James Smythe - A felfedező

James Smythe - A felfedező

James Smythe - The Explorer
Eredeti megjelenés: 2012
Magyar kiadás: GABO, 2013
Műfaj: sci-fi
Hossz: 260 oldal
Fordította: Pék Zoltán
Beleolvasás:
ITT
Vásárlás:
BOOKER

Tartalom:
Néhány fős expedíció indul a mélyűrbe azzal a céllal, hogy az emberiség megismerje a Naprendszer legtávolabbi pontjait. A legénység tagja Cormac Easton is, akit újságíróként azzal a feladattal bíztak meg, hogy egy blogon dokumentálja az utazás eseményeit. Amikor azonban az űrutazók felébrednek a sztázisból, holtan találják a kapitányukat, és a Földi Irányítástól szigorú utasítást kapnak: bármi történjék is, a küldetést végig kell csinálniuk. A holttestek száma fokozatosan nőni kezd, Cormac pedig magára marad, és egyre elkeseredettebben küzd azért, hogy elkerülje, ami rá vár.

James Smythe klausztrofób sci-fije igazi különlegesség a műfaj kedvelőinek.

James Smythe (1980 - )

(a weboldala minimalista kinézetét

nyúlnám le simán a blogra kicsit besötétítve)

A GABO Könyvkiadó nem mostanában kezdett el kiadni fantasztikus – vagy fantasy - regényeket, elég, ha csak az Alapítvány-sorozatra, vagy Douglas Adams, esetleg Patrick Rothfuss könyveire gondolunk. Az idei Könyvhét környékére időzítve viszont több jelentős hír, változás is befutott felőlük. Elindították a kiadó (minket érdeklő) zsánerkönyveivel foglalkozó blogjukat, a GABO SFF-et, elkészült a fantasztikus könyveiket a többi kiadványuktól megkülönböztető GABO SFF logójuk (nekem nagyon tetszik egyébként és szükség is volt rá), amit ezentúl mindig rá fognak tenni a fantasztikus műveikre. A legfontosabb hír viszont mindenképpen az, hogy egy hazánkban még ismeretlen fiatal angol szerző friss regényével nyitják a sort, amit reményeik szerint még számos követ majd. Velük együtt reménykedem ugyanebben és addig is izgatottan várom a GABO SFF sorozatának második részéről szóló híreket! 

James Smythe 1980-ban született Londonban. Az írónak fiatal kora ellenére A felfedező már nem az első regénye. Művei sorát a Hereditation című könyv nyitotta meg 2009-ben, és csak ez után, a későbbi műveiben fordult a science-fiction zsánere felé. A következő, 2012 utáni könyvei (The Testimony, The Explorer, The Machine) már a híres kiadóóriás, a HarperCollins gondozásában jelentek meg. Kritikusai és a szerzője szerint is írásain érezhető a klasszikus sci-fi irodalom, a Solaris vagy éppen a 2001 Űrodisszeia hatása. Ezzel teljesen egyet tudok érteni egyébként, hiszen A felfedező olvasása közben végig olyan érzésem volt, mintha Stanislaw Lem egyik elveszett munkáját olvasnám. (Remélem nem kell magyaráznom, hogy nálam ez dicséret, elég csak megnézni a címkék közt, melyik író könyveiről írtam eddig a legtöbbet a blogra…) ;-)

„…Az űrben az ember ráérez a filozófiára, ráérez arra, van más is rajta kívül. Kinézel az égre – mert megszoktuk, hogy ami felettünk van, az ég -, de amikor a része vagy, akkor mi az? Semmi. Vagy minden. Csak egy hely, ahol vagy. Itt, a világűr közepén, végén vagy elején, fogalmam sincs – egyszerűen most éppen itt vagyok.”

Ha jól emlékszem, mikor a kiadó megkeresett, hogy lenne-e kedvem írni A felfedezőről egy pár sort, és elküldött egy pár oldalt a regény elejéből próbaolvasásra - hogy ne érezzem úgy, zsákbamacskát választok - éppen a vonaton ültem. Amennyit az íróról akkor tudtam, akár eszkimó is lehetett volna, de a részlet a regényéből pillanatok alatt meggyőzött, hogy én ezt szeretném. Klausztrofób, elszigetelt, depresszív, kilátástalan, elkeseredett, igazán emocionális, már-már szépirodalomba hajló sötét, szomorú, lehúzós sci-fi, aminek még a minimalista borítója is tetszik? Jöhet! Minden mennyiségben. (Filmek is!)

„…Az űrről álmodom. Legalábbis azt hiszem, hogy álom: amúgy semmi.”

A poszt megírásával persze bajban vagyok. Spoilerezni nem akarok, de ha nem teszem meg egy csöppet, akkor csak közhelyeket, általánosságokat tudnék mondani a könyvről, és azok a lehetséges olvasók, akiknek az időutazással foglalkozó történetek a kedvenc fétise, tudatlanul mennének el eme mű mellett. Pedig kár lenne érte. A zsánerirodalom igencsak jelentős része foglalkozik az időutazás témájával, az óhatatlanul felmerülő problémákkal. Olyan is van köztük, amelyik az űrben játszódik – ilyen szempontból nem úttörő A felfedező -, sőt a témától szinte már elvárható paradoxonra sem tud feltétlenül elfogadható, logikai hibáktól mentes tudományos magyarázatot adni, de mentségére legyen mondva, erre más könyvek sem igen képesek. Viszont messze kiemelkedik közülük emberközpontúságával, azzal, hogy a szereplőket mikroszkóp alól figyelhetjük, sőt gyakran több nézőpontból is megismerhetjük őket.

„…Mint a verekedő nyulak, baszki. Láttál már nyulakat verekedni? Röhejes, mert kurva bénák. Totál lusták, mert unják, és mégis győzni akarnak.”

A könyv három részből áll és talán az első, legrövidebb rész tetszett a legjobban. Semmi lazaság, semmi mellébeszélés, csak a nyers lényeg, a kegyetlen valóság. Egy pár soros karakterismertetés után az emberiség legnagyobb - és lehetséges, hogy jó ideig utolsó - reménységei, az Ishiguro asztronautái sorra meghalnak, és az automatikus vezérlésre állított űrjárón az abszolút civil, semmi műszaki képzettséggel nem rendelkező újságíró egyedül marad és megállíthatatlanul száguld kifelé a Naprendszerből. Csak napjai vannak hátra, míg elfogy a levegő, otthonról segítséget nem remélhet, és saját erejéből sem képes változtatni sorsán. Egy dolgot tehet, a monitoron nézheti, a befolyásolhatatlanul lepergő százalékokat, amik a hátralévő levegő és üzemanyag szintjét mutatják. Felkavaró élmény olvasni egy ember élete utolsó tetteiről, a körülmények miatti fizikai és pszichés megpróbáltatásairól, a fokozatos leépüléséről majd a teljes összeomlásáról. Zseniális rész volt, de nem tudtam elképzelni sem, mire számíthatok a következőkben, ha már az elején mindenki meghal. Kétségtelenül helyesen hasonlítják sokan a könyvet a Moon című filmhez (főleg hangulatában), de nekem más, egy még nagyobb pop-kulturális klasszikus járt az eszemben olvasás közben az Alien című filmből. "In space, no one can here you scream." Tökéletes idézet lenne az egész könyvre szerintem, mint ahogy a könyv belső borítójára rakott is az, miszerint: „…csak imádkozni tudok, hogy az legyen a gond, hogy megőrültem, mert a másik lehetőség – ki sem merem mondani – sokkal-sokkal rémisztőbb.”

A könyv második, jelentősen hosszabb részében egy „másik szereplő” szemén keresztül látjuk az első részből ismert eseményeket. Hogy az unalomnak az árnyéka se merüljön fel, természetesen jelentős számú apró részlet megváltoztatásával az író sikeresen szinte egy másik utazást mesél el, a szereplők egymáshoz való viszonya teljesen megváltozik, sőt az események menete sem követi teljesen az eddigre megismert sémát. A második rész főszereplőjén keresztül - aki igazából az egész könyv főszereplőjévé válik - egy horror-thriller szerű, izgalmas nyomozás részesei leszünk nem egy WTF-pillanatot átélve a főhős mellett. Közben ide-oda ugrálunk az időben, és megismerjük az űrhajósok kiválasztásának történetét és a tőlünk nem is olyan távoli jövőbe helyezett Földön uralkodó gazdasági-politikai viszonyokról is sok mindent megtudunk. Ezek a visszaemlékezések érdekesek voltak ugyan, sőt a karakterfejlődések megértése szempontjából sokuk szükségszerű is, de igazából azért sokat ki lehetett volna hagyni még így is. Az igazsághoz az is hozzátartozik viszont, hogy pörgős korunk kortárs sci-fi műveihez méltó módon (pld. John Scalzi) fél oldalas, rövid, és jellemzően párbeszédes részekről beszélünk, nem tolsztoji leírás-szörnyekről, tehát könnyen túl lehet ezeket is élni. Azokat a részeket viszont kifejezetten élveztem, amik a küldetésben résztvevők motivációjáról szóltak – vagy tágabban az emberiségben folyamatosan égő tűzről, ami lehetetlen célok elérése felé hajszol minket. Egy igazán nagy felfedező, Cook kapitány szavaival élve (igaz, ez az első rész mottója volt):

„Nemcsak az volt a célom, hogy messzebbre eljussak, mint ember valaha is, de olyan messze, amilyen messze csak lehetséges.”

A harmadik részben megtudjuk a választ az összes eddig bennünk felmerült kérdésre. A régi klasszikus MI A JÓ FENE TÖRTÉNIK ITT TULAJDONKÉPPEN? című kérdésre adandó választ a figyelmes olvasó ki tudja találni a könyvből, hiszen kétszer-háromszor is szó van róla, tehát legyetek szemfülesek! :)

A szerkesztői munka ellenére néhány hiba, következetlenség is maradt a műben. Például ha a legénység kiválogatásánál elsődleges cél volt, hogy jó csapat legyenek, kedveljék egymást, akkor hogy került közéjük Wanda, akit igazából senki nem kedvelt, és ő is nagyon visszahúzódóan viselkedett mindenkivel (aminek az oka viszont már érthetővé vált a későbbiekben). Vagy miért vigyáz arra a súlytalanságban az egyik szereplő, hogy le ne essen a falpanel, mert az túl hangos lenne? (Nem lenne hangos, ott lebegne előtte szépen, mint ahogy a következő mondatban ő is ellebegett a kajatároló felé.) Vagy, hogy amikor megállítják a hajót, akkor az megáll, pedig ugye sodródna tovább igazából, sőt abba bele se menjünk, hogy a hirtelen lassulás/leállás mit csinálna a legénységgel. Kis dolgok, kis hibák, amik egy tollvonással javíthatóak lettek volna. Mégis azt mondom, A felfedező egy okos (és érdekes, izgalmas) könyv, amit megéri elolvasni. Sokaknak tetszhet, nem kell feltétlen sci-fi rajongónak lenni hozzá, erre elég biztosíték a ragyogó történet, ami kifejezetten sír egy filmfeldolgozásért. Remélem a könyv siker lesz nálunk, és jön más Smythe könyv is, például a The Machine című poszt-Frankeinstein történet, ami a szerző és az olvasók szerint is a legjobb munkája eddig.

A könyvért köszönet a GABO Könyvkiadónak!