2012. szeptember 20., csütörtök

Jon Sprunk - Az árny fia

Jon Sprunk - Az árny fia
(Árnyorgyilkos 01.)

Jon Sprunk - Shadow's Son
(Shadow's Saga 01.)
Eredeti megjelenés: 2010
Magyar kiadás: FuMax, 2012
Hossz: 302 oldal
Műfaj: fantasy
Fordította: Galamb Zoltán

Tartalom:
Othir szent városában ármány és korrupció uralkodik, így eszményi hely a független és gátlástalan bérgyilkosok számára. Caim az egyik legjobb közülük, ám egy félresikerült megbízást követően rá kell döbbennie, hogy fondorlatos összeesküvésbe keveredett. A törvény tisztességtelen őrei, a rivális orgyilkosok és az Odaátról származó mágia ellenében csupán utolsó célpontjának előkelő leányára számíthat, és Kitre, az oltalmazó szellemre, aki mások számára láthatatlan. Amikor az életéért és az igazságért folytatott küzdelem Othir veszélyes sikátoraiból a hatalom fényűző folyosóira vezeti, Caim pengéi és ösztönei már kevésnek bizonyulnak. Ahhoz, hogy a birodalom központjából szőtt összeesküvést leleplezhesse, az Árny elsőszülött fiának fel kell vállalnia súlyos örökségét …

Az Árny fia igazi dark fantasy: politikai cselszövés, sodró cselekmény, sötét és metsző él, biztos kézzel megírt részletgazdag, letehetetlen bemutatkozó regény.



A FuMax a Tövisek hercege után újra egy hagyományos fantasy kötettel jelentkezik, méghozzá az amerikai Jon Sprunk, nálunk még teljesen ismeretlen - és külföldön se túl régóta ismert - író könyvével, ami véleményem szerint nagy bátorságra vall. (Bár a szerző 2010-ben debütált kötete villámgyorsan tett szert nemzetközi ismertségre, köszönhetően az elismerő kritikáknak és a Compton Crook-díj jelölésnek. (A felhúzhatós lány legyőzése azért már túl nagy falatnak bizonyult.)) Lássuk mire fel ez az össznépi lelkendezés.

Jon Sprunk (1970 - )
Bár valószínűleg sosem lesznek annyian, mint az angyalok vagy a vérfarkasok, annyian, mint a vérszopók pedig biztosan nem, lassan az orgyilkosokkal is folyót lehetne rekeszteni. A tinilány-kedvenc, fantasynak kikiáltott, de valójában romantikus vámpírkönyvektől eltérően azonban az orgyilkosos történetek közül elég sok szokott jól sikerülni. A FuMax egyik zászlóshajóját, az Assassin's Creed történeteket mondjuk pont nem sikerült még elolvasni - a Tövisek hercege pedig NEM orgyilkos-regény -, de elég, ha csak a közelmúltban befejezett Éjangyal-trilógiára gondolunk.

Az árny fia szerencsére nem lóg ki ebből a sorból. Sprunk mester könyve persze messze nem hibátlan. Az elején Caim karaktere nekem cseppet sem volt szimpatikus - egyébként kinek szimpatikus egy rohadék orgyilkos, akiről épp csak akkor kezdett el olvasni? -, állandó "wing-girlje", Kit sem tetszett különösebben, sőt kicsit azt is zavarónak éreztem, hogy amikor új fejezet kezdődik és más szereplő nézőpontjára váltunk, visszaugrunk az időben is pár órát, és újra elolvashatjuk, hogy EZ a szereplő hogy került oda, ahol az előző fejezet végén a MÁSIK szereplő rátalált. Kukacoskodás? Persze. Engem kicsit idegesített.

Azt már komolyabb problémának gondoltam, hogy a világról nem tudunk meg semmit, csak neveket vesz elő a szerző a semmiből (papi rendekre, birodalmakra, szervezetekre gondolok itt), az arcunkba vágja - mintha tudnánk hová tenni -, aztán nem is esik róluk szó sehol a későbbiekben. Akkor minek? Ha meg később fontos lesz - amire jó esély van, hiszen trilógiáról van szó (2013. tavaszán jön magyarul a második rész), akkor meg egy kis háttérinfó elfért volna még oda. A nemeai birodalomról, Othir városáról, ne adj isten a környező birodalmak történelméről megszerzett tudásunk a könyv végére jó ha két oldalt kitesz. Persze e nélkül is működik a könyv, de ezekkel lehetett volna az eseményeknek egy kis mélységet adni, még szerethetőbbé téve a könyvet.

Ezen kívül még egy dolog nem tetszett - aztán rátérek a jó dolgokra is ígérem -, nevezetesen az, hogy Caim annyira de annyira sokkal jobb orgyilkos a többieknél, hogy a nyomába sem ér senki. Mikor életveszélyben van, még akkor sem érezni, hogy "na, most lehet mégis kicsinálják". (Az új Orson Scott Card könyv az Ender árnyékáról írta azt egy kommentelő, hogy a főszereplő GOD módban nyomja végig az egész könyvet. Sajnos ez itt is áll - dacára a sebesüléseknek, amik azért be-becsúsznak.)

Nem szabad elfelejteni azonban, hogy Sprunknak ez a könyv a debütáló műve. Komolyan mondom, hogy - mondjuk - száz oldalanként szinte érezni, ahogy jobb és jobb lesz a könyv. Az elején zavaró gyermekbetegségek folyamatosan és látványosan kopnak ki a szövegből, Caim karaktere egyre szimpatikusabb lesz - főleg a sutasága és ál-keménysége miatt a nőkkel szemben. Kit is kap pár olyan szerethetővé tevő negatív tulajdonságot (makacsság, önefjűség, sértődékenység), ami miatt el lehet nézni neki hogy igazából csak egy kis látványeleme a könyvnek, de komoly szerepe nem nagyon van sokáig. Jezi, a bajba jutott hölgyemény is csak addig idegesítő, amig az elején a csitrit játssza az író tollhegyén, miután villámgyorsan felnőtté kell válnia, teljesen emésztehető női szereplővé válik (végre nem idegesített halálra).

Othir városa - és a birodalom - egyre kevésbé hasonlít egy random kölcsönvett TSR-univerzumhoz, egyre több olyan dolog bukkan fel, amik egyedivé teszik Caim világát. (Nem azért, mert például az Odaáthoz hasonlót nem talált még ki senki, hanem mert sikeresen csavar rajta annyit, hogy már ne legyen az a kellemetlen érzésünk, hogy ugyanazt olvassuk, mint már több száz fantasyban előtte.) A különleges képessége - bár szerintem túl durva - is morális korlátok közé lett szorítva, a tutifix-elmaradhatatlan szerelmi szál sem olyan lett, mint amire rögtön gondoltam, a (fél)morzsánként adagolt karakterhátterek is jó irányba vitték el a könyvet - igen, a bosszú, bár eléggé sablonos megoldás, de legalább (nálam) mindig tökéletesen működik -, és a legjobb... a könyv vége. Nem az, hogy VÉGE lett, hanem AHOGY. Innen még bármerre - rossz ("Salvatore-s") irányba is sajnos - folytatódhat a történet, és mivel szeretnék optimista maradni, szerintem a gyermekbetegségeket már kinőve, a birodalom és a birodalmon kívüli területek működésébe sokkal mélyebb bepillantást engedve folynak majd tovább hőseink kalandjai. Én biztosan maradok a folytatásokra is.

A történet és a helyszín elég sötét tónusú, hogy bátran ráakaszthassuk a fantasy elé a dark jelzőt. Meglepően (?) sokan halnak véres halált benne, és a szerző nem riadt vissza a (meg)erőszakolás nem épp ifjúsági könyvbe való szerepeltetésétől sem, amihez valljuk be, kell valamicske "tökösség" ebben a műfajban. (Általában a főhős odaér és "rendet tesz" még pont az aktus előtti másodpercekben.)

"Megszületünk és meghalunk. Amit időközben teszünk, az senki másra nem tartozik."

A könyv nyelvezete bár nem annyira ízes, élvezetes, mint Lawrence, Rothfuss vagy Card írásai, de semmi szégyelni való sincs benne. A regény nagy erőssége, hogy annyi történéssel, annyi akcióval van telitűzdelve, hogy igazából az általam kiemelt "hibák" csak azoknak fognak szemet szúrni, akik direkt keresik azokat (mondjuk nekem sem ez volt a célom, egyszerűen csak jobban szeretem az akciós vonulatnál a történet orientáltabb mesélési formát. - [Salvatore például ezért van leszedve évek óta az olvasási listámról. Olvashatatlan. 400 oldalból 395-ön csak kardoznak benne rendületlenül!]) Egy normális, háromszáz oldalas könyvhöz bizony én már általában egy kis negatív diszkriminációval ülök neki. Ez van. Sokkal jobban kedvelem a féltéglákat - tudom, hogy oda-vissza lenne sok-sok ellenpélda.

A recenziós példányért köszönet a FuMaxnak!

Értékelés: 7/10

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése