2014. május 23., péntek

Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért...



Sajnos nem vagyok egy nagy versolvasó, de bármikor, ha Stephen King Setét Torony sorozatához tartozó könyvet veszek a kezembe (mint most is, mikor éppen újrázom a sorozatot), mindig szívesen olvasom újra a XIX. század egyik nagy angol költőjének Robert Browningnak harmincnégy versszak hosszúságú művét, a Childe Roland To The Dark Tower Came-t. (Természetesen a magyar fordítást, ami nem hiányozhat egyetlen Setét Torony kötet elejéről sem.) Szerintem az iskolákban kötelezően megtanulandó alkotásokon kívül ezt olvastam el legtöbbször életemben... Egyszerűen imádom, ami jelen esetben persze jórészt a regényeknek köszönhető.

Thomas Moran - Childe Roland To The Dark Tower Came (1859)





A tovább mögött - nem törődve a művekre esetleg vonatkozó nemzetközi és hazai szerzői jogi törvényekkel - a poéma magyar- és angol-nyelvű verziója található. (Egymás mellett, szépen két hasábba rendezve - amivel nagyjából el is értem a HTML programozási képességeim csúcsát...) Aki még nem olvasta a Setét Torony-sorozatot, és nem is tervezi - ennek oka mondjuk érthetetlen lenne a számomra... -, az csak akkor kezdjen bele, ha szereti ezt a fajta régies nyelvezetű, hősies témájú, dagályosabb költészetet.

(Sok szenzációs magyar fordítású vers van, de eredeti nyelven olvasva őket sokszor valahogy mégis sokkal jobbak szoktak lenni. Szerintem ez most nem így van. Browning angolul nekem valahogy "nem adja" annyira. Nektek melyik tetszik jobban?)




Robert Browning
Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért...

I.
 
Tüstént gyanús volt, hogy félrevezet
E gúnyos-szemű, dér-vert nyomorék,
S míg mohón leste: a hazug beszéd
Rászed-e, száját rosszul leplezett
Öröm fintora reszkettette meg,
Hogy tőrbe csal, s lesz újabb martalék! 

II.
 
Hisz botjával mi másért állt meg itt,
Mint hogy megcsaljon minden elmenőt,
Rászedje, aki itt találja őt,
S az utat kérdi?! – Vártam: vicsorít,
Mint egy halálfej, mankója pedig
Sírjeleket kaparva porba bök,

III.
 
Ha tanácsát követem e kopár
És baljós tájon, hol – mint híre van –
A Setét Torony áll. S mégis: magam,
S békülten indultam meg erre, már
Nem dics s remény, csak az örömsugár
Vont, hogy – így vagy úgy – végezzem utam.

IV.

Mert mit világ-vég vándorútjai
S évek szültek: reménységem legott
Köddé mált, s emez új céltól kapott
Szilaj örömet nem olthatta ki.
Nem is próbáltam elcsitítani
Szivem, mely tombolt, hogy elbukhatott.

V.

És mint beteg, ha közel a halál,
S holtnak is vélik, míg csordul, s apad
Könnye, elhagyván a barátokat,
S hallja, hogy egy a mást kihívja már
Levegőzni (mert „vége van” s „habár
Sírunk, a halál csak halál marad”).

VI.

S hall suttogást, hogy vajon van-e hely
A sírok közt, s mely nap lesz üdvösebb
Vég-útra vinni a holttetemet,
Zászló- s fegyvervivőt sem hagyva el,
S ő mindent ért s csak azért esdekel:
Ne csúfolná meg őket, s halna meg! – –

VII.

Így én is – megszenvedve utamon,
Kudarc-jóslattal, s mint kinek neve
Ama „Had” hős-sorába írva be,
Kiket a Setét Torony titka von –
Jobbnak véltem, ha mint ők, elbukom,
Bár nem tudtam, hogy méltó leszek-e.


VIII.

S lemondó-csendesen fordultam át
Az úton álló torz alak előtt
Az ösvényre. Egész nap szürke köd
Úszott a tájon s terjedt mindtovább
Az est, kilőve kancsal sugarát,
Hogy lássa még a pusztába veszőt.

IX.

Mégis: nem tett foglyává hamarabb
A sík, csak amikor hátam megett
– Visszafordítván tekintetemet -
Eltűnt az út. Körül vak puszta csak,
Csak puszta nyúlt a messzi ég alatt.
Indulhattam. Nem volt, mi mást tegyek.

X.

Indultam hát. S nem volt még – úgy hiszem –
Ily sorvadt táj. Mert itt semmi se nőtt!
Virág? – Cédrus sem volna meglepőbb!
Úgy tűnt, hogy csupán konkoly s gyom terem
És szórja magvát, itt, hol senki sem
Bánja, s kincs volna egy hitvány bürök!

XI.

Nem! – Tunyaság, sorvadás és beteg
Gúny osztozott e tájék térein.
„Nézz vagy ne nézz” – szólt a Természet – „Im,
Minden mindegy: én nem segíthetek,
Várom az izzó végítéletet,
Majd az perzsel fel, s költi foglyaim!”

XII.
 
S ha egy-egy kóró magasabbra nőtt:
Törten kókkadt feje, hogy társai
Ne gyűlöljék. S mi lyuggathatta ki
Az aszott lapukat, nem hagyva zöld
Reményt sehol? Szörny volt, mi itt elölt
Mindent-mindent, szörnyű dühvel teli.

XIII.

Gyér volt a fű, mint szőr a pokloson,
Ritkásan bújt ki elszáradt hegye,
A föld meg mintha vért szítt volna be,
S egy dülledt-csontu ló állt ott vakon
S hőkölt – miért is járt e tájakon? –
Pokol-ménesből kimustrált gebe.

XIV.

Élt még? – inkább úgy tűnt, hogy csak tetem:
Meredt és ösztövér, sokráncú nyak,
Zárt szem a rőt homloksörény alatt. –
Ritka ily torzság s bú együttesen,
Dög ennyire még nem borzasztott sosem,
Mert ennyi kín csak vétekből fakad.

XV.

S szemhúnyva lestem, mit kér benn a szív.
S mint a küzdő, ki előbb bort kiván,
Szomjaztam régi, boldog és vidám
Korom, hogy azután bírjam majd, mi hív.
A bajnok töpreng, s csak utána vív:
Jöjjön, mi jön, a régvolt íz után!

XVI.
 
Jaj! – Cuthberth-et idéztem, a remek
Pirospozsgás és szőke cimborát,
S éreztem is már szinte, mint fon át
Karja – hogy el ne hagyjam helyemet –
Mint rég. De egy éj, és ő kegyvesztett!
Hevem hűlt, s szívem vacogott tovább.

XVII.
 
Majd – mint avatásán – a hajdani
Gáncstalan lovag: Giles ötlött elő.
Ki merné azt – hetvenkedett –, mit ő?!
De vált a szín. Mellére valami
Hóhér papírt tűz. Lovagtársai
Nézik. Leköpdösött, rongy hitszegő!


XVIII.
 
Ily múltnál a jelen is többet ér; –
Tovább homályba-fúlt ösvényemen!
Se hang, se fény, meddig csak lát a szem.
S míg lestem: száll-e bagoly s denevér
Az éjben, emlékeim a fenyér
Elverte, elterelte hirtelen.

XIX.
 
Keresztbe folyt egy kis, sebes patak,
Váratlanul, mint kígyó hogyha jön,
S nem lágyan – noha lagymatag mezőn –,
Hisz fürdethetett volna ez a hab
Izzó ördög-patát is, oly harag
Vitte tajtékzón, örvény-pörgetőn.

XX.
 
Mily csekély víz, s mi vad! – A part felett
Pár satnya, guggoló égerbokor
S pár ázott fűz szorongott, s dőlt komor-
Némán a vízre: öngyilkos sereg;
S mi – bármiképp – gyötrőjük lehetett:
Érzéketlen futott a vízsodor.

XXI.
 
Míg átkeltem – egek! – mi félelem
Járt át, hogy lábam hulla-főre lép,
Vagy meder-mérő gerelyem nyelét
Szakállába, s hajába tekerem.
Vizipatkányt döftem le? – énnekem
Úgy tűnt, más hangot hallok: kisdedét.

XXII.
 
Öröm volt partot érnem ideát! –
Bár reményem, hogy szebbet: puszta köd.
Miféle harcon milyen küszködők
Tiprása gyúrt e partból pocsolyát?
Mint a varangyok lúggal-tele kád
Mélyén, hiúzok izzó rács között,

XXIII.
 
Úgy vívhattak meg itt e part alatt.
De miért épp itt a tágas sík helyett?
Se ki, se be egy lábnyom sem vezet.
Tán beléndek tüzelte agyukat,
Mint a török a gályarabokat,
Küldvén zsidókra keresztényeket.

XXIV.
 
S amott mi az, egy kőhajtásnyira,
Mily szörnyű gépezet? – Vas-ék? Kerék?
Borona, mely selyemként összetép
Még embert is? Tán Tophet holmija
Elhagyva gondtalan, vagy épp hogy a
Rozsdától fenjék eltompult hegyét?

XXV.
 
Egy rönkmező jött; erdőség helye,
Leendő láp, most inkább tompa sík
Földség (elmezavart bolondozik
Ekképp: épít, ront, nincs még kész vele,
De odahagyja!) – s széjjel, körüle,
Zsombék, iszap, kő, homok s puszta szik.

XXVI.
 
S szederjes foltok, vad és vak szinek
Jöttek, majd egy sovány, kopaszra-mállt
Sáv, mely mohos volt, s szömörcösre vált,
S egy holt tölgy: odva mint a szájüreg,
Mely a halálra tátva felreped
S meghal, bár elrettenti a halált.

XXVII.
 
Oly távol volt a cél, mint egykoron…
A messzeségben semmi, csak az éj,
És semmi jel. S ekkor egy ösztövér
Nagy fekete madár, Apollyon
Barátja szállt el sárkány-szárnyakon
S fejem súrolva: tán a várt vezér?

XXVIII.
 
Mert fölpillantván látnom lehetett
A szürkületben is, hogy mindenütt
Hegy vesz körül – ha egy kopár gyepűt
Hepehupákból így illethetek.
Mint lephettek meg így? Ki fejti meg?
S úgy tűnt, kijutnom sem lesz egyszerűbb.

XXIX.
 
Mert felrémlett, hogy talán démoni
Rontás ült rám, Isten tudja, hogyan,
S rossz álom az egész. Azután utam
Is megszakadt. S kezdtem lemondani
Megint, s ím, kattant bennem valami
Mint csapda kattan, s a vad fogva van…

XXX.
 
S lángjával a felismerés bejárt:
Ez az a hely! – jobbról a két zömök
Domb, mint bikák, egymásba-öklelők,
Balról magas hegy… Ilyen ostobát! –
Mint alhattam az oly rég várt,
S egy élet óta vágyott kép előtt?!

XXXI.
 
Közbül pedig a Torony állt maga!
Tömzsi torony – mint bolond szíve – vak;
Barna kövének párja nem akad
Sehol. A vihar gonosz démona
Mutatja így meg a hajósnak a
Szirtet, ha már a bárka is beszakad…

XXXII.
 
Nem láttam volna? Tán mert este volt?
De hisz a nappal újra visszatért,
A tűnő fény egy résen át elért:
Óriás vadászként meglapult a domb,
Lesve, hogy a vad vackából kiront.
„Döfd le már, rajta, rajta, ne kiméld!”

XXXIII.
 
Vagy nem hallottam volna? De hiszen
Mindenütt kongás, lárma kelt. Nevek
Idézték az eltűnt vitézeket.
Ez erős volt, az félelemtelen,
Amaz szerencsés – s rég nincs híre sem!
Egy perc minden volt kínt megzengetett.

XXXIV.
 
S ott álltak most körül, egész tömeg,
Lesték, mint végzem, eleven füzért
Fontak körém és lángolót, s ezért
Jól láttam mindent! – Ám nem törve meg
Számhoz emeltem, s fújtam kürtömet:
„Roland Vitéz a Setét Toronyhoz ért…”

/Tellér Gyula fordítása/
I.
 
My first thought was, he lied in every word,
That hoary cripple, with malicious eye
Askance to watch the working of his lie
On mine, and mouth scarce able to afford
Suppression of the glee, that pursed and scored
Its edge, at one more victim gained thereby.

II.

What else should he be set for, with his staff?
What, save to waylay with his lies, ensnare
All travellers who might find him posted there,
And ask the road? I guessed what skull-like laugh
Would break, what crutch 'gin write my epitaph
For pastime in the dusty thoroughfare,

III.

If at his counsel I should turn aside
Into that ominous tract which, all agree,
Hides the Dark Tower. Yet acquiescingly
I did turn as he pointed: neither pride
Nor hope rekindling at the end descried,
So much as gladness that some end might be.

IV.

For, what with my whole world-wide wandering,
What with my search drawn out thro' years, my hope
Dwindled into a ghost not fit to cope
With that obstreperous joy success would bring,
I hardly tried now to rebuke the spring
My heart made, finding failure in its scope.

V.

As when a sick man very near to death
Seems dead indeed, and feels begin and end
The tears and takes the farewell of each friend,
And hears one bid the other go, draw breath
Freelier outside, (``since all is o'er,'' he saith,
``And the blow falIen no grieving can amend;'')

VI.

While some discuss if near the other graves
Be room enough for this, and when a day
Suits best for carrying the corpse away,
With care about the banners, scarves and staves:
And still the man hears all, and only craves
He may not shame such tender love and stay.

VII.

Thus, I had so long suffered in this quest,
Heard failure prophesied so oft, been writ
So many times among ``The Band''---to wit,
The knights who to the Dark Tower's search addressed
Their steps---that just to fail as they, seemed best,
And all the doubt was now---should I be fit?

VIII.

So, quiet as despair, I turned from him,
That hateful cripple, out of his highway
Into the path he pointed. All the day
Had been a dreary one at best, and dim
Was settling to its close, yet shot one grim
Red leer to see the plain catch its estray.

IX.

For mark! no sooner was I fairly found
Pledged to the plain, after a pace or two,
Than, pausing to throw backward a last view
O'er the safe road, 'twas gone; grey plain all round:
Nothing but plain to the horizon's bound.
I might go on; nought else remained to do.

X.

So, on I went. I think I never saw
Such starved ignoble nature; nothing throve:
For flowers---as well expect a cedar grove!
But cockle, spurge, according to their law
Might propagate their kind, with none to awe,
You'd think; a burr had been a treasure-trove.

XI.

No! penury, inertness and grimace,
In some strange sort, were the land's portion. ``See
``Or shut your eyes,'' said nature peevishly,
``It nothing skills: I cannot help my case:
``'Tis the Last judgment's fire must cure this place,
``Calcine its clods and set my prisoners free.''

XII.

If there pushed any ragged thistle-stalk
Above its mates, the head was chopped; the bents
Were jealous else. What made those holes and rents
In the dock's harsh swarth leaves, bruised as to baulk
All hope of greenness?'tis a brute must walk
Pashing their life out, with a brute's intents.

XIII.


As for the grass, it grew as scant as hair
In leprosy; thin dry blades pricked the mud
Which underneath looked kneaded up with blood.
One stiff blind horse, his every bone a-stare,
Stood stupefied, however he came there:
Thrust out past service from the devil's stud!

XIV.

Alive? he might be dead for aught I know,
With that red gaunt and colloped neck a-strain,
And shut eyes underneath the rusty mane;
Seldom went such grotesqueness with such woe;
I never saw a brute I hated so;
He must be wicked to deserve such pain.

XV.


I shut my eyes and turned them on my heart.
As a man calls for wine before he fights,
I asked one draught of earlier, happier sights,
Ere fitly I could hope to play my part.
Think first, fight afterwards---the soldier's art:
One taste of the old time sets all to rights.

XVI.


Not it! I fancied Cuthbert's reddening face
Beneath its garniture of curly gold,
Dear fellow, till I almost felt him fold
An arm in mine to fix me to the place,
That way he used. Alas, one night's disgrace!
Out went my heart's new fire and left it cold.

XVII.


Giles then, the soul of honour---there he stands
Frank as ten years ago when knighted first.
What honest man should dare (he said) he durst.
Good---but the scene shifts---faugh! what hangman hands
Pin to his breast a parchment? His own bands
Read it. Poor traitor, spit upon and curst!

XVIII.

Better this present than a past like that;
Back therefore to my darkening path again!
No sound, no sight as far as eye could strain.
Will the night send a howlet or a bat?
I asked: when something on the dismal flat
Came to arrest my thoughts and change their train.

XIX.


A sudden little river crossed my path
As unexpected as a serpent comes.
No sluggish tide congenial to the glooms;
This, as it frothed by, might have been a bath
For the fiend's glowing hoof---to see the wrath
Of its black eddy bespate with flakes and spumes.

XX.

So petty yet so spiteful! All along,
Low scrubby alders kneeled down over it;
Drenched willows flung them headlong in a fit
Of route despair, a suicidal throng:
The river which had done them all the wrong,
Whate'er that was, rolled by, deterred no whit.

XXI.

Which, while I forded,---good saints, how I feared
To set my foot upon a dead man's cheek,
Each step, or feel the spear I thrust to seek
For hollows, tangled in his hair or beard!
---It may have been a water-rat I speared,
But, ugh! it sounded like a baby's shriek.

XXII.


Glad was I when I reached the other bank.
Now for a better country. Vain presage!
Who were the strugglers, what war did they wage,
Whose savage trample thus could pad the dank
Soil to a plash? Toads in a poisoned tank,
Or wild cats in a red-hot iron cage---

XXIII.


The fight must so have seemed in that fell cirque.
What penned them there, with all the plain to choose?
No foot-print leading to that horrid mews,
None out of it. Mad brewage set to work
Their brains, no doubt, like galley-slaves the Turk
Pits for his pastime, Christians against Jews.

XXIV.

And more than that---a furlong on---why, there!
What bad use was that engine for, that wheel,
Or brake, not wheel---that harrow fit to reel
Men's bodies out like silk? with all the air
Of Tophet's tool, on earth left unaware,
Or brought to sharpen its rusty teeth of steel.

XXV.

Then came a bit of stubbed ground, once a wood,
Next a marsh, it would seem, and now mere earth
Desperate and done with; (so a fool finds mirth,
Makes a thing and then mars it, till his mood
Changes and off he goes!) within a rood---
Bog, clay and rubble, sand and stark black dearth.

XXVI.


Now blotches rankling, coloured gay and grim,
Now patches where some leanness of the soil's
Broke into moss or substances like boils;
Then came some palsied oak, a cleft in him
Like a distorted mouth that splits its rim
Gaping at death, and dies while it recoils.

XXVII.

And just as far as ever from the end!
Nought in the distance but the evening, nought
To point my footstep further! At the thought,
great black bird, Apollyon's bosom-friend,
Sailed past, nor beat his wide wing dragon-penned
That brushed my cap---perchance the guide I sought.

XXVIII.

For, looking up, aware I somehow grew,
'Spite of the dusk, the plain had given place
All round to mountains---with such name to grace
Mere ugly heights and heaps now stolen in view.
How thus they had surprised me,---solve it, you!
How to get from them was no clearer case.

XXIX.

Yet half I seemed to recognize some trick
Of mischief happened to me, God knows when---
In a bad dream perhaps. Here ended, then,
Progress this way. When, in the very nick
Of giving up, one time more, came a click
As when a trap shuts---you're inside the den!

XXX.


Burningly it came on me all at once,
This was the place! those two hills on the right,
Crouched like two bulls locked horn in horn in fight;
While to the left, a tall scalped mountain ... Dunce,
Dotard, a-dozing at the very nonce,
After a life spent training for the sight!

XXXI.

What in the midst lay but the Tower itself?
The round squat turret, blind as the fool's heart,
Built of brown stone, without a counter-part
In the whole world. The tempest's mocking elf
Points to the shipman thus the unseen shelf
He strikes on, only when the timbers start.

XXXII.

Not see? because of night perhaps?---why, day
Came back again for that! before it left,
The dying sunset kindled through a cleft:
The hills, like giants at a hunting, lay,
Chin upon hand, to see the game at bay,---
``Now stab and end the creature---to the heft!''

XXXIII.

Not hear? when noise was everywhere! it tolled
Increasing like a bell. Names in my ears
Of all the lost adventurers my peers,---
How such a one was strong, and such was bold,
And such was fortunate, yet, each of old
Lost, lost! one moment knelled the woe of years.

XXXIV.


There they stood, ranged along the hill-sides, met
To view the last of me, a living frame
For one more picture! in a sheet of flame
I saw them and I knew them all. And yet
Dauntless the slug-horn to my lips I set,
And blew. ``Childe Roland to the Dark Tower came...'' 

6 megjegyzés :

  1. Válaszok
    1. Nagy elmék, ha találkoznak... :P

      Törlés
    2. Kepzeld itt a BMW gyarban olvasgatom a masodik kotetet a szunetben, ott signatory omelette egy angol mernok, azt kerdezi mit olvasok?, mutatom neki a boritot, ramvigyorog es o meg a belepojet mutatja, hogy Stephen King :) kerdezte, hogy szeretnek e autogrammot ? Kihagytam.

      Törlés
    3. Signatory omelette= dohanyzik mellettem , f***ink autocorrect :)

      Törlés
  2. http://mek.oszk.hu/01300/01391/html/vilag108.htm

    VálaszTörlés