Robert E. Howard - Cormac Mac Art és a vikingek

Robert E. Howard - Cormac Mac Art és a vikingek

(MesterMűvek - Klasszikusok - 07.)

Eredeti megjelenés: ca. 1925-2003
Magyar kiadás: Delta Vision, 2012
Műfaj: fantasy, novellás, klasszikus
Hossz: 288 oldal
Fordították: Boza Gergely, Juhász Viktor, Kornya Zsolt, Nemes István, Pócsi István, Sárközi Gergely, Tamás Gábor
Linkek:
Robert E. Howard versei (angolul)
A MesterMűvek fóruma

Tartalom:
Róma bukása után vagyunk, az antik civilizáció összeomlása idején. A feudális Európa még csupán a történelem távoli ígérete: a brit törzsfő, akiről az utókor Arthur király legendáját fogja költeni, a valóságban véres kezű, írástudatlan rablóvezér. Az ókori romokon megtelepedő barbárok egymással marakodnak a gazdag koncon, a hátukban azonban fölbukkan egy új ellenség, az ő fajtájukból való, ám még náluk is ádázabb és félelmetesebb: a ködlepte északról kirajzanak rablóportyáikra a viking sárkányhajók. A harc a lételemük, nem kímélnek egyetlen népet sem: pogány istenek nevével az ajkukon dúlnak és fosztogatnak, olyan kapitányok vezénylete alatt, mint Hatalmas Tostig, Agyafúrt Hakon vagy Koponyahasító Wulfhere. Legveszettebb hírű főnökük azonban idegen közöttük, nem az ő vérükből származik: egy Írföldről száműzött kelta herceg, akit Cormac Mac Artnak hívnak, avagy melléknevén egyszerűen csak Farkasnak.

Az ő és sorstársai kalandjaiból nyújt válogatást ez a könyv, Robert E. Howard munkásságát bemutató sorozatunk harmadik darabja. Az elbeszéléseket a kritikai kiadások alapján közöljük, a régebbi fordításokat új köntösbe öltöztetve; keletkezésük hátterére és gyakran viszontagságos utóéletükre bőséges kommentárok világítanak rá.

Robert E. Howard (1906.01.22 - 1936.06.11)

A MesterMűvek sorozatba tartozó Bran Mak Morn és a piktek című könyvéről a napokban esett szó a blogon. Akit az MM sorozat bővebben is érdekel, azt ajánlom, azt a posztot lapozza át. Ez most egy rövidebb írás lesz - ahogy egyébként a rész is jóval rövidebb, mint az eddigiek.

Az MM - Klasszikusok sorozatban megjelent harmadik Robert E. Howard kötet a Cormac Mac Art és a vikingek, ami ha megfigyeltétek az eddigi tematikus felosztást, könnyen kitalálható, hogy kire - és mellette melyik népcsoportra - fókuszál. A kötet ugyanúgy tartalmazza a szerkesztői kommentárokat, mint az eddigi részek, és általában is jellemző rá minden pozitív jelző, amit az előző posztban írtam róla. Ebben a részben a novellák mellett szintén olvashatunk verseket, novella-fragmenteket, sőt az egyik csonka írásnak rögtön két - különböző írók által írt -, különböző stílusú és persze különböző végkimenetelű, alternatív lezárását is megkapjuk. Majd az olvasó eldönti, melyik tetszik neki jobban. Dicséretes alaposság és hozzáállás.

A római birodalom bukása után nem sokkal, Britanniában, a keltákra is csúfos vég vár, ugyanis a régió meghatározó birodalmának eltűnésekor kialakult hatalmi vákumba a germánok léptek. A rómaiak ereje nélkül a britonok királya egyedül képtelen volt ellenállni az írek - és a piktek - jelentette fenyegetésnek, és saját maga hívta be Britannia területére a germán törzseket (angolokat, frízeket, szászokat, jüttöket és frankokat). Ezek a törzseket egyébként a még keletibb népek - köztük a hunok - űzték nyugat felé. A viking hajósok rettentő fizikumú vademberek voltak, a vas gyermekei. Vadságukkal talán csak eredendő becsületességük és a zsákmány szeretete ért fel. Cormac Mac Art állandó társa, Koponyahasító Wulfhere sem lóg ki ebből a sorból. Amit megkedveltünk Howard eddig megismert hőseiben, Conanban, atlantiszi Kullban vagy a pikt Bran Mak Mornban - az acélkeménységű rendíthetetlenséget, az állandó szembeszállást a legnagyobb nehézségekkel, a pragmatikus gondolkozást, magyarul, hogy bátor, hősies tetteik sokszor példaként állhatnak előttünk -, azt a mostani novellafüzérben szereplőktől is maradéktalanul meg fogjuk kapni. (Aki pedig nagyon komázza a "vikinges történeteket" - mint én -, annak különösen fognak tetszeni.)

A kötet első része - Róma bukása - a korai vikingtörténeteket tartalmazza. A novellák többsége egyébként töredék, amik csak több évtizeddel Howard halála után kerültek elő a hagyatékából. A történelmi máz alatt, igazából el se igen dugva, itt is ott lapul a természetfölötti világ, a megmagyarázhatatlan. Ezekből az írásokból Cormac, a martalóc karaktere még teljesen hiányzik, de A viking című fragmentumban Bran Mak Morn nemezisét már ekkor megalkotta (ravasz Hakon). Szinte már szégyen, hogy a két ellenfél végül sosem találkozott egy novella erejéig sem. Talán még az író sem tudott dönteni, melyik szereplője kapja majd meg a szimpátiáját. (Az olvasóknak igazán sajnálatos, hogy ez a párharc kiaknázatlan maradt, de hát ez jellemző volt Howardra. Amihez nem volt épp kedve, vagy nem érdekelte annyira, mint egy másik ötlet - amikből viszont látszólag kifogyhatatlan volt -, azt semmi esetre sem erőltette, nem volt képes megrendelésre dolgozni.) Kihasználva a vikingek lankadatlan vándorlási kedvét, portyázásait, a történetek helyszínében sem ragaszkodott a brit partokhoz vagy a skót vadonhoz. Így eshetett meg, hogy az A király szolgálatában című novellában eljuthatunk egészen az indiai partokig.

"...Ő képviselte a hajdan hatalmas Róma utolsó, messzi maradékát, a barbárság árjával birkózva, mely egyetlen vörös szökőárban nyelte el a birodalom többi részét. Cormac, bár általában hamisítatlan gael ellenszenvet táplált kymri rokonai iránt, megsejtette ennek a bátor, hiábavaló küzdelemnek a hősi emelkedettségét, és még Wulfhere-t is lenyűgözte kissé, amikor a brit király messzire tekintő szemébe nézett. Itt egy nép, amelyik hátát a falnak vetve, elkeseredetten küzd az életéért, és közben hasztalan igyekszik fenntartani egy örökre letűnt kor kultúráját és eszményeit. Róma istenei elenyésztek a gótok és a vandálok kíméletlen csizmái alatt. Lenhajú vademberek uralkodtak a hajdanvolt cézárok bíbor csarnokaiban. Csak ezen a távoli szigeten ragaszkodott egy maroknyi romanizált kelta a tegnap hagyományaihoz."

A második rész - Cormac Mac Art - a teljes ciklust tartalmazza. Mind a két novellát és a két töredéket, amikből egyébként semmi nem jelent meg az író életében. A Cormac-ciklus és a pikt-sorozat között több találkozási pont is van. A két novella-lánc történelme közt több emberöltő is eltelt, így azonos szereplőkről persze nem beszélhetünk, de látszólag Cormac bármerre vetődik, valaki előbb-utóbb keresztezi az útját Mak Morn vérvonalából. Ezért a történelmi vezérlőszál megmarad, és az olvasó könnyedén követheti a történelem változásait a sanyarú sorsú nép történetein keresztül. A Cormac novellákban találhatóak talán Howard legnagyszabásúbb (vagy leghosszabb) harci jelenetei is. A tenger tigrisei az a novella, aminek két lezárása is olvasható a kötetben. Az első Richard Tierny tollából való, és a szerkesztői kommentár szerint "hiányzik belőle Howard szelleme", és a "vérbő akciójelenetek sem tudják palástolni a szereplők elszíntelenedését". Nem akarok vitába szállni ezzel a két állítással, inkább csak kiegészíteném még egy aprósággal. Onnan, amikortól Tierny "átvette" a novellát Howardtól, MINDENKINEK eltört vagy elpattant a kardja pár oldalon belül! Ez már kínos és bosszantó volt, hogy mindig így akarta növelni a feszültséget. Egy dolog jó volt a befejezésében, méghozzá, hogy visszahozott egy jól ismert pikt szereplőt a Mak Morn-ciklusból, még összébb fűzve a szálakat a két sorozat között. A második befejezést David Drake követte el, és "hű marad Howard szelleméhez", bár "letér a Howard által kijelölt ösvényről". Azzal most is egyetértek, hogy ebben a változatban Cormac és Wulfhere karaktere sokkal hihetőbb, nyersebb - "A cél szentesíti az eszközt!" - marad, és nem civilizálódnak egyik mondatról a másikra hirtelen egy nagyot, de a történet fordulata messziről kiszagolható és sablonos lesz. Egyetértek Drake önértékelésével, miszerint Howard valószínűleg nem így fejezte volna be az írását. A kettő szerencsés kombinációjával viszont elégedett lehetett volna. A véres menyegző a második teljes Cormac novella, és minden fordulata élvezetes volt. Egyedül csak azt nem tudtam eldönteni, hogy az ebben szereplő Hakon az vajon ugyanaz a Hakon-e, akit az első rész A viking című írásából már megkedveltünk? Várok egy kis szerkesztői segítséget... :)
Az utolsó Cormac novellatöredék A förtelem szentélye, és kétség kívül hozzájárult azokhoz a találgatásokhoz, gyanúsítgatásokhoz, hogy Howard vallásellenes lenne. (Műveiben kétség kívül érezni, hogy ellenérzései vannak a kereszténységgel szemben, de azt ne felejtsük el, hogy hősei barbár korok és barbár népek gyermekei, akik közül senki nem keresztény - esetleg még a puritán Solomon Kane kivétel lehet -, sőt! Álságosan hatna, sőt nevetségesen, ha ezen szereplők szájába kereszténységet dicsőítő szólamokat adna.) Ennek a novellának is két végét olvashatjuk, és igazából mindkettő tetszett. Az első pont a lovecrafti áthallások miatt, míg a második a frappáns, szűkszavú tömörsége miatt.

"Az emberi emlékezetben élő történelem kezdete előtt sötét korszakok ásítanak, melyekről talán jobb mit sem tudni."

A harmadik rész - James Allison - történetei igazából már csak alig-alig kapcsolódnak a viking történetekhez. A novellákat Jack London - Kóbor csillag című műve ihlette. A James Allison történetek főhőse egy féllábú, nyomorék régész, aki álmaiban előző életeiből lát részleteket. Ő Hunwulf, az aranyhajú aesir, Asgard harcosa - ennyi a viking kapcsolódás tehát -, aki egy irtózatosan jó, hamisítatlanul lovecrafti novellában - A Félelem Kertje - találkozik a szárnyas "emberrel", aki egy ember előtti korszak utolsó hírmondójaként maradt a Földön. De ő Martalóc Bane is, a vanir portyázó a Sötét korszakokban, aki egy olyan stygiai varázslóval kénytelen életre-halálra megküzdeni, akivel évezredekkel később Allisonnak is újra meggyűlik a baja. A történet lezárása - és a magyarázat Allison lélekvándorlására - zseniális. Kár, hogy az Allison ciklus ennyire rövid, és azt sem értem, hogy a szerkesztői felvezetőben említett másik három Allison-töredék miért nem fért még bele ebbe a rövidke kötetbe, de talán majd egy másikban benne lesz. Mindenesetre ezek a hányatott sorsú novellák is Howard dicsőségére vállnak. Sikerült úgy megírnia, hogy akár a Kóbor csillagba is beilleszthetők lennének minimális történeti átszerkesztéssel - bár ez nem volt cél persze, inkább csak tisztelgés a kedvenc könyve előtt.

A MesterMűvek sorozatot még mindig ajánlom mindenkinek, aki szereti a jó fantasyket!

Sötét birodalmi induló

Rőt romlásban kürt szava harsog,

Földre leszórva fehér koponyák;

Sötét urunknak emeljük a zászlót,

Letiporjuk Isten vaskapuját!

Dől le a templom, kórusa lángol,

Húnynak a fények, fog vicsorog -

Tépd ki a kisdedet anyja hasából,

Gyújtsd föl a szentélyt, öld a papot!

Feketén zárul az éjszaka rájuk,

Isten igéje hiába velük;

Feketén vonva vég-nyoszolyájuk,

Rettenet árnya szemfödelük.

Emeld poharad büszke nagyúrra,

Lenn aki trónol az árnyak ölén -

Éji folyó hol fut tova zúgva,

S ciprus sóhajt bakacsinfeketén.

Szűzi sikoly szárnya fel az égre,

Elnémul az ajkon minden ima;

Démoni táncban süt seregünkre

Leprafehéren a hold sugara.

Harsona bődül, omlik az oltár,

Lándzsahegyünkön kisbaba rí;

A pokol ádázul tátja a torkát -

Mi vagyunk ma a világ urai!