Ugrás a fő tartalomra

Arthur C. Clarke & Stephen Baxter - Az idő szeme


Arthur C. Clarke & Stephen Baxter - Az idő szeme
(Időodisszeia 01.)

Arthur C. Clarke & Stephen Baxter - Time's Eye
(A Time Odyssey 01.)
Eredeti megjelenés: 2003
Magyar kiadás: Metropolis Media (Galaktika), 2006
Műfaj: sci-fi, alternatív történelem, fantasy
Hossz: 360 oldal
Fordította: Gálvölgyi Judit
Vásárlás: 
BOOKER

Tartalom:
Ahogy a titokzatos, idegen eredetű Szemek föltűnnek a Föld körül, az idő és a tér szilánkokra hasad. Így találkozik egy 21. századi ENSZ békefenntartó helikopter legénysége a brit gyarmati hadsereg viktoriánus katonáival, egy visszatérő Szojuz-kabin űrhajósai pedig Dzsingisz kán hódító mongoljaival.
A különös össztörténelmi tabló szereplőit egy rejtélyes rádióadás Babilon ősi városába vonzza, ahol elkerülhetetlenné válik a különböző korok végzetes összecsapása.
Az SF irodalom két nemzedékének két zsenije összefogott, és az eredmény egy olyan mű lett, amely a legmodernebb tudományos elméleteket vegyíti az örökzöld kalandtörténetek egzotikumával és izgalmaival. Semmi kétség, Clarke és Baxter közös új regényét hamarosan a klasszikusok között emlegetik majd.




Arthur C. Clarke (1917-2008 )
Talán furcsa, mindazonáltal igaz, hogy én bizony több Stephen Baxter könyvet olvastam eddig, mint Clarke-ot. Hiába ő a sci-fi egyik nagy öregje, ki tudja hány klasszikus művel a háta mögött, én akkor is elkerültem. Nem tudatos döntés volt ez egyébként, inkább tartottam tőle egy kicsit, miután a 2001: Űrodisszeia filmadaptációjába a huszadik perc környékén legalább háromszor beletört már a bicskám – igaz, évtizedekkel ezelőtt. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy nekem tetszhet egy Clarke könyv, ha még a rajongók által is elismert, Oscar-díjas alkotás sem kötötte le a figyelmemet egy csöppet sem. Ezért még most, az Időodisszeia sorozat első részének elolvasása után sem tudom azt megmondani, hogy Clarke tetszik-e már vagy nem. Semmi összehasonlítási alapom nincs ahhoz, hogy megállapíthassam, hogy Az idő szeme Clarke vagy Baxter keze nyomát viseli-e markánsabban magán. Azt viszont már mondhatom, hogy a második Baxter – hiszen az első az Időhajók volt szinte pont egy éve – (és az első Arthur C. Clarke) regény sem okozott csalódást.

A könyv elején olvasható szerzői figyelmeztetésből kiindulva szerintem még maguk az írók sem feltételezték, hogy egy olyan ember is el szeretné majd mondani a gondolatait közös könyvükről, aki nincs tisztában az Űrodisszeiák tartalmával még megközelítőleg sem. (Majmok ugrálnak, monumentális űrhajó, – talán még HAL, de "ő" is inkább az aggro-tech stílusú Combichrist relaxációs számából, mintsem a könyvből –, aztán snitt…!) Nem vettem tehát igazán sok hasznát a jelzésnek, hogy a könyv nem az Űrodisszeiák előzménye, folytatása, hanem merőleges hozzájuk viszonyítva, amely más irányba viszi a történetet. Nem kell hozzá atomtudósnak lenni, hogy rájöjjek, ha az én előtételem meg lett volna – tehát olvastam volna Clarke leghíresebb klasszikus sorozatát –, akkor a könyv jóval szélesebb, mélyebb betekintést nyújtott volna a részleteibe.



Stephen Baxter (1957- )
Szerencsére semmi okom nincs a siránkozásra így sem. Egy olyan fantasztikus történetre számítottam, ami teli lesz majd elméleti fizikai tételek fejtegetésével, nehezen megfejthető mondanivalóval, dagályos magyarázatokkal. Vérbeli hard sci-fire tehát, ahol a történet másodlagos csak, és teljesen alárendelt szerep jut neki az írók tudomány-elméleti „agymenései” mögött. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A sci-fi regények széles spektrumán teljesen félrepozícionáltam magamban jó előre a művet. Ez ugyanis egy tipikus leülök, aztán egyhuzamban elolvasom történet – pedig csak ránézésre vékonyka a kötet! –, mert egyrészt letehetetlen írás, felejthetetlen témával másrészről egy olyan rejtéllyel, aminek hatására minden sci-fi fan, aki a kalandosabb történetvezetést kedveli, rögvest ujjongásba kezd (az időutazást különösen kedvelők pedig hangos ujjongásba).

„...Mi és vörös kabátos társaink túl az óceánon meg ezek a lovasok Ázsia pusztáiról mind az idő és a tér kizökkenésének túlélői vagyunk, csodák, akik meghaladnak minden emberi várakozást. Hát nincs erre semmiféle más válaszunk, mint hogy lemészároljuk egymást? Nem tudunk mást tanulni egymástól, mint fegyvereket és taktikákat…?”

Az egyetlen tudományos felkészültséget, de legalább a témában egy csepp előzetes tudásanyagot feltételező rövid rész az időtörés tényét magyarázni hivatott húrelmélettel volt kapcsolatos – amit előre tudtam, hogy úgysem fogok megérteni, nem is idegesítettem magam rajta, mikor ez be is bizonyosodott. (Már a blog indulása környékén belefutottam pár könyvbe – szerencsére –, amiben a húrelmélet központi szerepet játszik, és nem voltam rest, utána olvastam párszor a dolognak, de hogy ne fogalmazzak túl durván, minél többet tudtam meg róla, annál nagyobb humbugnak tűnik az egész – mondom ezt persze MINDENFAJTA kvantumfizikai ismeret teljes hiánya mellett. Röviden, nem vagyok meggyőzve!) [:-)]

„...Ez a kettő egy: ugyanaz az ember, a kölyök növendék meg a vén láma, az idő hibái hozták össze őket. És a fiú tudja, hogy amikor majd megöregszik, egy napon meglátja közeledni a gyerekkori énjét a sztyeppén. − Sable elvigyorodott. − Nem úgy néznek ki, mint akik zavarban vannak, mi? A buddhista filozófiát talán nem kell nagyon megerőszakolni ahhoz, hogy beleférjen, ami történt. Elvégre csak egy kör zárul be.”

A könyv ugyanis nem lacafacázik. Az első oldalon ugyan még hirtelen meglepődhetünk Fürkész, az ember-majom megjelenésén – csak tippelek, de azt mondanám, hogy ő, vagy a kölyke az Űrodisszeiában is szerepel –, de aztán rögtön egy katonákkal teli helikopter zuhan le egy XIX. századi angol-indiai katonai bázisra minden szereplő legnagyobb megrökönyödésére, majd a Szojuz Nemzetközi Űrállomás épp hazatérő pilótái veszik észre, hogy a Földel megszakadt mindenfajta rádióösszeköttetés sőt a városok fényei is kialudtak. És a meglepő események hosszú sorában ez még csak a kezdet!

A könyv szereplőinek egyénisége jórészt elhomályosul a történtek fényében. Engem megmondom őszintén, nem is igen érdekeltek, mint egyének – talán egyedül Ruddy –, és persze a kurta-furcsa romantikus szál se tudott magával ragadni. Annál izgalmasabb volt a húrelmélet és a Buddhista vallás közt megfigyelhető párhuzam, és ezzel együtt természetesen a rövid bepillantás az időtörés okozta paradoxonok témájába. Azért csak rövid, mert mivel a szereplők még nem tudják, hogy mi is történt velük egyáltalán, és hogy hová lettek a többiek, ezért a paradoxonok boncolgatásába (még?) nem merültek bele az írók. Gondolom, erre majd később kerül sor.

Ne higgyük, hogy az összekuszálódott történelem legalább a Földre magára jótékony hatással van (hiszen a súlyos környezetszennyezés azért a múlté (vagy a jövőé?)), épp ellenkezőleg. A bolygónk ökoszisztémája teljesen felborul, a sok helyre hirtelen újra visszatérő jégkorszak és a hirtelen széttöredező földkéreg miatt megjelenő vulkántevékenységek miatt. A mostanában élő állat- és növényfajok hirtelen új fenyegetésekkel kénytelenek szembenézni – őskori ragadozók, egy pillanat alatt eltűnt természetes élőhelyek, évtizedekre megváltozott időjárás. Teljes káosz és pusztulás mindenfelé.

„...a harcosok szemében mindkét oldalon valamiféle lelkesültséget látott, ahogy belevetették magukat a küzdelembe: valamiféle felszabadulást, hogy végre eljött a perc, amikor levethetik minden gátlásukat, valami örömhöz hasonlót. Még Josh is zsigeri izgalmat érzett, ahogy nézte ezt az ősi, briliáns manővert kibontakozni a szeme előtt − miközben emberek küzdöttek és haltak meg odalenn, és mindegyikükkel egy-egy páratlan élet hunyt ki. Ez az, amiért háborúkat vívunk, mi, emberek, gondolta; ezért játsszuk ezt a játékot a legnagyobb téttel: nem a profitért, a hatalomért vagy a területért, hanem ezért az intenzív gyönyörért. Kiplingnek igaza van: a háború jó mulatság. Ez a fajtánk sötét titka.”

Szomorú látni a Földet az apokalipszis utáni állapotában, de mégis, még ennél is sokkal érdekesebb megfigyelni a túlélőket, melyik népcsoport – melyik korból – vérmérséklete szerint hogyan alkalmazkodik a váratlan helyzethez. Ebben a kérdésben egyébként szerintem túlságosan idealisták voltak a szerzők. A modernebb szereplők talán túlságosan is optimisták, szinte nem is foglalkoznak azzal a ténnyel, hogy a civilizációnak majdhogynem vége, azonnal az újjáépítésbe – újra-feltalálásokra –, az újrakezdés ideájára vetik magukat a bukás lehetőségével alig foglalkozva. Pedig ha körülnéznek, nem sok minden ad okot számukra erre a kincstári optimizmusra. Én biztosan sokkal sötétebben látnám az előttem tornyosuló emberöltőt. A környék két, viszonylag nagyobb lélekszámban megmaradt ókori/középkori népe alig várja, hogy egymásnak essenek, és ezzel kiirtsák a Föld maradék populációjának jelentős hányadát – szinte mindenkit, hiszen rajtuk kívül nem sokan maradtak! –, és közben a mindenütt jelen lévő, mindent sztoikus nyugalommal figyelő Szemekről tudomást sem vesznek. Az agresszió az emberekbe van kódolva, de talán egy ilyen drámai esemény hatására ez csak háttérbe szorulna, nem? Így viszont legalább egy epikus összecsapás tanúi leszünk.

„...Az emberek majd meggyógyulnak, mint mindig, ahogyan ez a véres föld is, amikor eljön a tavasz, és újra kinő a fű. De semmi nem fogja eltörölni azoknak a dühét és bűntudatát, akik életben maradtak, amikor a társaik elhulltak...”


Mik azok a Szemek? Honnan jöttek? Ki küldte őket? Mi okból? Erről túl sokat nem tudunk meg ugyan, de pont emiatt, és egy hasonlóan izgalmas történet reményében izgatottan várom a következő két részt.

Stephen Baxter-t már biztosan szeretem, tehát – Kedves Galaktika! Várjuk a szerző következő regényét! (Igazából majdnem mindegy melyik jön, de személy szerint a Northland trilógiának és a Xeelee sorozatnak örülnék a legjobban…) –, most itt az ideje Arthur C. Clarke igazi megmérettetésének is. [:-)] Szóval, kommentekben és email-ben is várom a tippjeiteket:

Melyik a legjobb – nem koprodukcióban készült – Arthur C. Clarke könyv, amit mindenképpen olvasnom kell?

A legtöbb szavazatot kapott könyvet elolvasom, ígérem!

[Régen volt már nagyon, ezért szinte félve kérdezem, hogy nem hasonlít ez a történet – magukat a Szemeket leszámítva – nagyon Zsoldos Péter isteni Gregor Man trilógiájára (A Viking visszatér (1963); Távoli tűz (1969); Az utolsó kísértés (1988))? Nekem végig az a pár jelenet járt a fejemben, amire még emlékszem abból a három könyvből. Azokat is újra el kéne már végre olvasnom.]

A könyvért köszönet a Metropolis Media Kiadónak!

Megjegyzések

  1. 1. Randevú a Rámával (másodszor 25 év múlva olvastam el és hatalmas élmény volt! Vannak további részei is, de csak a Ráma II. jelent meg magyarul.)

    2. Arthur C. Clarke teljes Űrodisszeia univerzuma (Űrodisszeia 0,5-4) Hagyd a filmet és minden benyomást. Kubrick, a maga korában korszakalkotó műve, ma már inkább klasszikus. A könyv igazi Űrodisszeia. Felemelő gondolatokkal és csodálatos leírásokkal. Egyébként előbb készítették el közösen a filmet (Clarke 1948-ban írt Őrszem című novellája alapján) és csak utána jelent meg a könyv illetve a folytatásai! Olvasva teljesen más!

    3. A város és a csillagok. (szintén gyerekként olvastam. Az első sci-fi olvasmányaim egyike volt. Csak a hangulatára emlékszem, de az maradandó.

    Clarke egyébként 2008-ban 90 évesen meghalt Sri Lanka-i otthonában.

    VálaszTörlés
  2. Bár én is kedvelem Arthur C. Clarke ApaCs által említett regényeit, de én most 4 (+1) másik írását ajánlanám, hogy azok is meg legyenek említve:

    1. A gyermekkor vége. Nagyon nagy klasszikus, az első fele szerintem hibátlan.
    2. Az Éden szökőkútjai. Minden az űrliftekről.
    3-4. Találkozás a medúzával és Isten kilencmilliárd neve. Egy hosszabb és egy rövidebb novella Arthur C. Clarke-tól, talán ez a két darab sikerült a legjobban azok közül, amit abban a műfajban gurított a szerző.

    Én szinte már mindent olvashattam tőle, ami nem koprodukcióban készült és megjelent magyarul, ezért most a Prelude to Space c., nagyon korai, első-második regényét olvasom angolul. És bár a Ráma II. nem tetszett annyira, mint a szerintem is kiváló első rész, de azt olvastam a neten, hogy a 3-4. részei (Garden of Rama és Rama Revealed) szintén jól sikerültek, szóval néhány éve már azok is ki vannak készítve angolul, de persze nem sajnálnám a hiányos angoltudásom és úgy, olyan nyelven lassú és figyelmetlen olvasásom miatt, hogyha a Szukits beelőzne azon kötetek magyar nyelvű kiadásával is.

    Ja és a +1, amit valószínűleg amúgy is el fogsz olvasni, az a bejegyzésben taglalt könyv folytatása, a Napvihar, ami kimagaslóan a kedvencem volt ebből a trilógiából. Szerintem ezen az első köteten lehetett a legjobban érezni Stephen Baxter tollát - bár az ő munkásságát személy szerint annyira nem ismerem -, a Napvihar meg olyan, mintha egyedül Arthur C. Clarke írta volna (és szerintem az az egyik legjobb könyve, tényleg). A harmadik, Elsőszülöttek c. kötet meg olyan fifti-fifti. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, akkor már lassan itt van az egész életmű! :)
      A Napvihar és az Elsőszülöttek már megvan, hamarosan el is kezdem azokat is olvasni. (Nekem már az első rész is nagyon tetszett, de én is azt hallottam, hogy a második a legjobb.)

      Törlés
    2. A Napviharban van egy elég durva tudományos tévedés, kíváncsi vagyok feltűnik-e majd. A könyv amúgy rendben van, de az említett baki miatt a hajamat téptem. ;)

      Törlés
    3. Szia! Csak nem az a tévedés, hogy a könyv szerint a növények zöld fényt használnak (nem kéket)?
      Ha erre gondoltál, akkor szólok, hogy nem jöttem rá, csaltam! (De azért jó vagyok, nem!) :D

      Törlés
    4. Igen az az (kék a helyes)... Izé, én növénybiológus lennék, szóval fájt. :D

      Törlés

Megjegyzés küldése