2013. július 10., szerda

Dan Abnett - Hórusz felemelkedése


Dan Abnett - Hórusz felemelkedése
(The Horus Heresy 01.)

Dan Abnett - Horus Rising
(The Horus Heresy 01.)
Eredeti megjelenés: 2006
Magyar kiadás: Szukits, 2013
Műfaj: akció, sci-fi, háborús
Hossz: 386 oldal
Fordította: Oszlánszky Zsolt
Beleolvasás:
ITT
Vásárlás:
BOOKER

Tartalom:
A 31. évezredet írjuk. A halhatatlan Császár bölcs és jóindulatú uralma alatt az Emberiség Birodalma folyamatosan növekszik. A felfedezések és hódítások kora ez.
De a győzelem előestéjén a Császár elhagyja a frontvonalat, s a galaxis meghódítására indított hadjárat élére kedvenc fiát nevezi ki hadúrnak. Vajon képes lesz-e az idealista Hórusz megvalósítani a Császár nagyszabású terveit, vagy a kinevezése csupán a viszály és eretnekség magvait hinti szét a testvérei közt?

A Hórusz felemelkedése a Horus Heresy ciklus elsõ könyve. Ez a sorozat a Warhammer 40.000 univerzum régmúltjába kalauzol bennünket és azt a galaktikus polgárháborút mutatja be, amely megalapozta a következő tízezer év történelmét.





Dan Abnett (1965-)
Az angliai Games Workshop játékfejlesztő cég egyik leghosszabb Warhammer 40.000-regényfolyama a Hórusz hadúr lázadásáról szóló The Horus Heresy-sorozat. A jelenleg több mint huszonöt kötetből és számtalan novellából, antológiából álló szériát egyszerre több szerző írja: gyakorlatilag a G.W. íróinak színe-java ezen (is) dolgozik. A Szukits Kiadó 2013-ban kezdte el megjelentetni a könyvsorozatot igen jó tempóban, ami így már magyarul is a negyedik kötetnél jár. Dan Abnett, aki az akciódús sci-fi regények igazi nagymestere – és talán a G. W. egyik legjobb írója – jegyzi az első kötetet, ami 2006-ban jelent meg angolul.

A nálunk eddig megjelent, Warhammer 40.000-univerzumba tartozó könyvekben az időszámításunk szerinti – nem túl nagy meglepetés – 40.000-es években járunk. A már meghódított galaxisban az emberek birodalmát a gépi trónprotézisébe zárt Istencsászár irányítja. Az általa sugárzott irányfény nélkül, amit a pszichikailag eltorzult mutánsok érzékelnek, az űrutazás nem lenne lehetséges, az űrhajók eltévednének a hipertérben, és a birodalom elveszne a hipertérben lakozó kaotikus erők és a folyamatos háborúskodásban töltött évezredek alatt az emberiséget „nem túlságosan megkedvelő” idegen civilizációk csapásai alatt. A The Horus Heresy-sorozatban visszaugrunk az időben tízezer évet, és ez az ugrás még a veterán Warhammer 40.000-rajongóknak is meglepő mennyiségű újdonságot tartogat. Azoknak pedig, akik eddig valami okból csak nézegették a Warhammer világának sci-fi könyveit, de még nem olvastak közülük semmit, szintén jó ötlet lehet, ha innen kezdik az ismerkedést.


Blood Angels (Vérangyal) osztag
A Hórusz felemelkedése tehát a harmincegyedik évezredben játszódik, amikor az Istencsászár még csak egyszerűen „Császár”, teste még nincs az Arany Trónba beépítve, a vallás pedig tiltott, sőt keményen üldözött dolog, így az eddigi kötetek alapvetései – a Birodalmi Vallás és a császár istenként való feltétlen és megkérdőjelezhetetlen tisztelete – hiányoznak. Az emberek világok milliárdjait foglalták már el legyőzhetetlen és halhatatlan katonáik, az adeptus astrartesek (űrgárdisták) segítségével, és eközben civilizációk millióit(!) irtották ki az emberi faj felsőbbrendűségének nevében. Az utolsó, immár több mint kétszáz éve tartó háború vége előtt a császár legkedvesebb fiára, a minden rossz tulajdonságtól mentes Hóruszra bízza a 63. Expedíciós Hadtest vezetését, míg ő visszatér a Terrára, hogy ezeknél a jelentéktelen villongásoknál sokkal fontosabb ügyekkel foglalkozhasson. A hadúrnak kinevezett fiúnak nemcsak a hadszíntéren és a testvérei – a primarchák – közötti kényes politikai játszmában kell helytállnia, de a hipertér most (még) ismeretlen kaotikus istenei, démonai is ébredeznek, és készen állnak arra, hogy az emberiséget egyszer és mindenkorra kipusztítsák. Eközben a katonai expedíció erőihez a Terráról küldött művészek – költők, festők, híradósok – csoportja csatlakozik, hogy a Birodalmi Archívum (és az utókor) számára megörökítsék a háború szörnyűséges vagy épp lélekemelő eseményeit. A könyvben ezzel az egyszerű és nagyon jól működő módszerrel így két – katonai és civil – nézőpontból lehetünk tanúi a később sorsfordítónak bizonyuló eseményeknek.

Megarachnida
Általánosságban el lehet mondani, hogy a Warhammer 40.000-univerzumban játszódó könyvek inkább háborús akcióregények, mint sci-fik, komolyabb mondanivalót nem is igen érdemes keresgélni bennük. Kétféle karakterrel találkozhatunk a könyvek lapjain. Az elsők azok, akik nevük megemlítése után/nélkül a következő oldalon meg is halnak (ők sokan vannak), illetve akiknek a jellemével és fejlődésével kicsit többet foglalkoztak az írók (ők jóval kevesebben). Ezeket a könyveket nem a mély mondanivaló vagy a szépirodalmi nyelvezet miatt szeretjük majd meg, hanem mert a szórakoztatási faktoruk igen magas. A párbeszédek feszültségtől szikráznak, az akciórészek leírása hibátlan, a háborús állapotok bemutatása szintúgy. A történetek fordulatosak, pörgősek és érdekesek, a folyamatos izgalom garantált. Az eseményeknek háttért adó világegyetem pedig egyszerűen brutális és zseniális. Sötét, borongós, gótikus hangulatával és aprólékosan kidolgozott történelmével, milliónyi hangulatteremtő apró részletével azonnal beszippantja az olvasót és nem is ereszti. Egyszerűen jó ezeket a könyveket olvasni – és gyorsan lehet velük haladni.

... The Despoiler (... A Fosztogató)
Olyan olvasóként, aki a Warhammer univerzumával már legalább tizenöt éve foglalkozik havi szinten, természetesen azt is tudom, melyik szereplő, melyik űrgárdista rendház fog elbukni a káosz mindent megrontó erői hatására – és azt is, hogy nagyjából mikor és hogyan –, de azt kell mondanom, hogy ez a tudás semmit nem rontott az olvasási élményen. Sőt, inkább emelt rajta. Bármikor szerepelt olyan karakter, akiről biztosan tudom, hogy a Káosz megrontó erőivel szemben elbukik, feszülten figyeltem az esetlegesen észrevehető apró jeleket, utalásokat az eljövendő eseményekre. Az emberiség hőseiért – akik közül sokan ugyebár az eljövendő korok jelentős káoszhitű vezetői lesznek – egyszerűen folyamatosan szorítani kell, ahogy látjuk, hogy elképzelhetetlen magasságokból micsoda mélységekbe zuhanhat egy alapvetően jó szándékú egyén, ha rosszkor hallgat a belső, mindenkiben megtalálható hangra, a kisördögre, aki a dicsőség ösvényéről a kárhozat útjára taszítja. (A könyv ilyen szempontból – hiszen ez csak az első rész, amit még jó pár tucat követ – eleinte lassan indul be, tehát ebben még a káosz befolyása nem hangsúlyos túlságosan, de a későbbi események tükrében a regény thriller-faktora mégis igen magas.)

„De vajh, meddig emelkedhet egy csillag, mielőtt lehullana?”

Hórusz fiai
Feltétlenül a könyv erényei közt kell említeni még az idegen civilizációkban – illetve az idegenek bolygóin – játszódó részeket. A regény világos, nem ritkán gyomorforgatóan filmszerű, objektív leírásai által könnyedén a helyszínre képzelhetjük magunkat: a hősi erőfeszítéssel küzdő gárdisták mellett állva nézzük a rohamozó pókszerű megarachnidákat, vagy hallgatjuk a 63-19 kódnevű bolygón a testetlen Samus mindenhonnan (és sehonnan) jövő őrjítő suttogását. Az iterátorok (mesterek) és a memorátorok (művészek) által kimondott moralizálásokat, vallási eszmefuttatásokat is az erények közé sorolnám. Egy pillanatig nem lehet unni ezeket a részeket sem, sokat hozzátesznek viszont az (életben maradó) szereplők jellemének jobb megértéséhez.

A másik, szintén végtelenített Dan Abnett-sorozatban, a Gaunt Szellemeiben szereplő csapattest – a Birodalmi Gárda – után végre itt már a keményfiúké a főszerep. Az űrgárdisták rendházakba szerveződött elit katonák, akiket direkt a háborúskodásra terveztek a régmúlt minden lehetséges tudományos eszközével. Génjeiket kijavították, nemesítették, puhány emberi szerveiket mesterségesre cserélték, tudatukat kondicionálták. Nem is emberek már ők, hanem halhatatlan lények – akiknek esélyük sincs a halhatatlanságra. Testük ugyanis valóban halhatatlan, de nem sebezhetetlen, így az állandó háborúskodásban sorra pusztulnak el. Ők az emberiség reményei az ellenséges univerzummal szemben, de a 31. évezredben végre kiderül, hogy még véletlenül sem ők itt a csúcsragadozók.

Ez volt az a rész, amit nem igazán értettem egyébként… Az eddigi év(tíz)ezredek alatt – mialatt ugyebár értelmes fajok millióit irtották ki – még nem futottak össze se a káosz híveivel (valószínűleg nem, hiszen erről szól a sorozat, pedig elvileg velük már a Warhammer Fantasy-regényekben, a Földön is állandóan harcoltak), se a tyrranidákkal, se a necronokkal, vagy írhatnék szinte bárkit, aki a Warhammer 40.000 asztali stratégiai játékban mint játszható sereg szerepel, hiszen szinte mindegyik erősebb valamiben az embereknél. Akkor kivel harcoltak eddig? Csak a szerencsétlen orkokkal és az emberi diaszpóra elszakadt világain rekedt poszthumánokkal?

Hórusz hadúr a parancsnoki hídon (és a The Horus Heresy társasjáték borítója)
Mindent összevetve a Hórusz felemelkedése nagyon tetszett. A Gaunt Szellemei-sorozat átlagát (ami egyébként elég magas) könnyedén hozta, de a Xenostól nálam kicsit elmaradt. A rész végén az események semmiféle lezárást nem kapnak, ezért szinte automatikusan nyúl az ember a második kötet után, ami egyébként könnyen lehet úgymond vízválasztó rész – ahogy rögtön az utána következő többi rész is. Hiszen amíg abban biztos voltam, hogy a Hórusz felemelkedése jó könyv lesz, köszönhetően az írójának, addig a Hamis istenek szerzőjéről, Graham McNeillről nem tudok szinte semmit. Eddig egy novellát olvastam tőle, a Sabbat Világok-antológiát megnyitó történetét. Remélem ő is, és a többi, számomra még ismeretlen író is felnő a sorozathoz, és nem rontja le a minőségét. Hamarosan megtudom, és el is mondom.

A könyvért köszönet a Szukits Könyvkiadónak!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése