2013. január 8., kedd

Lois McMaster Bujold - Lelkek lovagja

Lois McMaster Bujold - Lelkek lovagja
(Chalion 02.)

Lois McMaster Bujold - Paladin of Souls
(Chalion 02.)
Eredeti megjelenés: 2003
Magyar kiadás: Alexandra, 2012
Hossz: 480 oldal
Műfaj: fantasy, kaland
Fordította: Hoppán Eszter
Díjak:
HUGO-díj, 2004
Nebula-díj, 2004
Locus-díj, 2004
Mythopoetic-díj jelölt, 2004

Tartalom:
Lois McMaster Bujold, korunk egyik legkiemelkedőbb fantasy- és sci-fi írója egy háborútól fenyegetett, démonoktól sanyargatott világba kalauzol bennünket. Ista királyné megözvegyül, s bár az őrületet hozó átoktól megmenekül, egy megbízhatatlan, kitaszított isten mesterkedéseinek következtében belecsöppen abba az elkeseredett küzdelembe, amely a birodalom lelkeinek megmentéséért folyik…

Igazi diadal… Nagy öröm ilyen remek írót olvasni, aki mintha most érkezett volna képességei csúcsára. Alig akadt könyv, amit ennyire élveztem volna.”
(Diana Wynne Jones)






Lois McMaster Bujold ()
A Chalion sorozat első részének ajánlóját azzal kezdtem, hogy emlékeztettem az olvasókat, hogy az írónő – Connie Willissel, az Ítélet Könyvének szerzőjével – fej-fej mellett a fantasztikus irodalom legelismertebb szerzői közé tartozik külföldön, ám itthon jobbára ismeretlennek számít még. A Chalion átkának elolvasása után - hiszen a magyarul megjelent két sci-fi regényét azóta sem olvastam - már bizton állíthatom, hogy ez az elismertség nem légből kapott. Viszont, mivel láttam, hogy a Lelkek lovagjának első molyos olvasója voltam, úgy érzem, ráfér még egy kis biztatás a jövőbeni olvasókra, hogy kicsit bátrabban próbáljanak ki számukra ismeretlen írókat is.

A Lelkek lovagja a Chalion sorozat második része. 2003-ban mesterhármast ért el azzal, hogy elnyerte a HUGO-, a Nebula- és a Locus-díjat is (bár mivel a Mythopoetic-et meg nem, szóval azért nem tökéletes a könyv). [Vicc!] A sorozat magyarul nem keménykötéses formátumban jelent meg sajnos, de legalább megjelent és a külalakja illeszkedik az első részhez. A borító a hímek számára elég elrettentő lehet sajnos - nem mintha a képen látható hölgy nem lenne szép -, és nem igazán passzol a történethez sem ez a szende hölgy. Nekem ez a világoskék sem tűnik a legjobb választásnak - persze ha én lennék egy kiadó designjáért felelős megmondóember, elég sok hasonló külalakú, sötét színű színű könyv kerülne a polcokra. Ennek a könyvnek a színe viszont koszosfehér-bézs színű lenne egyértelműen. A miért a könyv végéből kiderül. Olvassátok el!

„…Az idő ott van, ahonnan elveszed. Nem vár rád.”

Mivel nekem az első része nagyon tetszett, a kérdés annyi volt, hogy vajon tudja-e hozni az írónő a nyitókötet színvonalát, és a szereplők sorsát tudja-e érdekes csavarokkal tovább szőni. A rövid válasz igen és igen. Bővebben:
A második részben főszereplővé lépnek elő az első részben csak fontos epizódszerephez jutó „félőrült” Ista királyné vagy a dy Gura testvérek. Az eddigi főszereplők viszont gyakorlatilag kiszorulnak a történet legszélére, legtöbbjüknek egy-két levélváltáson kívül semmiféle szerepe nem lesz. Új szereplőkkel ismerkedhetünk meg, az írónőtől már ismerős színvonalon. Sajnos nálam nem a negyven-valahány éves, özvegy Ista királyné (a főszereplő) vette át dy Cazaril-tól a kedvenc szereplő helyét a történetben, az dy Arhys és dy Illvin voltak, de a szereplők mindegyike él, lélegzik, a saját céljait szem előtt tartva cselekszik. Nincsenek olyan szereplők, akik motivációjára összehúzott szemöldökkel, fejünket csóválva jegyeznénk meg, hogy itt bizony sántít valami. Még a csak viszonylag későn színre lépő ellenséges alakokat is inkább szánni fogjuk, mint gyűlölni, pedig a szörnyűségekkel nem fukarkodott a szerző ezúttal sem. A vége felé.

"…Téged oktatni, drága Ista, olyan lenne, mintha a sólymot tanítanánk arra, hogy gyalog cserkéssze be áldozatát… Hatalmas erőfeszítéssel meg lehet tenni, de végül egy fájós lábú, bosszús madarat kapnánk, és sokat kellene várnunk a vacsorára.”

Az első rész egész birodalmat fenyegető vésze helyett a könyv elején ugyanis sokkal kisebb, sokkal emberközelibb problémákkal kell újdonsült hőseinknek megbirkózniuk. Az elzártsággal, unalommal, egy meddő feleséggel, egy furcsa kórral, a szánalom nem kívánt érzésével, egy kis kényelmetlenséggel lovaglás közben vagy az istenek nem kívánt figyelmének elviselésével. Ez elrettentően hangozhat esetleg, ám tény, hogy a könyv első felében szerintem a kard sem kerül elő, inkább teológiai belső monológokat és párbeszédeket olvashatunk, ám ezek nem azért kerültek csak bele a könyvbe, hogy hosszabb legyen, hanem később, ahogy haladunk a történetben előre, az egyre sűrűbben felbukkanó természetfeletti fenyegetések - DÉMONOK - létének megértésében segítségünkre - főleg ugye Ista segítségére - legyenek. Ezzel el is érkeztünk a kedvenc részemhez a könyvben.

Démonok! Nem olyanok ám, mint majdnem minden más könyvben - nagyok, erősek, okosak és főleg gonoszak. A Lelkek lovagjában a démonok a túlvilágról visszarángatott agyatlan, kicsi, reszkető entitások, akik a megszállt - állati vagy emberi - test/lélek emlékeit, tudását magába szívva lassú „munkával” fejlődik. Amikor teljesen felemésztette a gazdatestet, továbbáll. Ezek a lények nem emberi mérce szerint gonoszak, egyszerűen így működnek, máshogy nem tudnak. Mindkét fajnak problémát okoz, hogy az emberek a démoni megszállás végén sajnos meghalnak - csak a démonok ezzel nem igazán tudnak mit kezdeni. Nem tudom, hogy az írónőnek szándékában állt-e egyáltalán a démonokat bármennyire is megkedveltetnie az olvasókkal - kifejezetten aranyos részek vagy hatalmas démoni jócselekedetek nincsenek a könyvben, ez nem gyerekkönyv azért, mint Jonathan Stroud Bartimaeus sorozata -, mindenesetre ez a megközelítés, amit itt olvashatunk nekem nagyon szimpatikus volt és bizony egy-két félelmében reszkető kis démon-árnyat én meg is sajnáltam.

A könyvből persze megint nem hiányozhat a romantikus szál - sőt több szál -, ám ezek se nem nyálasak, se nem zavaróak vagy érdektelenek. Sőt! A várúr és felesége közti romantikus viszony annyira kifacsart és groteszk, hogy külön említésre érdemes a jó ötletek közt. 

Szerencsére nem nagyon tudok kiemelni negatívumot a könyvből - talán kicsit lassú volt visszatekintve az eseményekre, és a leíró részek arányára, bár nem éreztem annak olvasás közben -, inkább még egy jó dolog jutott eszembe. A birodalom vezető vallása, a kvintianizmus, vagyis mondjuk „ötistenhit”. Az Atya az Anya a Fiú a Leány és a Fattyú. Semmi extra nincs benne, nagyon sok hasonló felosztásról olvashattunk más regényekben, de ami miatt itt igazán működik, az az, hogy ezek az istenek valóban léteznek és néha - ha úgy tartja kedvük -, az események folyását saját kényük-kedvük szerint befolyásolják emberi kiválasztottaik cselekedetein keresztül. Ebben a részben főleg a Fattyú, a túlvilág ura jelenik meg természetesen, de az Atya jelenete is hatásosra és hősiesre sikeredett. Kifejezetten tetszett.

A könyvet az epikus fantasy kötetekért rajongókon kívül - akiknek valószínűleg tetszeni fog - a kalandregények és a mostanában talán túlságosan is előtérbe helyezett paranormális-romantikus regények szerelmesei is nagy kockázatok nélkül, nyugodtan forgathatják.Várom a harmadik, befejező részt!

A könyvért köszönet az Alexandra Kiadónak!

Értékelés: 8/10

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése