Dmitry Glukhovsky - Metró 2033

Dmitry Glukhovsky - Metró 2033

(Metró 01.)

Dmitry Glukhovsky - Metro 2033
(Metro 01.)
Eredeti megjelenés: 2005
Magyar kiadás: Európa, 2011
Műfaj: poszt-apokalipszis, horror, disztópia
Hossz: 438 oldal / 1.353.000 karakter
Fordította: Bazsó Márton 
ISBN: 978 963 07 9139 7
Beleolvasás:
ITT
Vásárlás:
BOOKER

Tartalom:
2033.
Az egész világ romokban hever.
Az emberiség majdnem teljesen elpusztult.
Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a radioaktív sugárzás, és szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban bújik meg – a Föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén. A metró állomásai most városállamok, az alagutakban sötétség honol, és borzalom fészkel.
Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget.

Dmitry Glukhovsky (1979- )

Dmitry Glukhovsky, az 1979-ben született orosz író neve hallatán sokaknak talán még mindig nem ugrik be azonnal, milyen könyveket is írt ő pontosan. Azok az olvasók, akik nem csupán a fantasztikus irodalom berkeiben mozognak otthonosan, hanem a számítógépes játékok világában is, egy kis előnyben vannak, hiszen Glukhovsky első, és azóta is leghíresebb művéből, a Metró 2033-ból készült félelmetesen hangulatos horror-FPS (magyarul belső nézetű lövöldözős) játékverzió jóval hamarabb eljutott hozzánk, mint maga a regény. A 2011-es magyar kiadás óta szerettem volna a művet elolvasni, és most végre sort is kerítettem erre.

„…Akinek elég bátorsága és türelme van ahhoz, hogy egész életében a sötétségbe nézzen, elsőként fogja meglátni benne a fény felvillanását.”

A könyv mostani olvasásának több aktuális apropója is van – bár ezért a legnagyobb részben a véletlent lehet okolni, nem a tökéletes időzítésemet. Az első, hogy az Európa Könyvkiadó a két részes Metro sorozat megjelentetése után megszerezte a más (orosz, ukrán, angol, olasz, satöbbi) szerzők által a „Metro Univerzum 2033” címet viselő sorozatba tartozó könyvek kiadásának a jogait. Ebben a hónapban meg is jelent már Tullio Avoledo Az ég gyökerei című könyve és két-három hét múlva olvashatjuk Andrey Gyakov A fény felé című könyvét is. A második, hogy a szerző novemberben Magyarországra látogat a kiadó vendégeként, hiszen a tavaly megjelent Szürkület után idén se maradunk Glukhovsky könyv nélkül, mert hamarosan jön tőle az Orosz népellenes mesék. Lehet előkészíteni tehát a Glukhovsky könyveket a dedikáláshoz!

„…néhány titok éppen azért nagyszerű, mert nincs megfejtésük, és hogy vannak kérdések, amelyekre jobb, ha senki sem tudja a választ.”

Glukhovsky a Metro 2033-at 1995 körül, tizenhat évesen kezdte írni. Az első kész változatot 2002-ben az interneten publikálta, miután nem talált olyan kiadót, aki kész lett volna megjelentetni a könyvet. Az első olvasók kommentárjait figyelembe véve aztán kibővítette a történetet, és új lezárást írt hozzá. A regény második változata aztán 2005-ben meg is jelent, majd villámgyorsan meg is hódította az egész világot. Glukhovsky pedig egy csapásra Oroszország egyik legünnepeltebb írója lett.

„…az Isten szájába adott parancsolatok évszázadokig élnek. Nem kell sok ahhoz, hogy istent teremtsünk, és megtanítsuk a kellő szavakra.”

Először is szögezzük le, hogy a Metro 2033 igazából nem is sci-fi, sokkal inkább egyfajta vándorlás-regény (van ilyen egyáltalán?). A 2013-as atomháború után húsz évvel játszódó történetben semminek nincs tudományos alapja, de bevallom, nekem nem is hiányozott. A totális világégés pár tízezer főt számláló túlélői a moszkvai metró atombomba-biztos állomásain – és néhány száz métert az alagúttól is elhódítva, 50-100 méterenként felállított erődített őrségek gyengécske védelme mögött – tengetik nyomorúságos életüket. A lakosok jelentős része az eget még sosem látó metró-szülött fiatalokból áll, akiket a folyamatos megpróbáltatások, a sugárszennyezés és az oktatás hiánya lassan az újra-elállatiasodás felé sodor az evolúciós lépcsőn. A faji degradálódás nem is jöhetne rosszabb időben, hiszen az atomháború után a felszín nem lett kies pusztaság, ahogy mindenki várta, egyszerűen csak az ember számára lett élhetetlen, más fajok sikeresen alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, és óriási – elfajzott – bakugrásokkal haladnak felfelé az evolúciós fán. A sugár- és/vagy biológiai szennyezés okozta mutációkról a metró lakosai jószerével már semmit nem tudnak, ők sokkal ősibb, elemi félelmeikkel népesítik be – valóban életveszélyes – alagútjaikat. Az óriási metrórendszerben sajátosan kevert mitológia kel életre. Démonoktól, szellemektől, halottakkal teli állomásoktól, elképzelhetetlenül vérszomjas szörnyektől és a Láthatatlan Megfigyelőktől rettegve élik mindennapjaikat az állomások babonás lakosai. A felszínre csak Arkagyij és Borisz Sztrugackij Stalker című könyvéből ismerős, rettenthetetlen sztalkerek maroknyi csapata merészkedik.

„…Amikor Artyom még kicsi volt, sokszor megnevettette mostohaapja története arról, hogyan vett a kezébe botot a majom, és vált emberré. Úgy látszik, azóta a makákó többé már nem engedte ki a kezéből azt a botot, emiatt aztán nem is tudott egészen kiegyenesedni.”

A hétköznapok a "természetfeletti" fenyegetések és a folyamatos nélkülözések nélkül is elég megterhelőek. A moszkvai metró száznál is több állomást foglal magába, amelyek ideológiai, politikai vagy vallási alapon ingatag szövetségekbe tömörültek, és folyamatosak az egymás elleni háborúk is – mintha csak az apokalipszis meg sem történt volna. Az emberi kultúra és történelem majd minden jelentősebb „felekezete” képviselteti magát itt. Nemzetszocialisták harcolnak a kommunisták ellen, a kereskedelmi szövetség védekező harcokat folytat, az anarchisták a fasiszták ellen vonulnak, a muszlimokat az önjelölt gengszterek ölik, vagy éppen a sátánisták és a „természetvédő” kannibálok rabolnak el ártatlan embereket. Étel – és fény – nem jut elegendő mindenkinek, ráadásul a felszínről, az alagutakból és elfeledett átjárókból minden nap megállíthatatlanul özönlenek a különféle szörnyetegek. Ezen a káoszon kéne Artyomnak, a fiatal srácnak keresztülverekednie magát, hogy felmentse állomását egy újfajta rém-csoport, a „feketék” véget nem érő ostroma alól.

„…A Vörös Vonal vezetése az ismert körülmények miatt felhagyott azokkal a kísérleteivel, hogy kiterjesztve rájuk a Szovjetek hatalmát, erőszakkal boldogítsa az egész metró lakosságát, és új doktrínát fogadott el, mely lehetségesnek tekintette a kommunizmus egy metróvonalon való felépítését. Bár álmáról nem volt képes lemondani, s továbbra is V. I. Lenin Metrónak nevezte az egész metrót, ez irányban már régóta nem tett egyetlen gyakorlati lépést sem. Ugyanakkor viszont látszólagos békeszerető jellege ellenére a rezsim belső, paranoiás lényege mit sem változott. A belső elhárítás ügynökeinek százai, melyet a megszokás és bizonyos nosztalgia okán KGB-nek neveztek, folyamatosan megfigyelte a Vörös Vonal boldog lakosait, érdeklődésük pedig szinte határtalan volt a más vonalakról érkezett vendégek iránt.”

A sötét, klausztrofób világvége-atmoszférát nem lehet nem imádni. A metró lüktető, titkokkal, mesékkel és hazugságokkal teli élete remek kiindulópontként szolgál a regényhez. A folyamatosan a sötétben, maximum félhomályban játszódó cselekmény végig HANGULATOS, fordulatos, izgalmas, feszült. A főszereplő is szerethető jellem. A további szereplők többsége egysíkú. Aki először gonosz, az is marad, karakterfejlődés nincs, viszont legalább romantika sincs benne egyáltalán. A vége egyszerűen tökéletes – ezt szerintem még egy könyvnél sem éreztem! –, nem szabadott volna máshogy lezárni.

„…Az emberek éjszakai állatok, és jobb, ha nappal nem mutatkoznak a felszínen.”

A filozofikus bölcsességek, vallási és metafizikai gondolatfüzérek garmadája miatt sokszor olyan érzésem volt, hogy egy súlyos grafomániában szenvedő orosz írófejedelem – mondjuk Lev Tolsztoj – írta a könyvet. Aprólékos, a legkisebb jelentéktelen részletet is rigorózusan leíró – közben pár fontos mozzanatot teljesen figyelmen kívül hagyó –, barokkos, szemfárasztó körmondatokat, erkölcsi prédikációkat és látomásokat szívesen használó Glukhovsky stílusa. Ötven oldalt biztosan ki lehetett volna húzni a regényből – vagy belerakni még ötven oldal pörgősebb akciójelenetet, hiszen abból meglepő módon nincs túl sok – úgy, hogy nem csak a történet, de a mondanivaló és a tanulság se csorbuljon. (Csak a hasonló helyszín és téma miatt nézzük meg Ann Aquirre Menedék című, a fiatalabb korosztálynak szóló könyvét egy pillanatra. A két könyvben felvázolt jövőkép hasonlóan valóságos (nem az), de amíg a Menedék könnyed, fiatalos stílusban megírt – elalvás előtt is tökéletes –, addig ezt nem lehet fáradtan olvasni.) Igazi orosz regény. Aki szereti a hasonlóan részletgazdag könyveket, ezt egyszerűen imádni fogja. Az eredeti kiadásban (az angol "eredetire" gondolok) sem voltak a fejezeteken belüli tagolások, mikor a szereplők hirtelen máshol "teremtek" - mondjuk álmodni kezdtek vagy látomást láttak -, vagy visszagondoltak a háború előtti életükre, ezért nem lehet a magyar kiadó felé panasszal élnem, de nagyon sok helyen igencsak nehéz volt követni az események fonalát. Nem tudom pontosan, hogy kiadáskor a kiadónak van-e arra lehetősége, hogy megváltoztassa a szöveget annyival, hogy - mondjuk - dőlt betűvel szedi az álom-jeleneteket, de ha igen, akkor jó lett volna, ha így tesznek. Nagyban megkönnyítette volna az olvasást. (Pedig nincs szövegértési problémám egyébként.) [Update: A Metró 2034-ben már rendesen tagolva vannak fejezeteken belül az idősíkváltások!]

„…hogy útját állják a minden lyukból és alagútból előkúszó undorító férgeknek. Mindazon furcsa, torz és veszélyes teremtménynek, amelyek mindegyike végső kétségbeesésbe kergethette volna Darwint, olyan homlokegyenest ellentmondtak az evolúciós fejlődés törvényeinek. Bármilyen elképesztően különbözzenek is az ember számára jól ismert állatoktól ezek a teremtmények, legyenek bár a láthatatlan, pusztító sugarak alatt a városi fauna ártalmatlan képviselőiből újjáteremtődött, vagy mindig is a mélységekben élt és most az emberek által felzavart pokolfajzatok, mégiscsak az élet részei voltak a földön. Torzak, természetellenesek, de mégiscsak a részei. És valamennyien annak a fő ösztönnek engedelmeskedtek, mely minden szerves lényt hajt ezen a bolygón. Túlélni. Túlélni bármi áron.”

Nem saját kútfőjéből merített, ezért nem lehet a szerzőt hibáztatni, de a moszkvai metró állomáshelyeinek neveit észben tartani nekem még a térkép is majdnem kevés volt. Persze nem könnyítették meg a dolgomat a szép orosz elnevezések sem: Krasznoszelszkaja, Krasznije Vorota, Komszomolszkaja, Bibliotyeka imenyi Lenyina, Lenyinszkije Gori, Szokolnyicseszkaja, Proszpekt Mira, Kurszkaja, Taganszkaja, Oktyabrszkaja, Botanyicseszkij Szad, Preobrazsenszkaja ploscsagy és még jóval több, mint száz ugyanilyen nevű állomás. Megfájdul tőlük az ember feje. :-) A térképért köszönet – az első kiadásban nem volt.

Aki a számítógépes játékban megszokott akciómennyiséget várja a könyvben is, az könnyen csalódhat. Valamikor 2014 után – a tervek szerint – jön az amerikai mozifilm is belőle. A jogok az MGM filmstúdiónál vannak.

A könyvért köszönet az Európa Könyvkiadónak!