2012. január 12., csütörtök

Bernard Cornwell - Stonehenge

Bernard Cornwell - Stonehenge 

Bernard Cornwell - Stonhenge 
Eredeti megjelenés: 1999
Magyar kiadás: Alexandra Könyvkiadó, 2000, 2010
Hossz: 462 oldal
Műfaj: történelmi fikció, fantasy, kaland
Fordító: Babits Péter

Tartalom:
Négyezer évvel ezelőtt egy idegen erőszakos halált hal Ratharryn Régi Templomában és különös kincsei felbolygatják a település életét - ezek az események harangozzák be egy olyan építmény létrejöttét, melyet évszázadok óta az emberiség legcsodálatosabb vívmányai között tartunk számon.
Bernard Cornwell regénye elrepít bennünket a rituálék és áldozatok kortalan, rég feledésbe merült világába, hogy hősiességből, árulásból és testvérharcból szőjön feledhetetlen történetet. Három, egymással halálos vetélkedést folytató testvér egyesíti erejét, hogy létrehozza az istenek méltó templomát. A legidősebb fivér, Lengar könyörtelen harcos, aki atyját követi Ratharryn törzsfői székében; Camaban, a számkivetett gyermek fanatikus varázslóvá emelkedik, aki megálmodja Stonehenge-t; míg Saban, a legifjabb testvér rendelkezik azzal a gyakorlati tudással, melyet a templom építése megkíván. A közös látomás egy táborba tereli a fivéreket, akik roppant gránitgyűrűt emelnek, mely nemcsak az égitestek mozgását teszi megfigyelhetővé, de egyesíti az isteneket, és egy új, csodálatos világ alapköve lesz. Saban, aki becsvágyó fivérei közt őrlődik, idővel népe igazi vezére lesz, aki nemcsak templomot épít a megváltás és újjászületés jegyében, de békét is hoz Ratharrynra.



Számomra az ókori Róma és az az előtti korokban játszódó történelmi könyvek már a fantasy kategóriájába esnek, hiába nincs bennük mágia vagy szörnyek hordái. A bronzkor környékén játszódó könyv ráadásul még az író saját bevallása szerint is szinte teljesen a fantáziája szülötte, régészeti adatokkal megtámogatva, amelyben a varázslatok és az istenek minden oldalon megjelennek, a cselekmény szerves magját képezik. 

A könyv kezdete előtt is úgy gondoltam, hogy a könyv inkább az erősebb gyomrú olvasók tetszését fogja elnyerni, de hiába ismerem viszonylag jól Cornwell munkásságát, lebilincselő történetvezetési stílusát, és hiába gondoltam laikusként, hogy a sötét középkornál is volt durvább kor - pld. a bronzkor környéke -, akkor sem készültem fel arra, ami itt fogadott. Rendszeres motívuma e könyvnek az emberáldozat - egy idő múlva már a fejét sem kapja rá fel az ember -, de mint gyermekes apa, a szinte félvállról vett gyermekáldozatok SORA kicsit megborozongatott. Ezt nem kritikaként, negatív előjellel írom, hiszen így lett - szerintem is - reális a kor ábrázolása. Emellett a vérengzések, csonkítások, nemi erőszakok, átkok, zsigeri káromlások (levizelem a májad és az epédet férgeknek adom, bűzhödt tetemedet farkasok ürülékébe temetem, stb...) már csak mint hangulati elemként tették a dolgukat. 

Mégis, ez nem a pusztítás könyve, hanem az építésé. A könyv hátlapja méltán hasonlítja a Stonhenge-t Ken Follett Katedrálisához, hisz itt is a cselekmény egy templom építése körül bonyolódik.
És váratlanul, pont itt ütköztem a problémámba a könyvvel kapcsolatban. A könyv legalább harmadában, de inkább több mint a felében arról van szó, hogy hogyan viszik a hatalmas köveket innen-oda, hogyan állítják be a helyükre, hogyan tervezik (át és újra át) a templomot, hogyan építik azt fel végül, és a történelem az építők MELLETT szinte észrevétlen folyik el, velük szinte "alig" történik valami.
Az évekig tartó folyamatos háborúskodás ennyi a könyvben: "És a háború folyt tovább." De a háborúról ezután szinte nincs is szó.
Cornwell számomra mindig is arról volt nevezetes, hogy a könyvei telis-tele vannak hatalmas csatákkal. (A Sharpe könyveknél ezt meg épp eltúlzottnak tartottam, hogy ott 1 könyv 1 csata (max 2)). Az Excalibur sorozat vagy éppen az Angolszász históriák sorozat pontosan adagolta a folyamatos csatározásokat és a történet egyéb szálainak mixtúráját, de ebben sajnos az a - talán - két kisebb ütközet az én "vérszomjamat" nem elégítette ki.

Persze az építős részek is jól voltak megírva, unatkozni nem lehetett a könyvön, a szereplők a végtelenségig vallásuk fanatikusai, mai szemmel nézve rettenetesen ostobák, elvakultak (vagy egyszerűen csak természetesek, istenfélők). A teljesítményükkel azonban nem lehet vitába szállni, az most is ott tornyosul történelmi mementóként, 4000-5000 évvel az építése után is.
Másik problémámat a tudatlanság okozza. A könyvben vannak varázslók és papok, de ebben az időben még nem druidák voltak a vallási vezetők? Mindegy, ez kicsit zavart, de az író feltételezhetően ezt sokkal jobban tudja, főleg még hogy angol is. :)

A könyv leghihetetlenebb része az igazság-magja maga (kedvenc részeim a Cornwell könyveknek végükön lévő történelmi összefoglalók), hogy ezek a kőkorszakból "szinte alig" kilépett emberek, akik minden természeti jelenségben, minden madár repülési irányában, stb., isteni akaratot, ómeneket, jövendölést vagy varázslatot láttak, hogyan győzték le a köztük és álmuk közt tornyosuló akadályokat, ahogy megtanulták a kőfaragás mesterségbeli fogásait (csak úgy a maguk eszéből, tapasztalásaiból), ahogy a szállítmányozás lehetetlennek látszó feladatát (a több 10 tonnás kövek több száz mérföldre való elszállítása) megoldották, ahogy az építészetet addig ismeretlen és nem elképzelhetetlen, hanem soha el sem képzelt magasságaiba emelték. 

Az Excaliburtól elmaradt minőségben, és nekem az Angolszász históriák is jobban tetszik (a vikingek miatt), de ettől függetlenül igen jó könyv volt.

Értékelés: 8/10

2 megjegyzés :

  1. Olvastam, és eléggé tetszett. Amit a régi természeti kultúrákról ír-sámánok meg ilyesmik- az eléggé...Na csak annyit mondok, hogy alig bírtam letenni a könyvet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is végig olvastam egy nap alatt szóval tényleg jó volt!

      Törlés