2014. március 24., hétfő

Paolo Bacigalupi - Hajóbontók








Paolo Bacigalupi (1972-)
Paolo Bacigalupi díjesővel jutalmazott könyvéről, A felhúzhatós lányról még 2012 tavaszán írtam a blogon. A mű után egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ha jön még magyarul más Bacigalupi könyv, azt én bizony olvasni akarom!

Szerencsétlen módon azonban a nemrégen a negyvenes éveibe lépett szerzőnek alig van más műve – néhány ebook formátumú írást és novellás kötetet leszámítva –, így nem volt vad tipp, hogy arra gondoltam, a következő műve, ami nálunk megjelenhet (akkor még csak esetleg), az a Hajóbontók-sorozat első része, az azonos című Hajóbontók lehet majd.

Bevallom, kicsit csappant azonban a lelkesedésem, mikor láttam, hogy a könyv az ifjúsági kategóriák díjait zsebelte be sorra, kérdeztem is Csilláéktól, hogy nagyon gyerekkönyv-e illetve nagyon romantikus-e a regény, vagy a hozzám hasonló megfáradt öreg rókák is élvezhetik majd? [Kicsit komolyabb olvasmányokra vágyok mostanában inkább, mint amit egy (broáf… romantikus …hukkk) Y/A nyújtani tud.] A kedélyemet megnyugtató válasz után jóval, karácsony környékén aztán gyorsan be is szereztem a még hiányzó Ad Astrás könyvekkel egyetemben… aztán elkezdtek gyűlni elé különböző olvasmányok és a kötet egy időre beragadt a várólistámon és persze kicsit el is felejtődött. A mostanában olvasott sok fantasy után azonban végre újra kedvet kaptam egy jó kis disztópiához, egy olvasmányos sci-fihez, egyszóval eljött végre a Hajóbontók ideje.

A Mexikói-öböl mocsaras partvidékén, az elsüllyedt New Orléans környékén él az apró termetű Vézna, aki agresszor apja basáskodása mellett a Régi Időkből hátramaradt óriási hajómonstrumok szétszerelésénél segédkezik. Fizikai adottságai miatt alkalmas arra, hogy beférjen olyan még felderítetlen szervizalagutakba is kábelekért, és egyéb pénzé tehető apróságokért, ahová a felnőttek már nem juthatnak be. Váratlanul, egy városromboló tornádó után egyetlen barátjával lehetőséget kapnak arra, hogy Mázlistává váljanak és kikerüljenek az előbb-utóbb bizonyosan az életükbe kerülő nyomorból, folyamatos éhezésből és elkerüljék a szervkereskedők kését.

„…szegényekre költeni olyan, mint pénzt szórni a tűzbe. Mindet elnyelik és sosem köszönik meg…”
  
A regény két jellemzője miatt tartozik a sötét téma ellenére is az ifjúsági kalandregények közé. Az első, hogy igen, a főszereplők gyerekek, igaz, nem 12-14 évesek, ami manapság inkább megszokott, hanem a felnőttkor küszöbén lévő fiatalok. A másik, hogy a műnek igazi mélységet adó fontos kérdések, a világ társadalmi berendezkedése, a jövőbeni technikák – például a génmanipulált félig ember félig állat (kutya, tigris és hiéna) hibridek – mögött álló (akár jelenkori) tudományos kutatások, problémák még említés szintjén sincsenek megmagyarázva. Egy mondatot sem pazarol a szerző arra, hogy a történethez nem szervesen kapcsolódó érdekes témákról valamit is elárulna. A mű nem egy fél-tégla, nincs benne hely csak a párbeszédeknek és az igencsak fordulatos kalandoknak.

Itt rögtön ki is lehet jelenteni, hogy a könyv a fenti hiányossága – avagy tudatosan a minél olvasmányosabb stílusra való törekvése – ellenére is a jobb, hitelesebb Y/A-k közé tartozik. A közeljövő 2040-es éveit – olaj már alig; a népesség nagy része nyomorog; a gyerekek nehéz és veszélyes munkákat kénytelenek éhbérért végezni, egyszerűen azért, hogy másnap is legyen erejük dolgozni; szervkereskedők; kíméletlen klímaváltozás – magam is hasonlóan pesszimistán képzelem el.

A globális dolgokkal ugyan nem sokat foglalkozik a könyv, de néhány emocionális és szociális kérdés azért hangsúlyos szerepet kap benne. Karakánul véleményt alkot a szerző többször is például a család – a vér szerinti család – túlmisztifikálása ellen. Szerinte nem az a lényeg, hogy hova, ki mellé jöttünk a világra, hanem azok a személyek a fontosak, akiknek mi is fontosak vagyunk, azok, akik törődnek egymással, védik egymást, kiállnak egymásért. Ha ez egy barát, egy munkásbrigád vagy egy jószerével ismeretlen – egy francos flancos! – akit csak most vetett oda a sors, akkor az. Az ember maga választja meg az igazi családját – a vér szerinti kötelék pedig egyszerű szerencsejáték csupán.

„…Család. Az csak egy szó. Most már le tudta írni, látta maga előtt az egymás után fűzött betűket. De nem csak szó volt, hanem jelkép is, és az emberek azt hitték, tudják, mit jelent. Az emberek lépten-nyomon használták. [...] Mindenkinek volt róla véleménye – a család az, ami akkor marad, ha már semmi egyebed nincsen, a család mindig ott van, a vér sűrűbb a víznél, meg minden efféle. [...] A saját apja biztosan kibelezné, ha még egyszer a kezei közé kaphatná; neki nem számított, hogy egy család voltak. Nitára egy bácsikája vadászott. Vézna azonban biztos volt benne, hogy Sadna foggal-körömmel harcolna érte, talán még az életét is áldozná, hogy megmentse. Sadna törődött vele. Pima is. A vérkötelék nem jelent semmit. Az emberek számítottak csak. Ha vigyáznak rád, és te is vigyázol rájuk, akkor talán érdemes családnak nevezni. Minden más csak ködösítés volt és hazugság.”

Úgy látszik ifjúsági kalandregény nem képzelhető el szerelem nélkül, de nem várt örömmel nyugtáztam, hogy a könyvnek ez a része is teljesen rendben van. Esetlen, gyermeki, a szereplők gyakorlatilag semmit nem tesznek az „ügy” érdekében. Semmi cukormáz, semmi rózsaszín habos-babos álomkép. Az ebben az elvadult környezetben élők számára fel sem ismert, alig felfogott érzelem csupán a szerelem. Gondolom a folytatásban – aminek egyébként nem Vézna lesz a főszereplője, hiszen a történet teljesen lezárt, kerek, így ha nem jön véletlenül a The Drowned Cities, akkor sem érezhetjük, hogy meg lettünk rövidítve egy lezárással! – majd hallunk még a „dologról”. Kifejezetten kedveltem egyébként az erkölcsös Véznát, de azt remélem, sosem lesz esküvő… szívtelen dög vagyok, tudom. De a drámai hősök érdekesebbek. :)

Nagyon tetszett a Hajóbontók, szívesen olvasnám már a folytatást, de azért volt olyan eleme, ami nem annyira jött be. Az első és legfontosabb, hogy a szereplők fehérek és feketék. A jó jó, a rossz pedig rossz és nem is változik szemernyit sem. Ez túlságosan egyszerű, már-már gyerekes volt, mint ahogy a kurtán-furcsán elmesélt „kalózos” akciórészek szintén. [Spoiler: Hipp-hopp utolérték a hajót aztán csónakkal áteveztek, aztán már csáklyáztak is. És a másik hajón ezt végignézték… és nem csináltak semmit. Pedig eleve ők akartak támadni, szóval teljes harckészültségben voltak! Aztán egy lövés és már vége is van az egész jelenetnek.] Nekem konkrétan nem hiányzik, ha nincs akció egy könyvben, de ha már van, akkor legyen ennél kicsit – sokkal – kidolgozottabb.

Azoknak ajánlom, akik egy roppantul olvasmányos könyvet keresnek, ami néhány fontos kérdés feszegetése mellett is képes könnyed szórakozást nyújtani. Olyanoknak főleg, akik még nem szoktak álmatlanul forgolódni, miközben a minden valószínűség szerint lassan beköszöntő olaj- és klíma-válságon illetve a tömeges elszegényedés jelenségén merengenek. Innen kívánok nekik jó reggelt!

Ha szeretnél olvasni hasonló témájú - bár kicsit talán még nyomasztóbb hangvételű - történetet, akkor neked való lehet még Andreas Eschbach Összeomlás című nagyszerű öko-sci-fi-thrillere is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése