk a jövő Európájáról. Alig van benne valami konkrét – egybefüggő – történet, sőt személyiségfejlődés sincs (jellemfejlődés sem), vagy csak ugrásszerű, ad hoc módon bekövetkező. Sci-finek is annyira sci-fi csak, hogy a közeli jövőben játszódik, de szerintem direkt nem mélyült el jobban az újabbnál-újabb high-tech technikák felsorolásában, mert egyszerűen nem azokról akart írni, hanem a szociológiai törvényszerűségekről, az ember önön nagyságába vetett hitéről, a butaságról, a makacsságról. Egy „őrült író hagymázas jövővíziójának” tűnik az egész könyv, ám – egyes részleteiből – az is könnyedén kiderülhet, hogy profetikus is. Egy könyvhöz tudnám talán hasonlítani csak, méghozzá Stanislaw Lem Az Úr Hangjához. Abban volt még ennyi nehéz, komoly filozófiai, vallási és társadalomtudományi téma fajsúlyosan megpendítve és furcsa, groteszk humorba ágyazva. Ráadásul az is ilyen rövidke írás volt, mint ez. (A könyv végén az Europa-expedíciós részen konkrétan fogtam a fejem. Az emberiség szégyene…) [Az Europa Report című film is egy hasonló expedícióról szól, nézzétek meg, nem rossz. Én izgultam rajta.]

„…a képtelen lokálpatriotizmus – hogy előnyben részesítjük, sőt megveszekedetten támogatjuk a helyet, ahol születtünk, ami magasabb szinten könnyen fajul fenntartások nélküli hazafiassággá. S amiből nem ritkán fegyverkezés, hadviselés iránti sóvárgás fakad.”

Nem mondom, hogy nem értem az extrém alacsony pontszámot a Moly-on vagy a Goodreads-en. Ha magát a történetet kéne értékelnem, én is bajban lennék. Muszáj lenne lepontoznom, még akkor is, ha könnyen olvasható, néhol vicces, és jó stílusban megírt, de az egyszeri olvasónak mégis feladja a leckét. Másrészt viszont roppant elgondolkoztató, intelligens könyv sült ki a végén belőle. Nem való mindenkinek, ezért nem olyan jó választás első Aldiss könyvnek, de az írója – a negatív értékelések ellenére! – büszke lehet rá.

„…Ez a világ komédia a gondolkodó agynak és tragédia az érző szívnek.”

A könyvért köszönet a Metropolis Media Kiadónak!

(Várom a Helliconiát… és a többi, konvencionálisabb Aldiss könyvet!) ;-D