Brandon Sanderson - Ködszerzet III-IV.

Brandon Sanderson - Ködszerzet III-IV.

(Ködszerzet 02. - A Megdicsőülés Kútja)

Brandon Sanderson - The Well of Ascension
(Mistborn 02.)
Eredeti megjelenés: 2007
Magyar kiadás: Delta Vision, 2011
Hossz: 1160 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán

Tartalom:
A gonosz legyőzetett - de a háború csak most kezdődik.
Mégis sikerült véghezvinni a lehetetlent: az Uralkodó - az ember, aki évezredekig istenkirályként trónolt rettenetes elnyomás alatt tengődő népe felett - semmivé lett. Ám Kelsier, az Uralkodót megdöntő lázadás szülőatyja szintén halott. Az új világ megteremtésének csodálatos feladata ifjú pártfogoltjára, Vinre - az utcagyerekből lett ködszerzetre -, és a lány kedvesére, Elend Venture-re - az idealista álmokat dédelgető fiatal nemesre - maradt.
Az istenkirály hajdani Végső Birodalma részeire hullott: a néhai fővárosból kormányzó Elendet, a Középső Uradalom királyát egy választott testület, a Nagygyűlés ellenőrzi, míg a többi részek önjelölt királyai - köztük Elend kegyetlen apjával, Straff Venture-rel - jóval kíméletlenebb módon kormányoznak. És mindannyian azt lesik, miként keríthetnék hatalmukba Luthadelt.
Szaporodnak az Elend ellen megkísérelt orgyilkossági kísérletek, és rövidesen már több hadsereg is táborozik a főváros falai alatt. De Vint nem csupán ez aggasztja: az akarata ellenére köré szerveződő vallás mellett maga a köd is egyre furcsábban, egyre tudatosabban kezd viselkedni. Sőt, olykor mintha még alakot is öltene, hogy őt kísértse.
Az emberi és nem emberi seregek szorítása egyre fojtóbbá válik, Luthadel polgárai pedig vajmi kevéssé értenek a harchoz. Úgy tűnik, az ostromlottaknak csupán egy reményük maradt: a Megvilágosodás Kútjáról, és az általa nyerhető erőről szóló ősi legenda. Ám még ha létezik is a Kút, senki sem tudja, hol keresse, vagy hogy miként lehetne felhasználni az erejét.
Az események egyetlen, könyörtelen tényre világítanak rá: az Uralkodó elpusztításának feladata csupán könnyű kezdetnek nevezhető - az igazi kihívást a bukása által előidézett káosz sikeres túlélése jelenti.

Brandon Sanderson (1975 - )

Úgy néz ki, mintha Brandon Sanderson neve mostanában többször szerepelne a blogon, mint más írótársáé. Ennek oka egyszerű - mert megérdemli. Azok közé a szerzők közé tartozik, akiktől még közepes írást sem sikerült olvasnom, nem számít, hogy saját világán játszódó történetet ír - mint az Elantris, vagy a Ködszerzet-sorozat -, vagy egy rajongók szemében lassan kultikussá váló sorozatot,  nevezetesen Az Idő Kereke sorozatot segít társszerzőként lezárni.
(A poszt végén a "címkék"-nél a szerző nevére kattintva kijön a többi könyvéről írt szösszenetem, tehát a világleírással és mágiarendszerrel kibővített, az első részről szóló szerzemény is. Talán érdemes ránézni arra is.)

Az 1975-ben született amerikai író igazi specialistának számít már a fantasy zsánerének epikus vonulatában. Az általam eddig olvasott művei mindegyikében minimum egy ország - de tipikusabban az egész világ - kerül az összeomlás szélére. Hősei felfoghatatlan hatalmakkal, legyőzhetetlennek tűnő nehézségekkel szállnak szembe. Éppúgy igaz ez az Elantris-ra - a nekem eddig legjobban tetsző Sanderson könyv, amiről furcsa módon nem írtam semmit a blogra, hiszen mikor olvastam, a PL még a terveimben sem létezett -, ahol a szereplők félisteni hatalmuk csúcsáról kerülnek egyik napról a másikra a zombi-lét borzalmának és kilátástalanságának szorításába, vagy mint a Ködszerzet-sorozatra, ahol pár alvilági figura próbálja megdönteni a majdhogynem isteni erővel megáldott, halhatatlan uralkodó ezer éve fennálló birodalmát.

A poszt megírása előtt végigolvastam, mit gondoltam szinte pont egy évvel ezelőtt az első részről. Érdekes - de nem tudom, meglepő-e -, hogy előzetesen most is szinte szóról-szóra ezeket terveztem leírni a könyvvel kapcsolatban, amit akkor írtam/éreztem. Nem tökéletes a könyv, hiszen a fő nézőpont karaktert - Vin-t - még most sem tudtam megkedvelni. Egy év alatt sem jutottam el addig, hogy - általánosságban beszélve - a női "akció"-hősökért igazán szorítani tudnék. Ebben a könyvben sem tudtam önfeledten szorítani a legyőzhetetlenül, komoly ellenfél nélkül amerre jár, arra pusztító és közben szerelméért rajongó és önnön - képzelt - szörnyűsége felett kesergő, önmagát állandóan marcangoló, kisebbségi érzéssel küzdő ködszerzet karakteréért. A könyv mélypontja volt számomra, mikor saját szerelmének féltestvérével "kezdett ki". Annyi a javára írható ezen jeleneteknek, hogy legalább romantikus részekkel nem kellett megküzdenem.
Az gondolom látszik, hogy nem vagyok a híve annak, miszerint epikus történet elképzelhetetlen égben köttetett szerelmi szál nélkül! :)

A ferrokímia és allomancia kettős mágiarendszere viszont még mindig teljesen egyedi, máshol elő nem forduló. Iszonyú látványos - IMAX-be való -, grandiózus jelenetekkel megspékelt 3D-s fantasy filmet lehetne csinálni a sorozatból. "Instant hit" lehetne a stílus rajongóinál - és a popcorn mozik kedvelőinél -, nem is értem miért nincs még hír a megfilmesítésről. Az akciódús jeleneteket OLVASVA viszont már nem ennyire pozitív a kép. Egy klasszikusan egyszerű parasztlengőt elengedő barbár harci technikáját vagy egy megbízható, egyenes vonalú mozgást követő tűzgolyót életre imádkozó varázsló trükkjeit nem igazán megerőltető elképzelni, de a ködszerzetek vonzó-taszító, kisebb-nagyobb frinc-francokat horgonyként használó harcmodorát szerintem egy elméleti fizikus is nehezen tudná leképezni lelki szemei előtt - bár ha valakiknek, akkor igazából nekik valók az itt leírt harci jelenetek és az allomantikus mágiarendszer. Ezzel szemben a "normális" emberek közti csataleírások vagy épp az ostromjelenet teljesen hétköznapi, könnyen követhető maradt szerencsére.

"...Úgy tűnik, a lázadóknak sokkal nagyobb munkába került elfogadni az átmenettel járó káoszt, mint a korábban megismert zsarnokságot. Örömmel fogadták vissza a hatalmat - még az elnyomó hatalmat is -, mivel ez kevesebb fájdalommal járt, mint a bizonytalanság."

A könyvben szerintem feleslegesen sok - bár direkt - az ismétlés. Minden jelentéktelennek tűnő részletet - amik később fontossá válnak -, legalább háromszor leírnak, de a legtöbbször ismételt történelmi utalásokat érzésem szerint vagy hússzor. Ezzel még a legártatlanabb olvasóban is kinyitják a kételkedés csapjait, hogy valóban minden úgy van-e, azzal a fránya töredékkel, mint ahogy minden ötvenedik oldalon idézik? Persze nincs úgy - ez nem spoiler, ugyanis minden efelé mutat az egész könyvben -, de mikor erre rájönnek, akkor még így is az állunkat keresgéljük majd a padlón. Mennyivel nagyobbat ütött volna ez, ha nem emlegetik fel tényleg lépten-nyomon? Ezzel függ össze az is, hogy - bár szinte sosem szoktam emiatt nyavalyogni -, de itt bizony 2-300 oldalt nyugodtan lehetett volna még húzni a könyvön. (Persze nehéz egy Brandon "grafomán" Sanderson könyvön.)

"Acélba vésem ezeket a szavakat, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva."

Bár ebben a részben alig-alig szerepeltek, azért még az acélinkvizítorok - a szemükön és testük egyéb helyein átvert cölöpjeikkel egyetemben - a Végső Birodalom egyik leghangulatosabb csoportosulása

Az első részben Kelsier karakterét - aki Vin mestere és Hastings Túlélője (magyarul, egy mitikus személy) volt - sem tudtam kedvelni szinte a végéig, de a karaktere most hiányzott. Nélküle - és Vin mellett - a Banda tagjai szinte jelentéktelen szerepbe süllyedtek vissza. Ezt viszont kifejezetten bántam, sokukat nagyon kedveltem. Szerethető karakterek nélkül azért most sem maradtam, hiszen Sandersonnak könnyen megy a hihető mellékszereplők alkotása - még akkor is, ha épp egy alakváltó, emberevő kandráról beszélünk. Mellette - és az acélinkvizítorokon kívül - a két terrisiről, Tindwyl-ről és Sazed-ról szóló részeket olvastam legszívesebben, valamint az ifjú Elend király politikai húzásairól - és első szárnypróbálgatásairól az uralkodók világában - szólókat.

"...Leülni Doronggal beszélgetni egyet jelentett azzal, hogy az ember némaságba burkolózott."

Jó sokáig húztam a "kesergőst", de most jöjjenek a pozitív részek. A fenti "hibái" mellett Sanderson az egyik legjobb tollú fantasy szerző, akit magyarul - vagy angolul - csak olvashatunk. A Végső Birodalom hátteréről, népeinek történetéről szóló részeket folyamatosan - de patikusmérlegen, cseppenként - adagolva tartja fenn az olvasóban a vágyat a világ eseményeiről szóló mélyebb, részletesebb tudás iránt. A hangulatos világleírás - ezer éve hulló hamu, barna és satnya növényzet, az északi saroktól pár száz kilométerre már emberi életre alkalmatlan környezet - poszt-apokaliptikus, amiben kifejezetten érdekes mélyebben elmerülni. A történet végig fordulatos, kerüli a zsáner ismertebb sablonjait, így több meglepetést is tartogat. Könnyen olvasható, villámgyorsan bele lehet feledkezni - hát még akkor, ha valaki a főszereplőt is megkedveli. A szereplői több dimenziósak, a történet magja - és a két mágiarendszer ötlete - is zseniális. A hétszáz oldalnyi lassú felvezetés után [ ;-) ] a maradék négyszáz oldal egy elszabadult, őrült sebességgel hasító forgószél. A vége pedig nagyobbat üt, mint egy három méteres vérgőzös kolossz ökle. Roppant hangulatos, kemény történet - kicsit elhúzva. Bátran ajánlom a sorozatot a nagyívű epikus történetek kedvelőinek.

A sorozat harmadik része, A Korok Hőse már megjelent magyarul (két kötetben) a Delta Vision gondozásában. A tervek szerint a - "rövidke" - negyedik rész, a The Alloy of Law is megjelenik még idén. Foglalkozok még velük! (Ősszel - jön az első Mistborn akció-rpg játék XBOX 360, PS3 és PC alá!)

Értékelés: 8/10