Brandon Hackett - Az ember könyve

Brandon Hackett - Az ember könyve

Megjelenés: Agave, 2012
Műfaj: sci-fi
Hossz: 304 oldal
Részlet a regényből

Tartalom:
Háromezer embert ragadtak el egyszerre a Föld különböző pontjairól. Köztük van Attila, a félénk budapesti kamasz fiú, Jurij Vitkov, a magabiztos orosz vállalkozó és annak lánya, a tízéves Aurora is. Háromezer ember, akik most egy élő űrhajó belsejében utaznak, és minden pillanatban egyre távolabb kerülnek a Földtől. Nyomasztó körülmények között élnek összezsúfolódva, erkölcsök nélküli, öntörvényű közösségbe szerveződve anélkül, hogy tudnák, miért kerültek ide, hova tartanak, és milyen sorsot szántak nekik elrablóik. Hamarosan egy számukra felfoghatatlan, idegen világba érkeznek, ahol az evolúció egészen más utat választott magának, és az érkezésük fajok és kultúrák százainak életét dúlja fel. Attila, Jurij és a többiek előtt csak a túlélés lebeg, de előbb-utóbb szembe kell nézniük egy sokkal fontosabb kérdéssel. Vajon sikerül-e megőrizniük az emberi mivoltukat?

Markovics Botond (1975 - )

Brandon Hackett (vagyis - hátha ezzel valakinek még újdonságot mondok - Markovics Botond) kis hazánk alig maroknyi elismert és közkedvelt sci-fi íróinak egyike. Az 1975-ben született - civilben közgazdász és az SFmag.hu egyik alapító tagja - író 1997-től kezdett el írással foglalkozni. Első novellái 2002-ben jelentek meg a Cherubion kiadó gondozásában, és azonnal Zsoldos Péter-díjat nyert velük. Kezdeti művei - állítólag, ugyanis még nem olvastam őket - epikus háttér előtt játszódó űroperák, később ettől kissé eltávolodva az emberi és technológiai fejlődés határai illetve lehetséges irányai felé fordult. (A poszthumán döntés, 2007; Isten gépei, 2009). A témaváltás nem vált hátrányára, és a Metropolis Media (Galaktika) által megjelentetett Isten gépeit újra Zsoldos Péter-díjjal jutalmazták. A három évig készülő - többször átdolgozott mű - Az ember könyve is a transzhumán sorozat tagjai közé tartozik, de ebben már tudatosan foglalkozott többet a karakterekkel és érzelmeikkel.

Az elején szeretnék bevallani valami személyeset. A blogot 2011 közepén indítottam útnak, és igazából teljes sikerként értékelem. Szinte csak pozitív dolgokat hozott az életembe. Viszonylag sokan olvassák rendszeresen, én szeretem írni, egy csomó szenzációs könyvet olvastam a segítségével. Ezek közül sokkal több volt a sci-fi, mint ha nem kezdtem volna bele a blogba - hiszen alapvetően a fantasy zsáneréért jobban rajongtam - ezért pedig külön "köszönet", hiszen hatalmas baki lett volna lemaradni Alastair Reynoldsról, Vernor Vingeről vagy Dan Simmonsról. Megismertem ezen kívül személyesen egy csomó embert, akik különböző kiadóknál bábáskodnak a könyvek magyarországi megjelenései körül. Egy dologban viszont negatív változást hozott a blog az életemben. Sokkal kevesebb - szinte zéró - hazai író könyvét olvastam. [Nem olvastam M.A.G.U.S. regényt 2011 óta, pedig addig az összeset azonnal - tudom, nem épp maradandó szépirodalom, de a Mi szerepjáték világunk és én akkor is szeretem.] Talán féltem, hogy a könyv értékelésében azt kell írnom egy szerzőnek, akit ráadásul lehetséges, hogy személyesen is ismerek - mint például kicsit Botondot is -, hogy figyelj, a könyved egy szar. Kevesebb bátorság kell ahhoz, ha ezt egy külföldi író könyvéről írom, mint például Peter Straub Koko című művéről.

Egyszóval emiatt hezitáltam azon, hogy elolvassam-e most az új Hackett könyvet, de mivel mindenhol - blogokon, molyon - azt olvastam, hogy szuper, sőt ismerőseim is ajánlották, ezért nyeltem egyet és - szokás szerint, minden előzetes tartalmi ismeret nélkül - belevágtam.

A könyv eleje egyszerűen berántott. A Földről véletlenszerűen összeszedett háromezer ember története, akik a miértekről és a hogyanról mit sem tudva utaznak ismeretlen céljuk felé elég ütős in medias res kezdet volt. (Azt hittem, hogy most megtudom, mi is történt az idő előtt elkaszált sorozat - a The 4400 - hasonló módon elrabolt embereivel az UFO-k kezében.) A szereplők közül a két gyerek a tizennégy éves magyar Attila és a tíz éves japán-orosz Aurora nézőpontja azonnal szimpatikus volt. A felnőttek közül viszont nem kedveltem meg különösebben senkit a könyv végéig - talán szerencsétlen portugál kivételével, aki fejből akarta újra leírni Victor Hugo Nyomorultak című könyvét. A párbeszédek sokszor kicsit furcsáknak tűntek nekem, de nem igazából problémáztam rajta, hiszen olyan karakterek beszéde volt ez, akik óriási megrázkódtatáson esnek éppen keresztül, egymásról semmit nem tudnak, az angol soknak nem is az anyanyelve, szóval lehet, hogy még így voltak hitelesek a diskurzusok. (A furcsa csak annyi, hogy ez később szép csendben elmaradt - lehet, hogy közben belejöttek az angol nyelvű beszédbe.) Megjelentek viszont helyettük az IDEGENEK. Eleinte igencsak meggyűlt a "szövegük" értelmezésével a bajom. Szag alapú kommunikációjuk nagyszerű ötlet volt, és a szövegbeli interpretálása is tökéletesen sikerült. (Bár azt nem értem, hogy lehet egész mondatokat szagokkal kifejezni - de én csak egy homo sapiens vagyok, nem pedig Élénken-Lebegő fajtársa.)

"...Nincs rosszabb egy olyan nőnél, aki azt hiszi, a saját képére formálhat. Ilyenkor jobb, ha azonnal lelépsz. Különben vagy hagyod magad, és papuccsá válsz, vagy ha ellenállsz, előbb-utóbb kicsinál idegileg. Ha ez esetleg nem fog sikerülni neki, akkor végül ő fog lépni, mert rájön, hogy nem tud sem megváltoztatni, sem uralkodni rajtad."

A háromezer elrabolt élete a Homályban eleinte talán kicsit idillikusabbra sikerült, mint ami igazából reális lehetne. Szerintem az emberek már sokkal hamarabb és durvábban - még az űrhajón - egymásnak estek volna, de mikor az idegenek fő frakciója - a tükörbőrűek - is elkezdett komolyabban akcióba lendülni, végre megkaptam a várt reakciókat. Vagyis az emberiesség elvesztését és a hordatudat előretörését. Sajnos a könyv ezen része elég rövid volt, hiszen Homályból-Előtörő elég konkrétan elrendezi a vitás ügyeket. Az eddig leírtak viszont csak a körítése a regénynek. A "nagy dobás" a Homály leírása és a génmanipuláció, mint egy egész faj (vagy fajok millióinak) alapvető igénye, joga és veleszületett képessége. A Homály lényei a végletekig hedonisták. A környezetükben található gének mindegyikét magukba olvasztva azzá alakulnak, amivé csak vágynak. A tükörbőrűek hatására egy ideje leginkább már az átalakulásra is közönyösen tekintenek. Semmi újdonság nincs az életükben, amiért lelkesedni tudnának. Ezért ment el innen Menta - a "géndizájner" - a távoli űrbe, hogy új gének levadászásával keltse fel újra a génvágyat a Homály népeiben. Az új génbank persze az emberiség. Hú! Ennek a könyvnek az elolvasásáig nem is tudtam, hogy ennyire a génmanipuláció, az önkéntes alakváltás ellen vagyok. Volt egy pár rész a könyvben - legemlékezetesebb például az "under-age-interracial-sex-scene" -, amikor forgott a gyomrom. Pedig nem történt semmi kemény, vagy különösebben gusztustalan dolog - meg láttam már pár hentait is életem során -, de mégis... A génekkel való játszadozás egyszerűen nem nekünk való. Nem tudom, hogy merre viszi az emberiséget az evolúció - remélem, hogy a következő lépcső a szmog és a radioaktív sugárzás elviselése felé vezet majd -, de bízom abban, hogy bármilyen csábító is, a testünk átalakításának képessége (és az erre "kényszerítő" vágy) nem lesz közte. Ettől függetlenül, mint írói feladatot Botond mesterien oldotta meg az idegenek zsigeri késztetésének bemutatását. Hatásos volt, érdekes, felkavaró. A könyv vége pedig egyenesen kiváló! Drukkoltam neki, de... így sokkal jobb lett.

Viszonylag sokan felrótták az írónak, hogy többet is szerettek volna megtudni az otthon maradottakról. Szerintem nem sok értelme lenne. Biztos mind rosszul érezték magukat, aztán lassan elfelejtkeztek az eltűntekről a hosszú évek-évszázadok alatt. Mi értelme lenne ezeknek az emberi drámáknak a boncolgatása? Esetleg egy lelkizős drámában, de nem egy sci-fiben. Sokkal érdekesebb - az író által is tervezve van egy folytatás - lenne a Homályban maradt emberi társadalom-kezdemény életének és fejlődésének irányát megfigyelni. Sikerül-e vajon embernek megmaradniuk? (Egyébként ha lett volna egy kis eszük, Attilával - valahogy - növesztettek volna egy űrhajót és elindultak volna haza.) Egyébként pedig már elintéztem az Isten gépei beszerzését, mert van egy olyan érzésem, hogy az még ennél a könyvnél is jobban fog tetszeni. A szereplők érzelmeinek előtérbe hozása ugyanis pont nem az az irány, amiért túlzottan lelkesedek egy könyvnél. Jó lesz nekem az elidegenedésről és elgépiesedésről olvasni egy kicsit. :D

Az ember könyve elektronikusan is elérhető - bár most épp nem -, sőt a szerző többi könyve is. Markovics Botond büszkén mondhatja el magáról, hogy Magyarországon az ő művei jelenleg a legkelendőbbek elektronikus formátumban. Fiatalabb koromban még azért szorítottam, hogy Leslie L. Lawrence egyik (vagy az összes) könyvéből láthassak egy hollywoodi filmadaptációt, most már megelégednék azzal is, ha valamelyik hazai kiadó felkarolná a tehetséges íróinkat, és műveiket - vagy a legjobb művét - angolul is kiadnák külföldön. De ne csak Esterházy Pétert vagy Kertész Imrét! Hanem minőségi, de ponyvásabb, tömegeknek szánt szórakoztató irodalmat is! Itthon egy sci-fi könyvet megvesznek pár ezren és ezért már megéri kiadni őket. Nem hiszem el, hogy például az Amazon.com-on ne kelne el még ugyanennyi simán az egész világon - a fordítóra szánt költség biztosan megtérülne. Még akkor is megvennék ennyien, ha nem ismerik az írót - már ha biztató a könyv tartalma. Az első pár könyv után pedig már az ismertség is meglenne. Szerintem ez a magyar könyvkiadás potenciálisan kiaknázatlan területe. (Látom én a próbálkozást a német nyelvű Rejtő könyvek kiadásával például - és üdvözlöm is őket -, de miért kellett erre ennyit várni, és miért csak három regény, ráadásul szerintem nem is a legjobbak közül jelent eddig csak meg angolul???)

A könyvért köszönet az Agave Könyvkiadónak!